KULTer.hu - Egy prequel ígérete
48326
post-template-default,single,single-post,postid-48326,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Egy prequel ígérete

A hobbit – Smaug pusztasága (The Hobbit – The Desolation of Smaug)

A hobbit – Smaug pusztasága Peter Jackson nemcsak megfilmesíteni akarta A hobbitot, hanem a lehető legjobban szervesíteni A gyűrűk ura-trilógia világához. A hobbit – Smaug pusztasága alapján már jól látható a direktor törekvése: J.R.R. Tolkien Középföldén játszódó könnyed, mesés, egyszerű történetszövésű regényének filmtrilógiává alakítása egy nagyszabású – és buktatóktól sem mentes – terv része.

Mikor az új-zélandi rendező úgy döntött, hogy A gyűrűk ura után tíz évvel megfilmesíti A hobbitot, két választása lehetett. A trilógia előtt bő másfél évtizeddel, 1937-ben megjelent, a maga háromszáz oldalával karcsúnak számító Tolkien-regény ugyanis finoman szólva sincs egy súlycsoportban az opus magnummal, és itt nem minőségbeli különbségről van szó, hanem arról, hogy A hobbit komplexitása, mélysége, vállalásának nagysága meg sem közelíti A gyűrűk uráét. Nagyjából úgy viszonyul hozzá, mint a Tanár úr, kérem az Iskola a határonhoz.

A hobbit – Smaug pusztasága
Az egyik lehetőség az lett volna, hogy külön entitásként kezelve az alapanyagot, Jackson elkészíti a filmváltozatot, amely a néhány közös helyszínt és szereplőt leszámítva nem igazán kapcsolódott volna a mozipénztárakat robbantó trilógiához. Ez valószínűleg csalódást keltett volna sok befogadóban, akik A gyűrűk urához mérnék a végeredményt. A megvalósult változat ezért több okból is logikusabb lépésnek látszik a direktor részéről. Egyrészt Jackson élt azzal a lehetőséggel, hogy a későbbi, kiérlelt mű felől olvassa A hobbitot, és úgy adaptálja a vászonra, hogy előzményként használja, és minél több ponton kösse A gyűrűk urához. Másrészt ezzel azt a nem elhanyagolható gazdasági célt is elérte, hogy egy prequel ígéretével meg tudta szólítani a tíz évvel korábban rajongókká vált nézőket, akik szívesebben mártóznak meg a már ismert világban, és örömmel fedezik fel a hatvan évvel későbbi események már most jelentkező előzményeit vagy a gyakran felbukkanó párhuzamokat.

Mindezek fényében nem várhatjuk el a Smaug pusztaságától, hogy hűséges adaptációja maradjon a regény szinte teljes második felének, inkább eszközként tekinthetünk rá Jackson kezében, aki minden igyekezetével „gyűrűkurásítja” az alapanyagot. Innen nézve nagyon beszédes a film első képe, melyen maga a rendező sétál keresztül, magabiztos tekintete a nézőn pihen, miközben Tapsi Hapsiként egy répát majszol. Íme, a vidám mágus, aki a maga kedvére alakítja a film világát, varázspálca helyett a kamerát és a legmodernebb technikát használva.

A hobbit – Smaug pusztasága
A regény ismeretében nemcsak az tűnik fel, hogy miként adaptálódott a szöveg a film médiumába, és hogy a cselekményt fel kellett dúsítani a nagyjából nyolc órás játékidő kitöltése érdekében, hanem az is, hogy a rendező a fentebb említett cél eléréséért elhagyott, megváltoztatott, átalakított eseményeket, s hangsúlyokat helyezett át. A regény közepén olvasható kalandok többek bánatára csak nyomokban, megcsonkítva köszönnek vissza a Smaug pusztaságában, hangsúlyosabbak lesznek ehelyett a tóvárosbeli események és egy furcsa szerelmi szál. Utóbbi talán a női nézők miatt került a történetbe, dramaturgiai jelentősége várhatóan a harmadik részre fog kiderülni. Tóváros részletesebb bemutatása a komolyabb mondanivaló, és ezáltal A gyűrűk ura felé közelíti a filmet, bár a városvezetés ábrázolása bizonyos szemszögből saját maga paródiájává válik. A ravasz és simulékony tanácsadó által manipulált vezér párhuzamba állítható a nagyregény megfelelő részével, de a színészválasztás és a jelmez-smink kombináció más értelmezésre is lehetőséget ad. A városvezetőt Stephen Fry játssza, akinek egyik ikonikus szerepe a remek humorú Fekete vipera című angol kosztümös sorozatban volt Rowan Atkinson állandó partnereként. Az ő tanácsadója pedig kinézetében egyszerre idézi meg Viperát és annak félbolond szolgáját, Baldrickot.

De a rendező nem csak itt hasznosít újra létező sablonokat. Erre a részre is jutott egy számítógépes játékokra kísértetiesen hasonlító hosszú akciójelenet (a patakban a törpök, orkok és tündék csatája), amiben annyira lehetetlen események történnek, hogy a mozgóképes panel szándékos kifigurázásának is tekinthetjük. Ehhez képest nehezen magyarázható a néhányszor bejátszott, a hordókban sodródó szereplők szemszögét mutató kameraállás, mely realisztikusságával éppen az ellenkező hatást éri el. A rész zárlatában pedig generációm egyik kultikus filmjének, a Terminátor 2-nek a nagy fináléja kap szerepet. A filmes panelek kreatív újragondolása akkor szenved csorbát, amikor a szerelmi szál a lehető legkonvencionálisabban, kikacsintástól mentesen épül bele a cselekménybe.

A hobbit – Smaug pusztasága
A filmben jelen levő állandó fenyegetettség motívuma, melyet az orkokkal erősen feldúsított cselekmény hordoz, erős kapocs A gyűrűk urához. Ugyanaz a szerep jut Thorin erősödő kapzsiságának és Bilbó fokozódó rossz érzésének, mikor a gyűrű az ujján van. Legolas szerepeltetése, Galadriel emlegetése és hangjának felcsendülése, vagy a három párhuzamos szálon zajló finálé pedig a felületesebb nézőben azt az érzést keltheti, mintha újabb filmmel bővült volna a LOTR-trilógia. Gandalf cselekményszála az, ahol a film leginkább A gyűrűk ura előzményeként tűnik fel, hiszen a szürke mágus nyomozása során eljut addig a pontig, hogy rájön, Sauron a sötét erőket hadba rendelve megbontja Középfölde addigi kényes egyensúlyát.

Valahogy az az érzésem, a Smaug pusztaságából, a sok változás közepette éppen a címszereplő hobbit jellemfejlődéséről tudtunk meg kevesebbet. Zsákos Bilbó a történet ezen szakaszában többszörösen bizonyítja rátermettségét, félszerzet létére szinte vezetőjévé válik a tizenhárom fős törpcsapatnak. Hiába játssza Martin Freeman kiválóan Bilbó szerepét, mégis hiányérzetem támadt, mert a középső rész kevéssé koncentrált a főhős lassú átalakulásának bemutatására. De a befejező rész még sok mindent pótolhat.

A hobbit – Smaug pusztasága (The Hobbit – The Desolation of Smaug), 2013. Rendezte: Peter Jackson. Írta: J.R.R. Tolkien könyve alapján Fran Walsh, Philippa Boyens, Guillermo Del Toro és Peter Jackson. Szereplők: Martin Freeman, Ian McKellen, Richard Armitage. Forgalmazza: Fórum Hungary.

Váradi Nagy Péter

szerző: Váradi Nagy Péter
honlap e-mail
Váradi Nagy Péter 1979-ben született Nagyváradon, a KULTer.hu vizuálKULT rovatának szerkesztője. A Debreceni Egyetemen végzett magyar, illetve mozgókép- és médiakultúra szakon. Több mint egy évtizedig egy fővárosi iskolában tanított. Jelenleg a budapesti Bűvösvölgyben médiaértés-oktató. Írásai a KULTer.hu-n kívül a Magyar Nemzet, a Prae, a Szépirodalmi Figyelő, a Debreceni Disputa és a Hitel folyóiratokban, valamint a Hamlet.ro és a Magyar Játékszín oldalakon jelentek meg.

8 archív hozzászólás
  • AntiKekec - január 3, 2014

    Végre egy értő kritika a filmről, a szerzőtől megszokott színvonalon. Köszönjük!

  • Lapis József - január 4, 2014

    Osztom a kritika legtöbb észrevételét, és tetszett, amit a filmes panelek újrahasznosításáról írsz. Még néhány hibát föl tudnék róni A hobbitnak mint filmalkotásnak, de ezeket inkább magam előtt is rejtegetem 🙂
    Két dologban érzékeltem nagyobb változást az összes többi részhez képest: az egyik, hogy ennyire nyitottan nem maradt még film, ilyen direkt cliffhanger még nem volt – valószínűleg A hobbit 2-3 a szokottnál több szállal kapcsolódik majd egységgé (remélhetőleg, ugyanis dramaturgiailag valóban vannak most még megoldatlanságnak tűnő dolgok). A másik, hogy a tónus is sötétedett, a hangulat nyomasztóbb lett – alig van “menedék” a karakterek számára, még a bakacsinerdei tündekirályság és Tóváros is alapvetően ellenséges, nyugtalan hely; ezt a nehézkedést a soundtrack is mutatja, hiszen nincsenek nagyobb zenei témák, emlékezetes betétdalok, ellenben többször operál a csöndekkel, háttérzene hiányával.

  • AntiKekec - január 6, 2014

    Igen, a bakacsinerdei tündék ábrázolása nekem is szemet szúrt, különösen Legolas és női kísérőjének kontrasztjában – számomra ez is egyfajta megoldatlan pont. Örülnék, ha József kifejtene 1-2 általa vélt hibát, meglátásai mindig segítenek másképp látni az adott műveket.

  • AntiKekec - január 6, 2014

    Ha jól gondolom, P. Jackson és csapata A hobbiton kívül más Tolkien-szövegekhez is visszanyúlt a történetszálak kialakításánál (Elveszett mesék könyve, talán A szilmarilok).
    Az említett, pataknál játszódó akciójelenetnél nekem ugyanaz a rossz érzésem támadt, ami sok-sok évvel ezelőtt A Klónok támadása megtekintése közben, mikor az egyébként is vontatott film kb. közepén Yoda mester úgy kezdett el ugrándozni és pattogni “párbaj” közben, mint egy gumilabda – nem tudtam, nevessek vagy sírjak. Remélem, Peter Jackson és A hobbit nem lépett egy ilyen útra…

  • Lapis József - január 8, 2014

    Van egy szép mondásunk: Ajándék lónak ne nézd a fogát – s mivel én minden Hobbit-részt afféle karácsonyi ajándéknak tekintek, a szokottnál kisebb érzékenységgel viseltetek az esetleges hibák iránt.
    Most két dolgot említenék, s az elsőnél azonnal csalok, mert erre a cikk is utal a végén: a központi karakter látványos háttérbe szorulásáról van szó. Olyan, mintha már az első rész mindent elmondott volna Bilbóról, amit lehet: hogyan válik az egyszeri, ám különös családfával bíró, kívülálló félszerzetből a csapat egyenjogú tagja. Ebben a részben már mint dörzsölt betörő tevékenykedik, a törppakli jolly jokereként. A gyűrűvel történő “ismerkedése” sem hoz tulajdonképpen semmi újat vagy érdekeset. Martin Freeman arcjátéka egy némiképp fáradt, a vadon sötétségétől edzett hobbitot mutat a játékidő nagyobb részében emlékezetem szerint – ezen mondjuk el lehet gondolkodni, hogy nem maradt más választása a szerepben, vagy ez egy tudatos jellemformálás. Így vagy úgy, de: nincs mese.
    Bilbó háttérbe kerülése ugyanakkor nem jelenti azt, hogy Thorin előbbre lépne – számomra meglepően közhelyes és felszínes a karakterizációja a saját örökségével és kapzsiságával küzdő, a népéért felelős vezetőként (nem ez sablonos önmagában, hanem ahogyan szituálódik). Persze, mindkét szempontból hozhat változást a befejező rész…

    A másik problémám a hosszúra nyúlt sárkányüldözős jelenettel van, ui. ennek alig észlelhető a dramaturgiai funkciója: Smaugot nem győzik le végül, foglyul sem ejtik, az eltávozása is végeredményben önkéntes. Funkciója persze van az eseménysornak: egyfelől az – és ebben eltérünk a könyvtől -, hogy megmutatja, a törpökben van elég kurázsi ahhoz, hogy szembeszálljanak a sárkánnyal jussukért (s agy majd nagyobb joggal formálhatnak igényt a királyságra), s majdhogynem sikerrel is járnak. A másik funkció az lehet, hogy így újra más filmalkotásokban nem látható dolgokat tapasztalunk meg a vásznon: Jackson megteremtheti a törpekohó nagyszabású látványvilágát, benne a hatalmas, mégis zárt terekben kószáló, röpködő, csetlő-botló sárkánnyal.

    Az említett akciójelenethez egy lábjegyzet: Jackson filmjeiben az a legjobb, hogy nem követi el Lucas hibáját, azaz nem csinál hollywoodi gyerekszereplős akció-vígjátékot a Tolkien-regényekből. Filmenként egy-egy ilyen jelent azért be-becsúszik, de ezzel szerintem még nem billenti el az arányokat. Emlékezhetünk A két toronyban Legolas pajzsos “szörfdeszkázására” a Helm szurdokban, vagy ugyanő és Gimli harci játszadozására a Minas Tirith melletti csatában. Ez egyébként azért is férhet még bele, mert mind megmutathatja az elfek (illetve Legolas) emberfölötti ügyességét. Itt most annyiban más, hogy egy hordóban sodródó törpétől kevésbé várható el efféle “szuperképesség”, de hát ez van: ha ez a kissé komikusba hajló jelenet sincs A hobbit 2-ben, akkor végképp nagyon kevés dolog oldaná a második rész meglehetősen sötét hangulatát.

    Egyébként igen, nem csak A hobbit az alapanyag, hanem az Elveszett mesék könyve is (A szilmarilokból itt konkrétan nem jön át történetfonál szerintem, de persze rosszul emlékezhetek).

  • Lapis József - január 8, 2014

    A Yoda-féle ugrabugrálós jelenet amúgy szerintem rendben van, mert abban van némi parodisztikusság, önirónia egyfelől, másfelől pedig az erő természetéről demonstrál valamit az, amikor az öreg, rozzant Jedi mester bebotorkál a botján, majd küzdelembe bocsájtkozik.

  • AntiKekec - január 9, 2014

    Annak idején azt a bizonyos Star Wars epizódot nem ilyen szemmel néztem, biztos túl fiatal voltam még a parodisztikusság dekódolásához, ha egyszer újra megnézem, majd erre is figyelek.
    Érdekes, hogy azt írja, az akciójelent komikussága oldja a sötét hangulatot – visszagondolva tényleg van benne valami, bár az arányokkal/mértékekkel akkor sem vagyok kibékülve. A fizikához sem értek túl sokat, de lehet, hogy nem tévedek, ha azt gondolom, hogy a CGI-os csapat (ennél az említett patakos jelenetnél) inkább a látványra helyezte a hangsúlyt a pontos modellezés helyett (itt különösen érzékelhető a számítógép által generált figurák “súlytalansága”, máshol a hihetetlenül éles kép ellenére a textúrák felszínessége stb.). Tehát nem a “valószerűséggel” van itt problémám.
    A karakterfejlődés bemutatásának hiányosságaival is egyet tudok érteni, a színészi játék talán bonyolultabb, a trilógiát egyszerre forgatták le, utólagos forgatások is voltak, nem tudom, mennyire lehet így, ilyen szempontból színészként felépíteni a figurát, illetve mi marad belőle a vágás után. A rendezői változatok is hozhatnak még változást, a GyU trilógia director’s cut verziója bő másfél órával volt hosszabb a mozis verziónál.

  • Lapis József - január 9, 2014

    A rendezői változatokat nagyon várom – A hobbit 1-nél ez sajnos nem jelentett nagyon különleges többletet mennyiségileg és minőségileg sem, meglátjuk, most mennyi/milyen lesz.
    A 2-t pedig hasznos lesz újranéznem valamiképp, amint csak lehet, hogy az időközben kijegecesedett problémákat alaposabban át lehessen gondolni 🙂

KULTprogramok

<< 2018. Júl. >>
hkscpsv
25 26 27 28 29 30 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum