KULTer.hu - 2013 KULTlemezei (TOP 10)
48342
post-template-default,single,single-post,postid-48342,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

2013 KULTlemezei (TOP 10)

Az év albumai, amiket még sokáig fogunk hallgatni

KULTlemezek 2013 TOP10 - BorítókLemezeket listázni úri huncutság. De azért mégsem teljesen haszontalan. A jó popdal elvégre oázis, menedék. Ebben az évben jó néhány akadt. Hallgassuk hát meg együtt, mire mennek a vízfestékpöttynóták a toporgós rockdalok ellen, s tudjuk meg azt is, hogy szól vajon az esztendő legszürreálisabb szerelemvallása.

Akárhogy is, zenéről írni képtelenség. Hallgatni kell. Vagy esetlen metaforákkal trafálni szégyentelenül mellé. Nemdebár, Máté cimbora? Ez a lista ezért egy kísérlet csupán, semmint komoly rangsor. Hogy is lehetne összehasonlítani a boldogság két különböző szigetét? De most már tényleg jöjjenek azok a dalok!

10. Vampire Weekend – Modern Vampires of the City

Bár a 2010-ben megjelent Contra közel sem volt már annyira izgalmas számomra, mint a Vampire Weekend revelatív bemutatkozása, azért kíváncsi voltam a keleti parti együttes komótosan kiérlelt harmadik lemezére. Arra, amiről Ezra Koenig azt nyilatkozta a NY Timesnak, hogy nincs ellenére, ha a rajongók egy fejlődésregény harmadik állomásaként hallgatják. Igyekeztem így tenni. Nos, a Modern Vampires of the City csendesebb, meditatívabb, sötétebb és intimebb a korábbi kettőnél, s dacára annak, hogy a kamarapoptól a dzsungeldobokon át a barokk oratórikus hangzásig jut el, mégsem széttartó. Aki az anyatejjel szívta magába a nagyvárosi szmogot, s a Prozac-generáció eleve-spleenjénél líraibb illúzióvesztésre vágyik, annak a MVotC kötelező darab!

9. Franz Ferdinand – Right Thoughts, Right Words, Right Action

Nem lepett meg túlzottan, hogy a szaklapok listáiról rendre hiányzott a negyedik Franz Ferdinand-korong. Hogy nekem mégis megdobogtatta a szívemet, az egyszerű biológiai nosztalgiával magyarázható. Tizenkilenc voltam, amikor kijött az első FF-lemez, ami az akkori lejátszóm jó pár aksiját megette. A még mindig friss You Could Have It So Much Better után a glasgow-i kvartett nagy ívű odüsszeiát (Tonight: Franz Ferdinand) követően talált vissza a bólogatós, toporgós rockhoz – a kifogástalan meghatározásért Fittler Marci komámnak jár köszönet –, ami úgy tűnik, még mindig jól áll nekik. A Right Thoughts, Right Words, Right Action persze nem karcol már annyira, mint az első két lemez (Alex Kapranos negyvenegy!), de hát az a helyzet, hogy a megúszós, itt-ott tötyögő melódiákhoz hozzáöregedtem én is.

8. Jagwar Ma  Howlin’

A Howlin’ olyan, mintha egy, a kilencvenes években időkapszulába csomagolt Madchester-lemezt a huszonegyedik századba szerettek volna postázni, de pár elírt adat okán a hetvenes években landolt volna a pakk. Persze ez a lemeznek csak a javára válik. A Howlin’ igazi toxikus túrát kínál. LCD helyett LSD-t, trap helyett tripet, hangszóróból bugyogó, gonoszul fortyogó, a hallójáratokat elöntő savat. Esti várossétákhoz tökéletes útitárs, az ausztrál hippikommunák számára szerintem más most kötelező tananyag, de az effajta összeszedett szétcsúszottságtól még Shaun Ryder és Ian Brown is egyszerre bólint.

7. Képzelt Város  Anatolij

Úgynevezett posztrockot – bármit is jelentsen ez pontosan – viszonylag keveset hallgattam eddig. Hanem amikor hírét vettem, hogy a Képzelt Város egy titokban az űrbe lőtt szovjet űrhajós házaspárról készít lemezt, izgatottan kezdtem visszaszámolni a kilövésig hátralévő időt. Megérte. Miután belakták a Csend utcát, a zenekar tagjai a hidegháborús ég felé indultak. Az analóg szintik pont olyan balsejtelmesen szólnak a lemezen, mint a Zs-kategóriás sci-fikben pittyegő radarketyerék, a cselló pedig csillagközi távlatot ad az univerzumban sodródó pár drámájának. Habár, ha a lábdob pumpálná nekik az oxigént, bizonyosan sokáig nem fogyna el kabinjukból a levegő. Az Anatolij negyvenhárom perces, gyönyörű metafora szerelemről, lemondásról, egymásra utaltságról és magunkra hagyatottságról. Lávalámpatérben szólaltatja meg a beláthatatlant.

6. Foals – Holy Fire

A Foals zajlórockja hol csilingelően funkys, hol meg sötét, mint egy összefirkált, összegyűrt, aztán meg még össze is égetett papírgalacsin. A Holy Fire rekedten, fájdalmasan üvölteni, tiszta szívből bohóckodni, harsogni és suttogni is képes. Van valami keserű, archaikus kántálásszerű ebben az oxfordi jövőzenében, s bár eddig sosem próbáltam racionális indokot találni arra, hogy tetszik, talán éppen ez a könnyed mélység az oka. A Foals indiepopjában ugyanis irdatlan távlatok rejlenek, olyan ezért számomra, mint egy soha ki nem bomló, ám már vizuálisan is magával ragadó egyenlet.

5. Palma Violets – 180

Megmondom őszintén, a lambethi suhancok első lemeze elsőre lepattant rólam. Talán, mert a februári megjelenés nem volt évszak-kompatibilis. Ősznek kellett jönnie és esőknek, hogy előkeressem megint. Ha egy pár másodperces, néma animgifbe kellene sűrítenem a lemezt – ami ugye eleve képtelenség –, azt mondanám, olyan, mint a főút menti olajos tócsán megpattanó autóreflektor fénye, amit berezget kicsit a föld alatt száguldó utolsó metró robaja. De a visszhangos, recsegős, kicsittorz 180 egy viharos, sötét kamaszszerelemre is hasonlít. Az énekre mintha több réteg árnyékot hordtak volna szorgos stúdiómunkások, de Sam Fryer mormogós, ordibálós vokálja mögé a hetvenes évek pszich-rockjának éteri nyugalmát is belopja a zongora, a gitár nyaka pedig olykor egészen a napfényig nyúlik. A 180 pimasz lemez, ami ellenszélben szól a legjobban. Öltsünk hozzá kopott, fekete bőrdzsekit, s ha módunkban áll, engedjük, hogy a rakoncátlan széllökések a szemünkbe és/vagy a szánkba fújják a hajtincseinket.

4. Haim – Days Are Gone

A dél-kaliforniai Haim-lányok előbb kidobták az őseiket a családi zenekarból, hogy aztán szeptember végén szemtelenül a popvilág arcába fújjanak egy gyümölcsízű rágógumi-buborékot, a Days Are Gone-t, és világhíresek legyenek. A három nővér könnyed, szellemes, egyszerre játékos és érett, a tradicionális folkot és americanát a kilencvenes évek lánypopjával elegyítő slágeres dalai azóta bejárták a világot és bevették Glastonbury-t is. Mindösszesen három okból nem kiáltom most közhírré, hogy a Haim életem csakcsajbandája. Túlságosan megfontolt vagyok, közel a januári Warpaint-megjelenés, és – nos – a Haimban egy fiú dobol. Mindazonáltal, megmondom azt is, hogy kismotoron közlekedő kisasszonyon rúzs nem állt még olyan klasszul, mint a Forever klipjében Este Haim ajkain. Akkor ezt nézzük is meg…

3. Arctic Monkeys – AM

Alex Turner keresztbe lenyelte előbb a hetvenes évek kemény rockját, aztán nem átallott szippantani még párat a hip-hop időtlen, szigorú dobképleteinek javából is. A sheffieldi fiatalember dalszerzői kreativitásának köszönhetően az említett két fő ihletforrás egy alapvetően csendes, könnyed, fülbemászó, kortárs melódiákat tartalmazó lemezzé állt össze. Az idézetektől hemzsegő, de azokkal egyáltalán nem hivalkodó AM egy esős kedd délutánnak éppúgy lehet az aláfestő zenéje, mint egy forró szombat éjszakának vagy egy bársonyba öltözött vasárnap reggelnek. Az album elején feltett R U Mine? kérdést gyönyörű hasonlatokkal válaszolja meg a lemezt lezáró I Wanna Be Yours, s szebb lassúzó szám nem volt idén szerintem a No. 1. Party Anthemnél, az Arabella pedig kétségkívül az esztendő legszürreálisabb szerelemvallása. Szép.

2. Travis  Where You Stand

A Where You Stand a Travis hetedik sorlemeze. Ők a legidősebb banda a listán. És hallhatóan jól áll nekik a kor. Akárhányszor kezdem újra, mindig más arcát mutatja az album. Ez jó. Az meg még inkább, hogy a Where You Stand sokárnyalatú dalaiból áradó bölcs nyugalom – megannyi napfelkelte és naplemente öröme – miatt a korong alkalmas lenne szerintem arra, hogy egy képzeletbeli, végtelen autóút zenéje legyen. Párizstól Texasig.

1. BioRoBoT  BioRoBoT

A Biorobot Bérczesi Róbert és Nemes András sosebandje. Amíg felléptek, nem volt még lemezük, mire az megjelent, már a zenekar nem létezett. Hogy idén kijött mégis a korong, sokunknak nagy ajándék. Leírni persze nem lehet, milyen pontosan, közelítgetni tudunk csak hozzá. Szóval adott kétszálgitár, egyrugóra, megazének. Adva vannak továbbá egészen átélt, féligmondott gondolatok, s belőlük féligboldog félálomdalok. Vízfestékpöttynóták. Azokból balkán country, útonálló beat, nyírfakéreg blues, füttyszó soul. Parkban kószálós, fák közt bóklászós zene. Tűfokántánc, napnapnapélet. Tizenhétre nem is kell dalt húzni.

Vass Norbert

szerző: Vass Norbert
honlap e-mail
Vass Norbert 1985-ben született Kaposváron. A KULTer.hu egykori szerkesztője, jelenleg a Szépirodalmi Figyelőt és a SZIFONline-t szerkeszti. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen kommunikáció-történelem szakon szerzett diplomát 2009-ben, majd a Történettudományi Doktori Iskola hallgatója volt. Fő kutatási területe a hazai punk és az underground szcéna alakulása a késő Kádár-korban.

2 archív hozzászólás
  • Lótücsök - január 9, 2014

    Kedves Norbert, kedves KULTer!
    Öröm és élmény volt olvasni e sorokat! Hasonlóra kvalitás-hiány okán nem is vállalkoznék, sőt semmiféle ellen- vagy tromf-lista összeállítása nem lebeg lelki szemeim előtt. Csupán, mint lelkes olvasótok, ha már más közösségi téren beindult az ötlet-dömping és a kiegészítések hada, én is überszubjektív véleményt nyilvánítok – igaz, rangszámok nélkül, csak amolyan osztálynévsor modorban:
    Arctic Monkeys – AM
    Biorobot – Biorobot
    Deafheaven – Sunbather
    Foals – Holy Fire
    Képzelt Város – Anatolij
    letlive. – The Blackest Beautiful
    Pearl Jam – Lightning Bolt
    Protest the Hero – Volition
    Queens of the Stone Age – …Like Clockwork
    Travis – Where You Stand

    Maradok hívetek!

  • Vass Norbert

    vn - január 10, 2014

    Kedves Lótücsök!

    Köszi a figyelmet és a listát! Örülök, hogy számos a közös és annak is, hogy további izgalmas hallgatnivalóra is felhívtad a figyelmünket!

KULTprogramok

<< 2018. Sze. >>
hkscpsv
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum