KULTer.hu - „Ez nem élet”
47695
post-template-default,single,single-post,postid-47695,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

„Ez nem élet”

Neil Gaiman két vámpír tematikájú szövege

Neil Gaiman a múlt század kilencvenes éveitől kezdve számos művel bizonyította, hogy ott a helye korunk legjelentősebb írói között. Bár általában a dark fantasy irányzatához kötik a műveit, az efféle besorolások sok esetben esetlegesek és szűkítőek. A cikk a vámpírizmus motívuma felől közelíti meg a Gaiman két kiválasztott szövegét.

A vérszívók irodalmi ábrázolása napjainkban meglehetős popularitásnak örvend. Éppen ezért meglepő, hogy milyen ritkán jelennek meg a vámpírok Neil Gaiman műveiben, pedig a szerző híres arról, hogy szereti újraértelmezni a klasszikus horror- és dark fantasy-kliséket. A vámpírizmus jelensége az irodalom egyik legfeldolgozottabb témái közé tartozik. A vámpír ma már ikonná vált, mely megjelenik mindenhol, ahol a rettegés és a félelem ábrázolva van. Ma már gyakorlatilag nincs olyan médium, ahol ne találkoznánk az alakjával. Jelen van az irodalomban, a filmek és a játékok világában, de még a zenében és az öltözködésben is. A népszerűség oka talán az, hogy „a vámpír alakjában két fontos tabu kapcsolódik össze: a halál és a szex.”[1] Ezek pedig minden korban izgalmas témakörnek számítanak.

Vámpír (kép forrása: Adventuresinpoortaste.com)

A Hó, tükör, almák csak részlegesen kötődik jelenlegi témánkhoz. A novella Gaiman egyik legismertebb műve, a legjobban sikerült meseújraírások között tartják számon. Alapvetően Hófehérke és a hét törpe meséjét mondja el újra, de egy egészen egyedi szempontból. Maga a szerző így vall erről: „A fürdőkádban olvastam, immáron talán ezredszer ezt a mesét. (…) Az ezeregyedik olvasás bűvös hatást gyakorolt rám és elkezdtem gondolkozni a történeten – visszafelé, aztán a rossz irányból is. (…) Szeretek vírusként gondolni erre a történetre. Ha egyszer elolvasta az ember, az eredeti történet sosem lesz ugyanolyan többé.”[2]

A történet a gonosz mostoha királynő szemszögéből mondja el a mesét, ijesztő és nyugtalanító módon. Arra kényszeríti az olvasót, hogy olyan kérdéseken rágódjon, amelyek az eredeti mesét olvasva soha nem fogalmazódtak volna meg a fejében. Pl.: „Miféle herceg az, aki rátalál egy üvegkoporsóba fektetett halott lány testére, aztán bejelenti, hogy szerelmes, és visszaviszi a tetemet a kastélyba?” vagy: „Miféle lánynak van olyan fehér bőre, mint a hó, olyan fekete haja, mint a szén, oly vörös ajkai, mint a vér; mitől tud oly hosszú ideig feküdni, mint egy halott?” Hófehérke egyáltalán nem hasonlít a mesékből megismert ártatlan szépségre, sokkal közelebb áll egy szörnyeteghez, akitől okkal retteg mindenki, aki a közelében van. A kislány ugyanis leginkább egy vámpírra emlékezteti az olvasót: vért iszik, nappal alszik, életben marad akkor is, ha kivágják a szívét. („A lány pedig hideg maradt, a halál pírja ott maradt az ajkain, a herceg vágya pedig nem lanyhult.”[3])

A novella értelmezésében kulcsszerepet játszik a címben szereplő tükör motívuma. Tulajdonképpen a Grimm-féle történet torz és kifordított tükörképét kapjuk, ahol a mostoha nem gonosz és a kislány a szörnyeteg. A tükrözés az elbeszélés módjában is megnyilvánul: az eredeti lineáris elbeszéléssel szemben a Hó, tükör, almák retrospektív elbeszéléssel operál. Az újraírás zsenialitása abban rejlik, hogy a gyökeres változtatások ellenére, amelyeket Gaiman eszközöl, a történet magva gyakorlatilag változatlan marad: a királynő meg akarja ölni az árvát, ami sikerül is neki egy mérgezett alma segítségével. A lányt viszont megmenti egy herceg, akinek a segítségével legyőzik a királynőt. A történetmag mellett a szereplők főbb funkciói is megmaradnak: a királynő gyilkolni akar, a herceg a megmentő, a törpék a segítők.

A vámpír szerepeltetése itt valószínűleg az olvasói elvárásokkal való szembemenésre játszik rá: az eredeti mesében szereplő tiszta és ártatlan kislánynak gyakorlatilag az ellentéte a buja és sötét szörnyeteg. H. Nagy Péter megjegyzi: „A történet végkifejletéből pedig arra lehet következtetni, hogy a Hófehérke-mítosz egy olyan variánsával állunk szemben, amely a mostoha halálával veszendőbe ment. Illetve egy olyannak, amely eszerint eltűnt a fennmaradt verzió miatt, ám mégis ez lehet az »igazi«. S ehhez a feltámadáshoz jól illeszkedik a vámpírfigura szerepeltetése (kontaminálása a Hófehérke-alakkal), mely maga is ezt az attribútumot képviseli.”[4]

Neil Gaiman: Snow, Glass, Apples (kép forrása: Supernaturalfairytales.net)

A Tizenöt nagyárkánum a vámpírtarot-ból szintén érdekes kísérlet. Tizenöt, egymástól látszólag teljesen független, egymással kapcsolatban nem álló történetet olvasunk itt. Első pillantásra két dolog köti össze őket: a cím és a tematika. Ugyanis mindegyik a vámpírokról szól. Ha a cím felől közelítünk az íráshoz, akkor az egyes történeteket felfoghatjuk a kiválasztott tarot kártyához fűzött magyarázatként. Ismeretes, hogy a tarot egy kártyacsomag, amelyet jóslásra és játékra használnak. A kártyák egyik oldalán szimbolikus képek találhatók, míg a másik oldaluk egyforma színű és mintázatú.

Mindegyik történet egy számmal és címmel rendelkezik. A cím azonos a tarot nagyárkánumába tartozó kártyák általános megnevezésével, és mint ilyen, minden esetben egy erősen szimbolikus fogalmat jelöl (pl. A Bolond, A Mágus, Az Igazság stb.). A szövegek mindegyike töredékes, az olvasó úgy érzi, hogy egy hosszabb írásból lettek kiragadva, más térben és időben, eltérő narrációval íródtak. Mindegyik felvillant egy-egy jelenetet, amely valamilyen módon kapcsolódik az adott tarot kártyához és a vámpírokhoz. Bár egy felületes olvasat nem biztos, hogy ezen kívül más összefüggést is talál, egy alaposabb vizsgálat érdekes dolgokra mutathat rá. Vannak ugyanis kapcsolódási pontok. Maga a szöveg egy olyan játékot imitál, ami a kártyavetésre, a közben megvalósuló értelmezésre emlékeztet. Tulajdonképpen arra ösztönöz, hogy keressük és észrevegyük a kapcsolatot a látszólag összefüggéstelen történetek között. Játszik az olvasóval, számít az értelmezésre.

A szövegek egy része egyértelműen a vámpír-lét árnyoldalairól beszél. A Bolond című szöveg egy fiatalemberről szól, aki egy hónapja minden éjszakát a temetőben tölt, abban a reményben, hogy találkozik egy vámpírral. Egy este valóban megszólítja őt a „testet öltött sötétség”, és a fiatalember közli a kívánságát: örökké szeretne élni. A hang azonban kineveti: „Ez nem élet” – mondja, s egyedül hagyja a fiút. Más szövegek jeleneteket közölnek egy-egy vérszívó hétköznapjaiból – ezek között akad humoros is (A Szerencsekerék, A Főpapnő). A szövegek harmadik csoportja tanításokat, tanácsokat, expressziókat közöl a vámpírlétről – „te” vagy „mi” megszólítással (Az Ördög, A Csillag, A Nap). Különösen ez utóbbi írásokat olvasva kezd el körvonalazódni előttünk, hogy e szövegek címzettje nem egy ember, hanem egy vámpír. Hiszen a tarot kártyákat nemcsak jóslásra tervezték, hanem egy beavatási rendszer fokozatait és állomásait is reprezentálják.

Mint azt már említettük, a Tizenöt nagyárkánum… töredékes szövegeket tartalmaz, épp ezért nem meglepő, hogy a szerző sokszor él a sejtetés és az elhallgatás eszközeivel. A felvillanó kép, vagy jelenetsor önmagában nem biztos, hogy elég lenne a borzongás kiváltásához, de az elejtett megjegyzések, sokat mondó kihagyások elérik a céljukat. Ezeknek a megoldásoknak köszönhetően a szövegben többnyire a kísérteties esztétikai kategóriája érvényesül – mint a vámpírtörténetek többségében. Ilyen szempontból Gaiman megoldása nem mutat túl sok újat. Amit ki kell emelnünk, az a szerző azon képessége, hogy pár mondattal és képpel teremt nagyon erős hangulatokat.

A Hó, tükör, almák az egyik legjobb Gaiman-féle újraírás, ahol a vámpír kislány motívuma része az egész művön végighúzódó tükrözés stratégiájának, s a kislány-szörnyeteg ellentét, valamint az eredetitől való elkülönböződés nagyon sokat ad hozzá a novella esztétikai értékéhez. Ezzel szemben a Tizenöt nagyárkánum… inkább a klasszikus vámpírklisékkel játszik el, itt a formai megoldás adja az esztétikai többletet.

A vámpír figurája napjainkban annyira populáris (elhasznált?), hogy a tematika szintjén újat mutatni vele kapcsolatban szinte lehetetlen. Csecsemő, vagy kislány vámpír? Láttunk már ilyet. A Sötétség Hercege? Unalmas. A szörnyetegekkel tele van a padlás és az önmarcangoló, lelkiismeret-furdalással küszködő vérszívókból is elegünk van már. Tudja ezt Gaiman is, lehet, hogy ezért szerepelteti olyan keveset a figurát. Amikor viszont megteszi, akkor csavar egyet a formán. Ugyanis ahol a tartalmat magát már nem lehet megújítani, ott hozzá kell nyúlni a formához. Az első esetben egy klasszikus mese keretében rejt el egy vérszívót, szembemenve minden olvasói elvárással, s valljuk be – eléri a célját. A második szöveg a tarot játék bevonásával, és a célközönség kiválasztásával (hiszen a magyarázat vámpíroknak íródott) mutatja meg, hogy lehet még újat is mondani  a vámpírokról.


[1] Benyovszky Krisztián, Szerteágazó vérvonal = Az éjszaka gyermekei. Tanulmányok a vámpírizmusról, szerk. H. Nagy Péter, Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2012, 19.

[2] Gaiman, Neil, Bevezető = Tükör és füst, Beneficium, Bp., 1999, 42.

[3] Gaiman, Neil, Hó, tükör, almák = Tükör és füst, Beneficium, Bp., 1999, 333.

[4] H. Nagy Péter, Vérkörök = Az éjszaka gyermekei. Tanulmányok a vámpírizmusról, szerk. H. Nagy Péter, Lilium Aurum, Dunaszerdahely, 2012, 155.

Hegedűs Norbert

szerző: Hegedűs Norbert
honlap e-mail
Hegedűs Norbert 1987-ben született Rimaszombatban, irodalomkritikus, popkultúra kutató. A komáromi Selye János Egyetem Magyar Nyelv és Irodalom Tanszékének doktorandusza. Kutatási területe a történetszervező elvek és a fantasztikum a kortárs irodalomban, különös tekintettel Neil Gaiman műveire. A témában megjelent publikációi az Opus, a Prae, a Partitúra és a Humán Innovációs Szemle folyóiratokban olvashatók.

KULTprogramok

<< 2018. aug. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31 1 2

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum