KULTer.hu - „Róma vagy halál”
48882
post-template-default,single,single-post,postid-48882,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

„Róma vagy halál”

A nagy szépség (La grande bellezza)

A nagy szépségPaolo Sorrentino legújabb filmje aligha nézhető végig anélkül, hogy eszünkbe jutna a La Dolce Vita, miközben Rómát végigjárva szinte még Jean-Luc Godard-t is megszégyenítően halmozza a képzőművészeti és irodalmi idézeteket. De szerencsére nem az újrafelismerés öröme vagy a néhai turista nosztalgiája az, amivel ez a mozi felhívja magára a figyelmet.

A filmnek tulajdonképpen három főszereplője van: a kamera, Róma és Fellini Marcellójához hasonlóan – az irodalmi ambíciók hajszolása helyett – újságírásból élő, Jep Gambardellát megformáló Toni Servillo. Akárcsak Fellininél, az élet Sorrentino mozijában is főképp a társadalom krémjével töltött éjszakákat jelenti. A film elején a hatvanötödik születésnapját ünneplő Jep azonban nem rohangál már szenzációk után, nem az újdonságot keresi, hanem az emlékeket és a magyarázatokat. Nem őrlődik az őt körülvevő szép nők miatt, mert a puszta női szépség már nem teszi boldoggá. Nem tekinti Rómát „dzsungelnek, amiben el lehet bújni”, mert ő Róma fölött áll. A szó szoros értelmében is, elvégre is erkélyéről a Colosseumra lehet látni. Ami pedig a legfontosabb: nem kell feltennie a kérdést, „haldoklik-e az olasz neorealizmus”, mivel stílusimitációról szó sincs.

A nagy szépség
Úgy tűnik, Sorrentino azt próbálja filmre venni, ami a többször is emlegetett Flaubert-nak nem sikerült, vagyis művet hozni létre a semmiről. Pedig a közeg egyáltalán nem mondható átlagosnak. Nemesek és álnemesek, apácák és kurvák, egy bíboros, egy őrült, a háttérben néhány homoszexuális és drogos, galériatulajdonosok, szerkesztők, meg egy halom nagyravágyó, középszerű művészlélek. Miközben egyik társadalmi esemény a másikat éri (partik, performanszok, esküvő, temetés), Jep megismerkedik régi szerelmének éppen megözvegyült férjével, majd Ramonával, a szakmából lassan kiöregedő sztriptíztáncosnővel, végül egy 104 éves kvázi-szentet próbál meginterjúztatni. Legalábbis ennyi történik nagyjából a felszínen. Valójában pedig arra szeretnénk választ kapni, mi is az a nagy szépség, amelyet hősünk egész életében nem talált, aminek hiánya így kerékbe törte szépírói munkásságát, hiába áldozta volna a témának második regényét.

Az egész film a művészeti szépség mibenlétét próbálja letapogatni, de az eredmény egy antihegeliánus regressziót mutat. Az esztétikai tapasztalat, amely a Capitoliumi Múzeumban vagy az Antik Művészeti Nemzeti Galériában létrejön, nem vethető össze a kortárs provokatív performanszművészettel – amelyben a művésznő egyetlen fátyollal a fején, szeméremdombján pedig a sarló-kalapács szimbólummal, fejjel nekirohan egy ókori vízvezetéknek –, sem a kislánnyal, aki dühösen és sírva zúdítja a festéket a vödörből a vászonra. Jep ismerősei pedig mind próbálnak eredetiek lenni, de szemlátomást nem sok tehetséges akad köztük, és ha a művészeti élet kellős közepén nem juthatunk már katarzishoz, a szépséget még mindig próbálhatjuk megtalálni a szerelemben, ahogy azt a Capitoliumi Vénusz és Raffaello festménye, a La Fornarina sugallja. Ez a film azonban nem a romantikáról szól. Az erotikus és meztelen jelenetekben nincs érzés, a gazdag nővel való együttlét után kiüresedettség és unalom lesz úrrá a mozivásznon.

A nagy szépség
A sok hiábavaló keresgélés és az éjszakai élet zajába való belefeledkezés ellenére mégis van valami a felszín alatt, ami átszövi az egész művet, és ami a legfontosabb az újságíró számára, mégpedig az első szerelem emléke. A lányé, aki aztán mégis mással élte le az életét, noha a naplójegyzetei szerint valójában mindig Jepet szerette. Legalábbis feltételezzük, hogy az első együttlét felidézése a tengerparton, az üres plafonon a tenger víziója, amelyben feltűnik a főhős fiatalkori énje a partról őt figyelő lányokkal, valamint a két férfi közös gyásza egy történetbe illeszkedik. Valóság és képzelet e finom játékát megtöri a Sorrentinónál valamilyen formában szinte mindig megjelenő tanító szándék, ami itt végül a giccsbe hajló tanulságot eredményezi, miszerint a legnagyobb érték maga az élet, amelynek apró szépségei időnként feltűnnek a sok fecsegés között. Toni Servillo azonban negyedik Sorrentino-főszerepében is új arcát mutatta meg.

Hogy mit jelent Jep Gambardella életét élni, nagyjából ugyanaz, mint arról kíváncsiskodni, mit jelent Rómában élni. Az örök város itt több mint egy szép háttér (ahogyan Woody Allen használta a Rómának szeretettel című, 2012-es filmjében), inkább maga is élő emlékezet. Jelen esetben akkor is ki kell emelni a tér szerepét, ha valójában nem távolodunk el a turisták kedvelt célpontjaitól, amelyek összegyűjtve klisészerűen írják le a város szépségét. Az sem lehet véletlen, hogy a két legfontosabb mellékszereplő neve (Ramona, Romano) a város nevét idézi. A történelem és a modernitás, a szent és a profán dichotómiájában bontakozik ki előttünk a látvány. A hosszú expozíció a turisták felől közelíti meg a várost, akik éppoly szervesen hozzátartoznak a hely atmoszférájához, mint a helyiek. Szinte bábeli a kulturális sokféleség – a római katolicizmus fővárosában egy női kórus jiddis szövegű zeneművet énekel, miközben egy távol-keleti csoportnak a vélhetően olasz származású idegenvezető tart előadást. A szökőkutak és történelmi emlékművek (mint a „Róma vagy halál” feliratú Garibaldi-emlékmű) fenségességét az említett szülinapi tombolás ellenpontozza.

A nagy szépség

Az olasz kultúra valamennyi fontos tartozékára történik utalás, a politikától a divaton át a vallásosságig. A kulturális élet szereplői szemében a mai Róma a romlottság, a szemét városa, de a mítoszrombolás nem teljes, mert noha a társadalmi elit közege csalódást kelt, az emlékek, a szimbólumok ereje lerombolhatatlan (ahogy a lány emléke is megmaradt Jep számára). A film a kép és a szöveg szintjén többféleképpen szcenírozza élet és nosztalgia ellentétes viszonyát, ám végül nem kényszerít eldönteni, melyik érdemel prioritást, hanem kibékíti őket az emlékekben megtalált élet szépségének felismerésével, s ahogyan a város történelmi és művészeti tényei egymásra rétegződnek, a zenei betétek ugyanolyan időbeli és stílusbeli ugrásokat mutatnak az ars antiquától a mai diszkózenéig.

A film egésze az előbbiekhez hasonló ellentétek mentén szerveződik, amelyek megadják annak ritmusát. Éjszakai szórakozó tömeg után a magányos séta következik hazafelé, vagy csendes beszélgetés egy régi baráttal. Az éles képváltásokat, a beállítások nyughatatlan variálását időnként finomabb átmenetek és festményszerű képek ellensúlyozzák. Az új jeleneteket kezdő közelik a kamerával szembenéző szereplőkről szintén sajátos dinamikát eredményeznek. Hasonló módon visszatérő sablon a kérdések és válaszok megfogalmazása. Azonban ezek a „Miért…” és „Tudod-e, hogy…” kezdetű szösszenetek túlságosan mesterkéltnek hatnak az őket körüllebegő lírai hangulatban, és valójában inkább fontoskodóak, mint fontosak, jóllehet a kérdések szituáltsága az utóbbit kívánná. Sokkal izgalmasabbak azok a részletek, amelyek logikátlanul, magyarázat nélkül illeszkednek a műbe, még ha ezek némelyike elhanyagolható, irreleváns (mint a becsomagolt tükör megmutatása), szürreális (a flamingók elfújása), esetleg inkább sci-fibe illő (mint a rejtélyes 1200 eurót érő injekció) is. A társas események egyfajta színházi viselkedés terepeiként lepleződnek le. Nem az a fontos, ki halt meg, hanem az, hogy hogyan öltözünk fel és mit mondunk, az esküvői fogadás jelenetében pedig alig néhány pillanatra látjuk csak a menyasszonyt.

A nagy szépség
Sorrentino akkor a legjobb, mikor nem megmondani, levezetni akar, hanem képekben, metaforákban, párhuzamokban és ellentétekben gondolkodik. Látunk halált, temetést, gyászhírt, de ezek különböző esetek foszlányai. Mikor Jep egyedül bámulja a plafont, a néző is látja a tengert, viszont amikor Ramonának megmutatja, csak a fehér mennyezetet látjuk. Az ellentétekkel játszik akkor is, amikor a két férfi sírását átvezeti az apácák nevetésébe. De mintha a kamera önálló életet élne, mindent meg akar figyelni minden lehetséges nézőpontból, és bár az újságíró mellett vagyunk szinte végig, nem kell azonosulnunk az ő nézőpontjával, előfordul, hogy inkább a válla mögül lessük meg a helyszínt.

A párbeszédek visszásságai és a marcipános záróbölcsesség ellenére is ez Sorrentino eddigi legérettebb filmje, amiben sikerült egyenletesen megvalósítania egyéni látásmódját – vagyis azt, ami által nemcsak a filmtörténet klasszikusaival képes párbeszédbe lépni, de a jelen filmgyártásában is érdekes színfoltot képvisel.

A nagy szépség (La grande bellezza), 2013. Rendezte: Paolo Sorrentino. Írta: Paolo Sorrentino és Umberto Contarello. Szereplők: Toni Servillo, Carlo Verdone, Sabrina Ferilli. Forgalmazza: Medusa Film.

Szihalmi Csilla

szerző: Szihalmi Csilla
honlap e-mail
Szihalmi Csilla 1988-ban született Szegeden. Mesterképzést a Debreceni Egyetemen végzett, magyar szakon. Jelenleg Budapesten él, az ELTE esztétika szakos doktorandusz hallgatója.

KULTprogramok

<< 2017. nov. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum