KULTer.hu - Akvárium vs. üvegkoporsó
47749
single,single-post,postid-47749,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Akvárium vs. üvegkoporsó

Tóth Krisztina: Akvárium

Tóth KrisztinaHa Tóth Krisztina irodalmi pályájának alakulását nézzük, azt hihetnénk, hogy az életút mindvégig e regényhez tartott. A Porhó, a Síró ponyva narratív versei megelőlegezték a próza felé törekvést, a 2006-os Vonalkód novellái pedig bemutatták, hogyan is fest a költő prózája.

A 2011-es Pixel egymással tematikusan érintkező novellákból összeálló „szövegteste” már üzent arról, hogy Tóth Krisztina a rövidpróza formát is szűknek érzi, és lehetett sejteni, hogy az építkezésnek nincs vége. Az Akvárium, való igaz, tökéletesen simul a sorba, azonban nagyot tévedünk, ha a szóban forgó regényt a pálya csúcsaként, a korábbi műveket pedig a regényírás elsajátításának különböző állomásaiként gondoljuk el. Pedig akár lehetett volna így is.

A Vonalkód pozitív kritikai fogadtatása minden bizonnyal szerepet játszott abban, hogy a versek mellett egyre határozottabb prózai irány is kibontakozott – sőt az elmúlt években inkább az utóbbi dominált. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt feltételezzük, hogy a Vonalkód legjobb írásai hitelüket s így erejüket is többnyire az önéletrajzi ihletettségből, még inkább annak illúziójából merítették. A szerző által ismerhető női tapasztalatok témaként ugyanis remekül illettek a vallomásos, intim hangütéshez. A Pixel hatalmas szereplőgárdája és a létrehozás-írás aktusát minduntalan kommentáló mindentudó elbeszélő eleve kizárta ezt a lehetőséget. A Pixel tematikai megoszlását tekintve látható, hogy egyre hangsúlyosabbá vált az író szociális érzékenységét tükröző irány, amely bár a Vonalkód mélyszegénységben élő kislányának hangjára írt darabjában (Hangyatérkép) is megjelent, zavaróan kilógott a kötetből.

A Pixel történetei a jelenkort annak komplexitásával igyekeztek ábrázolni. Tóth Krisztina meglehetősen bátran, önmagukban is épp eléggé kényes témákat hozott játékba, epikai anyaga az automatikusan működő antiszemitizmust, a cigánykérdést, a férfiszerelmet sem kerülte. Épp ellenkezőleg, mintha a problematikus, érzékeny pontok határozták volna meg, hogy miből lesz történet. Az új kötet a korántsem problémamentes 50-es, 60-as, 70-es évek világára fókuszál. Felépítése ugyanakkor azt mutatja, hogy inkább a korhangulat rögzítése, nem pedig egyfajta történelmi tabló felrajzolása volt a cél – ’56 csupán rövid említés szintjén szerepel. A Pixel irodalomtörténetileg és -elméletileg igencsak megkésettnek ítélt önreflexiós kiszólásaitól szerencsére az Akvárium esetében nem kell tartanunk: szereplői nem az elbeszélő által rángatott bábok – azonban az alkalomadtán betörő mesei dikció egyfolytában aláássa a mondottak hitelét. A Pixel olvasmányosságából is teljesen világos volt, hogy a szerző sokkal több olvasóhoz igyekszik szólni, mint ahogyan az a kortárs magyar szépirodalomhoz általában sorolt köteteknél tapasztalható, de az Akvárium finomkodó, „mesés” töréseinek köszönhetően nehéz meghatározni, hogy ki a megszólított közönség.

Az Akvárium első részéből nehezen tudnánk megjósolni a további kettőt. A történet nem kronologikusan épül fel, Vera alakja köré szerveződik, akinek mindenekelőtt származásával szembesülünk. Az első fejezet édesanyjára, a normálistól hatványozottan eltérő Klárimamára koncentrál. Vera beteges hazudozó, mértéktelenül önző, állandó szerepzavarban szenvedő anyja teljesen alkalmatlan bárminemű anyai feladat teljesítésére, így a kislány már kétévesen állami gondozásba kerül. Katasztrofális anya-lánya kapcsolat ide vagy oda, Tóth Krisztina végletekig kerüli a drámai hangnemet – Klárimama az élet működéséről alkotott, más számára megfejthetetlen elképzelései humorforrássá válnak. A nő szerelmi életének alakulása ellehetetleníti a fellelhető reáliák olvasását, kapcsolata a miniatűr kalapkészítővel nem rezonál az Angyalföldi Pártiroda említésével. Ráadásul minden Klárimama szellemes bemutatása alá rendelődik. Nem kezdődik a történet, hanem asszociatív módon összekapcsolt epizódok követik egymást („Egy alkalommal…”, „mindig”, „Egyszer…”), a mindentudó elbeszélő pedig – ha nemtudása alkalmat ad az olvasó szórakoztatásra – megszűnik mindentudónak lenni: „Az se rekonstruálható, hogy az elvtársnő tényleg lefújta-e a hivatalos személyt, mint az a vasúti jegyzőkönyvben állt…” (18.). E megoldás az elbeszélés szempontjából nyilván következetlenség, másrészről viszont tagadhatatlanul szimpatikus gesztus az olvasó felé.

Tóth Krisztina és Bódi Katalin

Az Akvárium nagy szerencséje, hogy szerzője igen jó mesélő, viszi a lendület az olvasót, így néha alig tűnnek fel a hibák. A harmadik személyű elbeszélő működtetése nem jár semmiféle száraz objektivitással, nagyon is erős hang szervezi a szöveget. Mivel Tóth Krisztina ritkán engedi megszólalni a szereplőket, ezért – hogy az alakok nyelvi diverzitása is érvényesülhessen – az elbeszélő néhol látványosan átveszi az ábrázolt szereplő nyelvének stilisztikai jegyeit. Néhol meg nem. Néhol megtöri az addig használt stílust („de amikor Edit néni körbehordozta a tekintetét, akkor inkább kussolt mindenki” – 61.), de épp nincs alany a leírásban, akihez az erős szót kötni lehetne. Az Akvárium felénél egyre inkább érezhetővé válik a történet darabossága is. A frappánsan lezárt történetdarabok néhol olyannyira elkülönülnek egymástól, hogy már-már az az érzése a befogadónak, hogy az Akváriumot a Pixel összeillő novelláitól formailag csak a címek hiánya választja el.

A kötet a patetikus–nem patetikus közötti nagyon vékony sávon egyensúlyozik, de a túlzott komolyságot, meghatottságot folyamatosan oldja az irónia és a felszínesség. A második részben ugyanis kiderül, hogy Verát egy zsidó család fogadja örökbe, ami természetszerűleg nem maradhat reflektálatlanul. Bár az Akvárium tematizálja, kerülgeti a holokausztot, de nem kimondottan a család történetén keresztül tartja a felszínen. Ugyan értesülünk róla, hogy az örökbefogadó szülők, Edit néni és Jóska bácsi nem, Edit testvére, a szellemileg visszamaradott Edu viszont megjárta a tábort, de Edu érzelmi zártsága, közönye, immunitása a halálra, munkatűrése nem az átéltek következményeként jelenik meg. A család barátja, Gabi bácsi lesz az elviselhetetlen múlt örököse és kifejezője, akit sosem ér el az Akvárium nyelvi könnyedsége, a szerző szarkasztikus humora – ő az, aki üres székeket tart fent a lakásában azok számára, akiket elvesztett.

Ha csak a holokausztra vonatkozó célzásokat („Ismert persze olyanokat is, akik (…) fiatal, még jól működő testüket hagyták el, nem teljesen önszántukból.” – 192.), valamint a halál megjelenítésének mesékből ismert nyelvi megoldásait, kerülőit („A csecsemő (…) [c]sukott szemhéjjal, fáradtan hagyta, hogy kiráncigálják a zajoktól visszhangos szülőszobába, és odakint aztán hirtelen úgy döntött, hogy köszöni, de nem is néz körbe.” – 302.) vizsgáljuk, akkor úgy érezhetjük, hogy a szerző kitartóan ügyel arra, hogy minden keserű esemény ellenére az olvasás maga mégis a szórakoztató tartományban maradjon. Az eufemizált halálesetek, a túlélőszerep traumájának lírai átalakítása persze gátolja az olvasó érzelmi bevonását. Nem akar túl mélyre menni az Akvárium, a fájdalmastól való direkt távolságtartás lehet annak is az oka, hogy szinte csak olyan alakok szerepelnek a prózavilágban, amelyek az azonosulás lehetőségét nem is igazán kínálják fel.

Úgy tűnik, hogy a kitalált figurák közül épp azokban leli a szerző örömét, amelyek fiktívsége leginkább szembetűnő. Mivel Klárimama és Edu kiszámíthatatlanok, bármikor bevethetők, ha a történetnek poénra lenne szüksége: „[Edit néni] epésen megjegyezte, hogy kicsit halkabban is lehetnének, elvégre halott van a háznál. – Már nincs. Elvitték a szállítók – szögezte le ártatlanul Edu.” (214.) Az egyetlen kivétel a főszereplő, Vera, akire akkor esik a legtöbb figyelem, amikor a harmadik részben megkezdi közös életét a maszekként dolgozó Lalival. A fizikailag és lelkileg is bántalmazott, állandóan kritizált, tárgyként kezelt, megcsalt nőalak – most éppen Vera – pedig valahogy benne él Tóth Krisztina lírájában és prózájában is. Felbukkanása noha nem meglepő, tűrésének hitele, ereje van.

Bár az általános igazságok hangoztatása a narrátortól sem idegen, Gabi bácsi egyfajta rezonőr figuraként működik az Akváriumban, a fontos üzeneteket mindig ő fogalmazza meg, így a Vera történetéből leszűrhető tanulságot is ő közli: „Már akkor rossz helyre került, amikor megszületett.” (255.) Az olvasó persze már az anyából, Klárimamából sejtheti, hogy hiába érkezik Vera olyan családba, ahol a maguk módján szeretik, mégsem szabadulhat majd a sorsától. Az Akvárium nem fejlődésregény, nem a körülményeken, múlton felülemelkedni tudó nő élete, hanem azé, aki arra ítéltetett, hogy a kapott otthontalanságát, kínzó magányát minden kapcsolatában újraélje. Hiába megy férjhez Vera, hiába szül, az érzelmi kötődés, az érzelmek megélésének képessége valami olyan, amivel ha az ember nem rendelkezik, bárhogy igyekszik, képtelen elsajátítani. Nem véletlenül olvasható a borító hátulján a szegénységet mint megmásíthatatlan létállapotot felvillantó részlet. A jövő nem nyitott, mindig valamiféle determináltság szűkíti az élet forgatókönyvének lehetőségeit. Az élet – érthetjük az Akváriumból – lényegileg megváltozhatatlan.

Az Akvárium összességében mégsem olyan, mintha az ebből következő zaklatottságból íródna. Tóth Krisztina a regény során nem dramatizálja ezt a végérvényességet, mindenhol finomít, ahol lehet. A regény zárásánál azonban úgy tűnik, hogy valami katartikus pillanatot akar teremteni. A szüntelenül elfojtott tragikusnak kellene felszakadnia, de a Hófehérke és a hét törpe kontextusában ez természetesen nem sikerülhet. Miért is működne a kissé bugyuta meseallegória, amikor az Akvárium épp azt viszi színre, mekkora hasadás van a mese és a „mesés” valóság között. Hiszen Vera hiába festeti szőkére a haját, hiába reménykedik a szőke, kék szemű, gazdag hercegben, csak Lali jön, aki nem megmenti a családi környezet fojtogató közelségétől, csak egy másképp kibírhatatlan kötelékbe viszi át. Nincs mese.

Tóth Krisztina: Akvárium, Magvető, Budapest, 2013.

Huszár Tamara

szerző: Huszár Tamara
honlap e-mail
Huszár Tamara 1988-ban született Szegeden, jelenleg Zsombón él. 2010-ben szerzett magyar alapszakos diplomát a Szegedi Tudományegyetemen, jelenleg ugyanitt mesterszakos hallgató alkalmazott irodalomtudomány szakirányon. Szabadidejében önkéntes tárlatvezetőként dolgozik a Móra Ferenc Múzeum képzőművészeti kiállításain.

KULTprogramok

<< 2017. ápr. >>
hkscpsv
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum