KULTer.hu - Másféleképp a sokféleségről
48111
post-template-default,single,single-post,postid-48111,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Másféleképp a sokféleségről

A magyar slam poetry-t övező beszédmódokról

A slam egyre többeket foglalkoztat, de kérdéses, hogy remélhetünk-e termékeny vitát, amíg a slam-szcéna képviselői és a slamet kritizálók leragadnak a hatékonyság kérdésénél, közben kerülve a tényleges szövegelemzést, amely a műfaj irodalmi értékeit vagy épp hiányosságait bizonyíthatná. Szerzőnk egy Szkholionos írásában már kísérletet tett az érdemi elemzésre, most pedig a magyar slam poetryt övező beszédmódokról értekezik.

Az első nagyobb nyilvánosságú eseményeit követően híradások és fejtegetések, szemlélődő beszámolókóvatos kommentárok indultak el a magyar slam poetryről. A hazánkban ekkor már hat éve jelenlevő műfajt és az együtt jelentkező országos, poetry és bajnokság szavakat érlelgették slammerek segítségével a cikkek, amelyek rácsodálkoztak a körüljárt tárgyra, de kezdetben nem illették azt kritikával, hamarosan azonban megváltozott a helyzet, hiszen a közönségsiker körüli általános médiafigyelem nyújtotta tájékozódási pontok kevésnek bizonyultak a jelenség mibenlétének felderítéséhez. Azóta bő egy év telt el, s cikkek sokaságának szolgált témájául a megkerülhetetlenné váló slam.
Irodalmi esteken, fesztiválokon és érettségi tételsoron ugyancsak sokszor szerepelt már a slam poetry, s bár a jelenség egyre ismertebb, mai napig születnek írások „erről a slamről mondani kéne valamit” felütéssel. Úgy gondolom, hogy bár nincsenek feleslegesen felvetett gondolatok, időközben megspórolhatóvá váltak bizonyos ismétlődő állítások, s talán figyelmet érdemelhet annak a mikéntje is, ahogyan a szakmai kritika szóra kívánja bírni ezt a nagyszájú műfajt. Ennek több szempontból is égető szükségét látom.

IMG_9918

A problémakör felvázolásához és árnyalásához termékenyen járulhat hozzá a slam USA-beli recepciótörténetének felidézése. A slam poetry szülőhazájában a jelenség tárgyalása egy akadémiai vita összegzésével került a kritikai figyelem fókuszába, s bár közel sem nevezhető zökkenőmentesnek ez az indulás, a forma megítélésében rendkívüli szerepe volt az eszmecsere előzményeinek. 1988-ban Josep Epstein Who Killed Poetry? című vitaindító írásában számol be a kortárs USA-beli költészet exkluzivitásáról, kirekesztő akadémiai gyakorlatáról, ami a versek olvasóközönségének eltűnését és a költészet kulturális szerepének átértékelődését, hanyatlását vonta maga után. A több éven át tartó problémafelvetés-sorozat és megoldáskeresés az alkotó–mű–befogadó viszonyának átgondolásán túl jelentős belátásokkal járult hozzá a költészet társadalmi szerepéről, alkalmazhatóságáról és szükségszerűségéről kialakult képhez. Somers-Willet 2009-ben megjelent The Cultural Politics of Slam Poetry című könyvében a vitát összegezve és a slam poetry megjelenését vizsgálva kifejti, hogy amíg az akadémikusok a költészet halotti torát ülték, addig az – a társadalmi érintkezés irodalmi közelmúltját tekintve – új felületen kezdte el a szárnyait bontogatni.

A slam poetry itthoni feltűnését nem fogadta kiforrott vélemények alapján szerveződő vita, egy ideig nem kapcsolódtak hozzá társadalmi kérdések, azonban a lassan érkező kritikusi figyelem során fölvetett gondolatok rendkívül ígéretesnek bizonyultak. A Szépirodalmi Figyelő 2012/6-os számában már nemcsak a slammerek szólaltak fel és definiálták az általuk képviselt műfajt, hanem a jelenség hazai és egyetemes történetének felvázolásával külső véleményezés is történt. Amit a slammel hozott legnagyobb újításnak tartottak, az annak orális létmódjában rejlik, ami bár megtalálható volt a neoavantgárd performanszoknál, a beat- és hangköltészetnél is, szerepe az évek során átértékelődött, s az utóbbi időkben kikerült a stabilan álló elitirodalom köréből. Bár a spoken word irányzatban a slam nem találta fel újra a szóbeli költészetet, nem nevezhető a megszakadt hagyomány töretlen folytatójának sem. Az újfajta nyilvánosság, az új mediális lehetőségek és az átalakult kultúrafogyasztói igények révén másfajta viszonyrendszerekben helyet foglalva különböző kapcsolatot képes kialakítani környezetével. Ezért a slam sok esetben eltérő kérdések és eltérő válaszok szerint artikulálódik, mint a külön utakon járó, mégis megkerülhetetlen viszonyítási alapként értett, s folyton felemlegetett „hagyományos költészet”. Így a slam poetry egyedi módon vesz részt a hazai irodalmi élet köré szervezett diskurzusokban, s ez megnehezíti a kortárs irodalmi kommunikációban való pozicionálását.

Meglátásom szerint ezen a ponton azóta sem lendült túl ez a diskurzus, sőt. A slam poetry folyamatosan a köztudatban maradt, a versenyeseményekről hírt ad a média, ezekről születnek beszámolók és interjúk, a slammereket folyamatosan megszólaltatják és készülnek további rövidebb történeti áttekintések is. Ezeknél a cikkeknél a hangsúly azonban sokkal inkább a kontaktus felvételére, mintsem a jelenség elmélyültebb értelmezésére kerül. Ennek a mikéntje egészen szélsőséges formákat is ölthet, jelen esetben nem épp szerencsés módon. Továbbra is jelen vannak az óvatos, tapogatózó megközelítések, mellettük viszont megjelennek a „találkozunk a slam poetry elleni tüntetésen!” végkicsengésű hozzászólások is. Ez újabban nem csupán a járulékosan megjelenő szélsőséges véleményeket példázza, hanem a vitát több szempontból meghatározó, keretező és betetőző állásfoglalásokat is. A kialakult vita teret enged minden irányból érkező és minden fórumon megjelenő véleménynek, de ezeknek az ellenpólusok alapján történő csoportosulásával és a sokszor ellentmondást nem tűrő felütéseikkel nehezen boldogul mindkét fél. Mert bár a slammerek többé-kevésbé megegyeznek abban, hogy az általuk képviselt műfaj „több okból szabálytalan, mégis szerves része” a költészetnek, addig az a szkepszis, ami az utóbbi időben született szakmai és azon kívüli írások tudatosan formált sajátja, olyan módon lép párbeszédbe, ami nem engedi meg, hogy a slammerek kilépjenek bizonyítványuk folyamatos magyarázásának terhe alól.

A kérdések felvetését megelőzően fogalmazódnak meg válaszok, így a már rég egy helyben toporgó vita a higgadt, problémafelvető meglátások, folyamatosan érkező ismertetések és a vitát árnyalni igyekvő írások ellenére válik slammerek és kritikusok viadalává, amely legjobb esetben is csak nyelvi megformáltságában tekinthető elegánsnak, s melynek legfőbb terepe a közösségi portálok kommentfelülete. Az, hogy a slam már az iskolatermekben is téma, s hogy az sokszor irodalmi estek kísérőprogramjaként lép fel, keveset képes az írásos szakmai reflexiók hatékonyságához hozzátenni.

2010-ben az akkor még szárnyait bontogató hazai slam-közösség együtt lépett színpadra Bob Holman-nel, aki az USA-beli slam poetry mozgalom egyik elindítója, elismert képviselője és szószólója. A közös szereplést követően adott interjúban megjegyezte, hogy a több évtizede egyre népszerűbb slam az Egyesült Államokban sem mondható teljesen elfogadottnak vagy ismertnek. A jelenséggel szemben tanúsított kirekesztő magatartás ott is szerephez jutott, de a slam töretlen jelenléte miatt okafogyottá vált a kritika éles szembehelyezkedése ezzel. Hazánkban is idejét látom ennek a felismerésnek.

A slam itthoni alakulástörténetét tekintve is jelentős előrelépések figyelhetőek meg, de kénytelen a sokadik országos szereplés után, és, amennyiben megvalósul, az első magyar slam színházi produkció előtt igazának, relevanciájának és legitimálásának állandó védelmében felszólalni. Ez akár hatékony kiindulópont is lehetne, az emocionálisan túlfűtött véleménynyilvánítások rendkívül ellentmondásossá alakították a jelenség körüli diskurzust, az erre rácáfolni képes írások, amennyiben születtek ilyenek, jobbára rejtve maradnak a nagyközönség előtt. A nyilvánossági felületeken zajló vitában jelenleg elmozdulás a slammerek részéről figyelhető meg, ilyennek tartom Simon Mártonnak a Magyar Narancs Online-on indított blogjának első bejegyzését. A vita jelenlegi állásának összegzését is elvégző írás igyekszik a „belterjes és rettegő” slam poetry „mindegy hogy mit, de beszélni akaró”-jának képét elhessegetni éppúgy, mint a régóta zajló adok-kapok sértettséget háttérbe szorítva a slam poetry mögötti okok számbavételéhez is irányokat felmutatni.

IMG_5006

Igen nehéz olyan érvekre hatékonyan reagálni, mint hogy „van valami baj a slammel, éspedig pont az, ami miatt nagyon sokan jónak tartják”, hiszen „természeténél fogva alkalmatlan arra, hogy a kritikus gondolkodás táptalaja legyen”. Az efféle hatásmechanizmusoknak aligha adható tényleges bizonyítéka, és kétlem, hogy a slam poetry a történelmi érvényű cselekvési esélyének naiv illúziójában tetszelegne attól, hogy kritikusan viszonyul környezetéhez. Hatékonyabb megoldásnak tartanám a slam megjelenésének okát, megszilárdulásának körülményeit, struktúrakialakításának konstitutív elemeit, formai és tematikai sajátságait, múltját és jelenét számba venni, s nem utolsósorban slam szövegeket elemezni, mert úgy tűnik, hogy az ezekre történő rákérdezés hiányában megfogalmazott állítások gátolják a vita előrehaladását. Bár ennek elvégzése elsősorban az irodalmi szaklapoktól, kritikai portáloktól várható, az általuk felvetett gondolatok a jelenség körüli médiafigyelmet is átpozicionálnák.

Az, hogy a slam poetry körüli vita nem tudja meghaladni saját maga felállította kereteit, egyrészt sajnálatos, másrészt jelzésértékű: módszertani problémákra mutat. Azt, hogy a slam-vita ne a jelenség sírkövére véshető frázisok megfogalmazásából álljon, hanem karakterének hatékony rákérdezésén fáradozzon, legyen akár pozitív vagy negatív a végkicsengés, szakmai minimumnak tartom. Szeretném azt gondolni, hogy nincs olyan kulturális produktum, ami ne tarthatna számot kritikai figyelemre, s hogy a dolgokhoz fűzött kommentárok, interpretációk kialakította második (vagy sokadik) diskurzus nem igazság(ok) megfogalmazásában, hanem azok árnyalt megközelítésében, át- és újragondolásában kell, hogy részt vegyen. Ilyen értelemben a résztvevőktől elvárható a markáns véleménynyilvánítás és a határozott állásfoglalás, de mindez nem tud értelmet kölcsönözni a „vitán felül álló” kijelentéseknek. Ennek fényében szeretnék bízni abban, hogy a slam poetry köré szerveződő párbeszédben fel-felbukkanó elmozdíthatatlan tárgyak és megállíthatatlan erők energiái a jelenség hatékonyabb vizsgálatára is fordíthatóak, hogy idővel további fontos belátás irányába mozdul majd el ez a – nem kevés potenciát rejtő – véleménycsere.

A fotókat Áfra János készítette.

Vigh Levente

szerző: Vigh Levente
honlap e-mail
Vigh Levente 1993-ban született Debrecenben. A KULTer.hu litKULT rovatának szerkesztője. A Debreceni Egyetem Irodalom- és Kultúratudományok Doktori Iskolájának hallgatója.

6 archív hozzászólás
  • Koscsák Balázs

    koscsakbalazs - december 15, 2013

    A slam elsődleges problémája, vélem én, hogy irodalmi ismeretekkel éppen csak érinthetjük, de lényegileg nem tárgyalhatjuk. Szerintem a slam szövegek elemzése egyáltalán nem lenne hatékony, mert önmagában volna egy elvetélt ötlet. Valóban egy olyan újfajta szóbeliségről beszélhetünk, amely nem egy megszakadt hagyomány folytatója. A klasszikus szóbeliségben egy-egy mű egy közösség kollektív terméke volt. Egy slam szöveg azonban a leginkább szerző-elvű és szerzőközpontú alkotás. Akarom mondani, egy, hogy aktuális legyek, Radnóti-verset bárki el tud szavalni, egy Simon Márton-slamet viszont csak Simon Márton tud előadni, mert önmagára írta, úgyszólván önmagára hangszerelte. A slam csak szerzője előadásában létezik, léte annyi, míg abban a három percben előadják. Ennyiből eleve lehetetlen ötletnek tartottam, hogy a félonline slam szövegeket hozott le egy héten keresztül. A szöveget persze lehet elemezni, kimutatni poétikai és retorikai sajátosságait, de ez nem több, mintha egy színházi előadás kritikáját a szövegkönyv értelmezésével adnánk meg. Valami olyasmiről kellene beszélni, ami egy adott pillanatnak szól, és többé-kevésbé nem ismételhető meg, tehát mindenképpen az irodalom területén kívül eső dolog. Nem hiszem tehát, hogy innen nézvést érvénnyel rákérdezhetnénk a slam jelenségére, persze tágabban, mint kulturális jelenség, sikerének és elterjedésének mikéntjeit szükségszerű boncolni, hiszen láthatóan van igény, és nem is csekély a slamre.
    Simon Márton Magyar Narancsbeli blogját egyébként éppoly burkoltan sértődöttnek találom, mint Kapelner Zsolt félonline-on megjelent irreleváns elvárásait a slammel kapcsolatban.
    És puszán zárójelesen: Számomra az érvényes, amit Kertész Imre mondott: Senki nem beszélhet Auschwitzról, aki nem volt ott. A nyíltan az ember etikai jóérzésére játszó, a zsidókat a pusztulásba vezető vonatút nyelvi megidézése, és mindezt egy verseny megnyeréséért, szerintem erősen megkérdőjelezhető cselekedet volt Saiid részéről.

  • Süveg Márk - december 16, 2013

    Kedves Balázs,
    a reakcióddal, ahogy a cikkel is nagy részben egyetértek. A végén a zárójeles rész érdekelne, hogy az a bizonyos említett kérdőjel előtt milyen mondat áll(na) pontosan? Nevezzük nevén a gyereket, ha van rá mód.

    Köszönöm,
    SM

  • Koscsák Balázs

    koscsakbalazs - december 18, 2013

    Kedves Márk,

    bevallom őszintén, és ez egyedül az én hibám, de nem értem pontosan a kérdésedet. Én bármit szívesen tisztázok, fenntartva, hogy a megjegyzésem nem egyértelmű, de többszöri elolvasás után sem értem, hogy mi is voltaképpen a kérdésed.
    Kérlek, tedd fel pontosabban, és rögvest válaszolok.

  • Áfra János

    Áfra János - december 19, 2013

    Balázs, szerintem is sok mindenben igazad van, de azt nem hiszem, hogy etikai vétségként lehetne tekinteni Saiid előadásáról, főleg, hogy a nagymamája által közvetve ő is érintett a kérdésben. Vagy szerinted ugyanilyen problematikus, ha valaki pl. egy regényben próbál számot vetni egy hasonló tragédiával? Ha nem, akkor ez miért az?

  • Koscsák Balázs

    koscsakbalazs - december 19, 2013

    Kedves János,

    jogos észrevétel, pontosítok. Nem arról van szó, hogy egy fiatal szerző ne írhatna erről. De, természetesen, sőt kell is. De figyelembe kell vennünk, hogy mi nem vagyunk szemtanúk, így az élménybe való belehelyezkedés, amely nem lehet több, csak is egy szerep, számomra nagyon is idegen. Mi, akik jóval a második világháború után születtünk, pusztán csak a ránk hagyományozódott rögzült elbeszélésformákat hozhatjuk játékba. Ez mondjuk megoldható többszörös narrációs áttételekkel, ami persze így, tény, nem kedvez a vers vagy versszerű beszédnek, sokkal inkább a prózának.
    De végeredményében ez volt a kisebb gondom. A vonat kattogásának nyelvi-akusztikai megidézése önmagában nagyszerű lett. De ahogy korábban írtam, ha a slamet elemezni akarjuk, nem elég maga a szöveg, vizsgálnunk kell mindazon körülményeket, amelyek között elhangzott. És nem tudok eltekinteni attól, hogy ez egy versenydarab volt, s mint ilyen, legyen az a verseny bármily baráti is, és legyen bármi is a szerző szándéka, felsejlik előtte az elnyerhető első hely horizontja.
    Egyébként a huszadik század közepe sok családot tett csonkává. Valamennyire itt, Magyarországon, mindannyian a háború és az önkényuralmak sérültjei vagyunk. Én is. Te is. Ő is. Mi is. De ez már nem egy közvetett érintettség, hanem közvetlen. És úgy gondolom, ezt figyelembe kell vennünk.

  • Koscsák Balázs

    koscsakbalazs - december 19, 2013

    Bocsánat, pont fordítva 😀 Nem közvetlen, hanem közvetett érintettség a miénk.

KULTprogramok

<< 2019. okt. >>
hkscpsv
30 1 2 3 4 5 6
7 8 9 10 11 12 13
14 15 16 17 18 19 20
21 22 23 24 25 26 27
28 29 30 31 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum