KULTer.hu - Ha mind boldogok lennénk
49489
post-template-default,single,single-post,postid-49489,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Ha mind boldogok lennénk

M. ország gyermekei, avagy egy boldog társadalom makulátlan mosolya

M. ország gyermekei, avagy egy boldog társadalom makulátlan mosolyaA Debreceni MODEM elsődleges, vagyis múzeumi funkciójáról néhány napig szinte „lemondva”, február 11. és 15. között a k2 Színházat fogadta tereibe. Az öt nap mindegyikén 20-20 fő vehetett részt egy helyspecifikus, az alkalomra összegyűlt nézőcsoport befogadói attitűdjétől nagyban függő produkción.

A Kaposvári Egyetemen végzett színészekből és jelenleg is ott tanuló hallgatókból verbuválódott k2 Színház teljesítménykényszer nélkül, függetlenül, a tagok számára fontos témákat vizsgálva, bátran kísérletezve hoz létre előadásokat. A csapatot komolyan foglalkoztatják a közéleti, társadalmi kérdések, erről – a híresztelésekkel ellentétben – egyszer már meg is bizonyosodhatott a debreceni közönség, hiszen 2012 novemberében a Debreceni Egyetemi Színpad vendégeként, a Debreceni Egyetem Auditorium Maximumában bemutatkozott az akkor még kisebb létszámú csapat. A másfél évvel ezelőtti Azt a csöndet nem tudjuk eljátszani és az idei, Debrecenben bemutatott M. ország gyermekei, avagy egy boldog társadalom makulátlan mosolya között nem nehéz párhuzamot találni. A helyspecifikusságon túl szembetűnő, hogy a k2 Színház két, szóban forgó előadása a mai magyar társadalmi folyamatokról mond véleményt vagy tesz fel azokkal kapcsolatos kérdéseket. Míg a 2012-es előadásban egyértelműen beazonosítható ügyek, sőt közéleti-politikai szereplők, akciók merültek fel, addig a frissen készült debreceni előadásban mintha ugyanazok, vagy legalábbis azokhoz nagyon hasonló problémák jelennének meg, ám ezúttal elegánsra csiszolgatva, finomra hangolva (hiába, a referenciaalapként használt valóság azóta sem változott).

M. ország gyermekei, avagy egy boldog társadalom makulátlan mosolya
M. ország gyermekei kerülik a direkt hasonlítgatást, ám a beavatási (agytisztító-gondelűző) szertartáson átesett néző mégsem tudja megállni, hogy Magyarországra vagy a Mennyországra gondoljon – az apró, pici jelek, áttételesen ugyan, de e két irányba tartanak (néha akár egyszerre is). A fehér ruhás, fehérrel befestett és hosszú, fehér előkét viselő gyermekek kedvesen, énekkel és zenével invitálnak országukba, ahol minden nap ünnep van. Egész pontosan Karácsony. A tökéletes világ kapuja kinyílik a néző-résztvevő előtt: kéretlenül és váratlanul paprikás krumplit és palacsintát szolgálnak fel nekünk vacsorára. A kedélyeskedő etetést (beetetést) követően a karácsonyfa alatt mindenki megtalálja a saját fehér előkéjét – egy kicsit tiltakozom, inkább nem venném fel, nem szeretem ezeket a dolgokat a nyakamon, de az egyik gyermek ellentmondást nem tűrve, gyengéd, mosolygós erőszakkal a nyakamba köti.

A láthatóan mindenki számára boldogságot nyújtó országban az új gyermekek – mi, nézők – szabadon, kedvünkre nézelődhetnek. A k2 Színház ugyanis sajátságos installációkat készített a MODEM kiállítótereibe: az egyik teremben csontvázas, Mickey egeres rajzfilmet néz egy család, a másik teremben egy egész alakos tükör elé állva glóriát kap az arra járó. Az életképek és a kiállított szobrocskák közötti kapcsolat világossá válik, mikor meglátjuk a sarokba helyezett csontokat és azt a néhány boldogan éneklő gyermeket, akik egy laptop előtt ücsörögve valószínűleg haláltáborokban csonttá soványodott holttestek egymásra pakolgatását nézik. A további installációk, vetítések is mind azt állítják, hogy miközben igazságtalanságok, kirekesztés és fájdalmas szörnyűségek vesznek körül minket, mindenkinek boldognak kell lennie, hiszen ez az ország legfőbb ismérve. A rajztábláról ránk bámuló sok-sok mosolygós arc között beindul a tökéletesség eléréséhez nélkülözhetetlen hiperkorrekció (befoltozott lyukú sajt).

M. ország gyermekei, avagy egy boldog társadalom makulátlan mosolya
A következő lépésben már nemcsak a környezet szorul javításra, hanem a résztvevők, a tagok is. A MODEM emeleti folyosóján ránk zárják az ajtót, fogságba kerülünk. A kilátást és a zenét megelégelő beépített lázadó (Viktor Balázs) kérdéseket tesz fel fogvatartóinknak, kétségbe vonja a szabályokat, arra biztatja őrünket, hogy ha inkább faszent szeretne lenni, hát szóljon, kérdezze meg, lehet-e változtatni. Tettéért, vagyis boldogság elleni lázadásáért bíróság elé kerül a provokatőr, ám kisebb huzavona után a büntetés alól természetesen felmentik, hiszen ennyire jó lelkek ezek a fehér gyermekek. Ezek után a csoportot felvezetik a harmadik emeletre, melynek apró színpadán mindenki megtekintheti az Urat. Borsányi Dániel hálóköntösben, babzsákfotelekből álló trónja körül először fingó áriát ad elő – a nézőket hátulról bekerítő fehér gyermekek nagy örömére –, majd a hozzá bekopogó lázadót alázza. Értelmes beszélgetés nem alakul ki közöttük – ezt a lázadó is többször megjegyzi –, a nagyúr kölcsönös kommunikációra alkalmatlan, saját one-man show-ját erőlteti, híveitől több nyílt színi tapsot is kap. Okosan, olykor nyaktörő logikával megírt, idézetekből, szólás-mondásokból, kérdésekből összeszőtt felelgetéseket hallunk, meglehetősen csapongó előadásban: többek között előkerül Brecht és az elidegenítés, az autokrata uralkodás, a színész feladatán és helyzetén való elmélkedés, az ország kultúrafogyasztói (vagy inkább nem fogyasztói) volta.

Az az érzésem, hogy ez az utolsó, hosszúra nyúlt jelenet parádésra és kacagtatóra, ironikusra is sikerülhetett volna – talán volt is olyan este, amikor így történt –, de amikor én is a nézőtéren ültem, mégsem működött jól. A felmerülő kérdéseket néhány mondatban, felületesen intézték el a színészek, és túlságosan későn értünk el a legfelső emeletig. A k2 Színház olyan formát választott, ami függ a közönség viselkedésétől, attitűdjétől: a nézők nem csak a vacsorát fogyasztják más tempóban, de az installációkat sem egyszerre nézik és az interakciót megkívánó helyzetekben is eltérően viselkednek. Erre viszont az előadás nem készült fel kellőképpen: a közönség tagjai széttartóan elkószáltak a második emeleti térben (így az idő irányítása kicsúszott az előadók keze közül), az előkét lázadó módon nyakból levető nézők húzására, sőt a kötelező közös jelmezt inkább a színpadra bedobó befogadó tettére sem reagáltak. A kilencfős alakulat az önmaga számára megteremtett lehetőség ellenére nem felelt a közönség akcióira, nem tartotta szoros kontroll alatt a csoportot – így nem kovácsolódott össze a nézősereg, a produkció pedig sokat vesztett tempójából, feszességéből.

M. ország gyermekei, avagy egy boldog társadalom makulátlan mosolya
A k2 Színház ötletgazdag és frappánsan kivitelezett akciója komoly társadalmi problémákat boncolgat úgy, hogy óvakodik a szájbarágós aktualizálástól, inkább testközeli élménnyel igyekszik nem megúszhatóvá tenni az elgondolkodást. A megtalált formához koherens, átgondolt látvány tartozik, az egyetlen gond, hogy az én estémen Benkó Bence és Fábián Péter nem kért elég erős „közönségvezetést” színészeitől, így a gépezetbe homokszemek, üres percek is kerültek.

k2 Színház: M. ország gyermekei, avagy egy boldog társadalom makulátlan mosolya. Rendezte: Benkó Bence és Fábián Péter. Dramaturg: Kautzky-Dániel Máté. Zene: Horváth Szabolcs. Látvány: Lucia Mărneanu és Domokos Barbara. Előadók: Boros Anna, Borsányi Dániel, Horváth Szabolcs, Kátai Kinga, Krajcsi Nikolette, Pallagi Melitta, Piti Emőke, Rózsa Krisztián, Szakács Hajnalka. MODEM, Debrecen, 2014. február 13.

A fotókat Konyhás István készítette.

Sándor Zita

szerző: Sándor Zita
honlap e-mail
Sándor Zita 1986-ban Miskolcon született, a Debreceni Egyetem francia-magyar szakán végzett. Fokozott figyelemmel kíséri a színházi és színház-szerű megmozdulásokat, valamint a táncos eseményeket, s ezekről gyakorta gondolkodik és ír.

KULTprogramok

<< 2018. Sze. >>
hkscpsv
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum