KULTer.hu - A lelkészből lett színész története
48938
post-template-default,single,single-post,postid-48938,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A lelkészből lett színész története

Interjú Miske Lászlóval

Miske LászlóAz ember azt hinné, hogyha egy színészről 76 éves korában megjelenik egy portrékönyv és egy színház örökös tagjává választják, akkor az a színész megnyugszik és komótosan hátradől. Miske László esetében egyáltalán nem így van: amíg a vele készült beszélgetőkönyvről kérdezgettem, kétszer is „fel kellett szaladnia” a színpadra, próbálni.

KULTer.hu: Hogyan készült a könyv, milyen apropóból kezdtek neki?

Mint színész, eltöltöttem Nagyváradon huszonhat esztendőt, és ennek szerencsére nyoma van. Egy kolozsvári kiadó színészekről készülő könyvekkel is foglalkozik, s bár a sorozatot majdnem felfüggesztették – eddig évente három-négy könyvet adtak ki, a múlt esztendőben csak erre az egyre volt lehetőség –, Molnár Judit, a szerző megbeszélte a főszerkesztővel, Kántor Lajossal, hogy rólam is készüljön egy könyv. Judittal többnyire Skype-on beszélgettünk, így alakította ki a négy fejezetet, mely felbontja az életemet lelkészi, színészi, rendezői és tanári tevékenységeim szerint. A kötetnek vannak hiányosságai, az életemnek és a pályámnak néhány fontos momentuma kimaradt belőle, de semmi sem lehet tökéletes. Az ember a saját életét úgy tudja összegezni, hogy azon egyfolytában gondolkodik: néhány dolog kiesik az emlékezetből, mindent pótolni nem lehet. Miután rábólintottam, a fotók számát is le kellett szűkíteni, aztán felvetődött a kérdés, hogy ki írja az előszót. Én azt mondtam, hogy legyen Kötő József, aki színháztörténész, irodalmár és volt a kolozsvári színház igazgatója is – merem állítani, hogy az erdélyi magyar színjátszásnak ő a legnagyobb ismerője. Ez a nagyszerű fickó úgy foglalta össze az erdélyi színjátszást az előszóban, hogy az már nem is előszó, hanem egy tömören, lényegre törően megírt esszé. Annak külön örültem, hogy Kántor Lajossal együtt elvállalta a kötet bemutatóját Nagyváradon, majd később Debrecenben is. Az utóbbi esemény kicsit furcsán sikerült, mert a Gyertyák csonkig égnek előadása után nem jelentették be, hogy könyvbemutató következik, ezért is lesz majd a január 25-i előadás után egy újabb beszélgetés. Annak pedig külön örülök, hogy fiatalok, egyetemisták is érdeklődnek a dolog iránt.

Miske László Az ördög cimborája című előadásban
KULTer.hu: Molnár Juditot ismerte régebbről?

Hogyne, Nagyváradról. A Nagyváradi Premontrei Gimnáziumban tanított magyart, és irodalmi esteket is rendezett ott. Legalább három alkalommal engem is meghívott, nagyon jól szót értettünk egymással. Sok előadásban látott engem Nagyváradon; a beszélgetéseink alatt nem volt semmi probléma, végig egy hullámhosszon voltunk.

KULTer.hu: A kötetet átolvasva úgy éreztem, hogy az innen nézve határon túli korszak sokkal hangsúlyosabb, fontosabb. Ez a szerkesztésből adódik, vagy így gondolja ön is?

Így gondolom, mert a pályám ott kezdődött. Az ember számára az indulás és a „gyerekkori” színészet a meghatározó. A gyerekkorit persze idézőjelben mondom, a kezdetekre hivatkozom vele, mert amikor színész lettem, nem voltam már gyerek. Úgy alakult, hogy harminc éves koromban végeztem a főiskolán, mert előtte lelkész voltam, és csak ’62-ben kerültem a színművészetire. A kezdetek, az első, meghatározó szerepek és élmények Nagyváradhoz kötnek. Aztán később nem okozott gondot a váltás, hogy Váradról átmentem Kolozsvárra, onnan vissza Váradra, majd Miskolcra, Miskolcról Szegedre, Szegedről Debrecenbe. Vannak, akik azt mondják, hogy nehéz idomulni, asszimilálódni; én ezt nem éreztem, mert a kollégákkal, a rendezőkkel, a színház vezetőségével mindig megtaláltam a megfelelő hangot, ez számomra természetes volt.

Miske László a Budai Nagy Antal című előadásban

KULTer.hu: Könnyen talált Debrecenben társaságot, közösséget?

Debrecenben ősrégi barátaim vannak, mert a nagyváradi és a debreceni színház között már ’69–70-ben kialakult egy „cserekapcsolat”. Jöttünk ide évente egy-két alkalommal és a debreceniek is átjöttek vendégszerepelni Nagyváradra. Ez óriási dolog volt, főleg a Ceauşescu-korszakban, amikor kétévenként egyszer lehetett külföldre menni. Átjöttünk, itt voltunk két napig, és nem kellett hozzá útlevél, hanem csak egy autóbuszra meg egy listára volt szükség hozzá. A többit elintézték valahogy. Ez mindenképpen nagyon szerencsés helyzetnek bizonyult, örültünk a kapcsolatnak, amely hosszú éveken át tartott, egészen a rendszerváltásig. Aztán megszakadt, noha akkor szabadabb lett minden. A nagyváradi színháznál a rendszerváltás után a magyar társulat vezetője lettem. Ez a helyzet ’92-ig tartott, utána problémák akadtak, a román társulatnak és az igazgatónak nem akaródzott elismerni azt, hogy változtak az idők és más szelek fújnak. A magyar társulatnak még csak irodája sem volt. Ezt és néhány más dolgot ki akartam harcolni, de nagyon nehezen ment. 1990 áprilisában hívtak meg először egy szerepre a Machbeth-be, aztán egyik szerep hozta a másikat Miskolcon, Szegeden és Debrecenben. Debrecenbe jóleső érzéssel jöttem, az itteniekkel régóta barátok voltunk, és számított, hogy lakást is biztosítottak számomra.

Miske László

KULTer.hu: Tartotta azért a kapcsolatot a váradiakkal is?

Még most is tartom. Jóleső érzés volt, hogy tavaly szeptemberben a nagyváradi Szigligeti Színház Örökös Tagja lettem. Ez bizonyíték arra, hogy ennyi év után – eltelt úgy húsz esztendő, hogy a váradiakkal csak egy-egy meghívás erejéig találkoztam – is emlékeznek rám. Az ott eltöltött huszonhat év mellett ez annak is köszönhető, hogy mikor Nagyváradra kerültem, rögtön bedobtak a mélyvízbe. Abszolút főszerepeket játszhattam: a Tragédiában Ádámot, a Csongor és Tündében Csongort…

KULTer.hu: A könyvben egy egész fejezetnyi helyet kap tanári tevékenysége, ebben a szerepben talán nem ismerik olyan sokan.

A Debreceni Egyetem Zeneművészeti Karán tizenöt-tizenhat éve tanítok. Minden évben vizsgaelőadásként bemutatunk egy opera-keresztmetszetet, vagy egy daljátékot, esetleg jelenetek sorozatát; ebben merül ki a tanári tevékenységem. A János vitézben, amit a múlt évben csináltunk, szinte az egész tanszak benne volt, mindenki szerepet kapott, mindenki le tudott vele vizsgázni. A múlt évadban volt a legnagyobb horderejű sikerünk: végre megkaptuk a Csokonai Színház nagyszínpadát, és a színház kórusa is szerepelt a vizsgaelőadásban, a Don Giovanniban. Ez azért volt fontos, mert két opera szakos hallgató végzett (Harsányi Tamás és Donkó Imre) és mind a ketten megcsinálhatták a főszerepet. Kolozsváron két alkalommal is részt vettünk már a Viva Vox Fesztiválon – ez az operahallgatók fesztiválja –, és ha minden jól megy, akkor májusban is eljutunk oda, a Don Giovannival. Tanítani nagyon jó dolog, mert az ember sokat tanul a fiataloktól.

Sándor Zita

szerző: Sándor Zita
honlap e-mail
Sándor Zita 1986-ban Miskolcon született, a Debreceni Egyetem francia-magyar szakán végzett. Fokozott figyelemmel kíséri a színházi és színház-szerű megmozdulásokat, valamint a táncos eseményeket, s ezekről gyakorta gondolkodik és ír.

KULTprogramok

<< 2019. Már. >>
hkscpsv
25 26 27 28 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum