KULTer.hu - Szávai Attila kisprózája
49474
post-template-default,single,single-post,postid-49474,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Szávai Attila kisprózája

Létlenyomat

Nézzük a kora tavaszi hóesést. Közelebb bújsz, a lustán aláhulló hópehelyseregbe bámulsz, egészen a havazás mélyére, mintha közelségem élesítené a fókuszpontodat. Azt mondod, már gyerekként is versenyeztél önmagaddal, mikor, hogyan tudsz egy havazásban legmesszebb látni, legmesszebbről tudni benézni a hópelyhek közé, nem elakadni az egyes pelyheken, úgy nem ér, arra mindenki képes. Hanem benézni, mondod, és mikor már nem a havazást látod, bizalmaskodsz, hanem saját tested részeként éled meg a hóesést, na, az a tuti, fejezed be széles mosollyal, mint gyermek, aki bevallotta egy titkát, amit nem értenének a szülők, a többiek előtt meg ciki lehet. Behúzott nyakkal kuncogsz. Szerinted a hópelyhek törékenyre fagyott angyalkacagások, esetleg régen meghalt kisgyerekek álmai.

Neked sok olyan álmod van, mondod, amiben egy szobában vagy, éppen valami hétköznapi dolgot csinálsz, vasalsz, lecsót főzöl, és odabent esni kezd a hó. Nem hideg, de nagyon sűrű, aztán már az orrodig sem látsz. Ezeknek a hópelyheknek bazsalikom illatuk van, bizonygatod.

Nagyon ritkán sminkeled magad, talán télen kicsit gyakrabban, hogy szépnek lássanak a régen halott kisgyermekek aláhulló szép álmai. Nem értem elsőre, miért kell halott emberek álmainak tetszelegni, itt vagyok én is, ha élő is, de aztán megnyugtatsz. Azt mondod, a halott emberek álmai tovább működnek, tovább peregnek a filmek, a rendező ugyanaz marad, csak a szereplők, az álmodók változnak. És, hogy mindenki ugyanabban a nagy álomban él, csak minden és mindenki más szemszögből éli ezt az álmot. Aztán elfáradsz. Úgy tudod nézni a hóesést, mint útszéli őz a közeledő helyközi járat fényeit.

A hóban szánkónyomok kanyarognak, mint valami nagy szabásminta vonalai. Az ám, mondod, olyat szorítasz a kezemen, hogy elönti a forróság. Ha belelkesedsz valamin, mindig szorítasz egyet rajtam, éppen azon a testrészemen, ami éppen kéznél van. Vagy valahol, ami hozzád tartozik, a legbizalmasabb helyeid egyikén, sokakén. Felgyorsul a légzésed, mikor lelkes vagy. Most is, hogy a girbegurba párhuzamosok közt lépkedünk. Pontosítod a szabásmintás hasonlatot, mert ez már szerinted közel áll valósághoz, illetve a valóságnak nevezett álomhoz. Namármost.

Namármost. Ha így kezded, tudom, hogy most komoly leszel. Szerinted a szánkótalpak hóban maradt párhuzamos mintáinak egyedisége, egyénisége, ahogy és amekkora ívben tekeregnek a parkban, mintegy térképként is kezelhetőek. Útvonalként, ami elvezet valahová: sorsokba, esélyekbe, élettörténetekbe, családi szokásrendszerekbe, spontán és mesterséges örömökbe, gondosan felnevelt félelmekbe. Javaslod, menjünk fel az egyik tízemeletes tetejére, onnan érdekesebb és érthetőbb ez. Gyalog akarsz feljutni, nem lifttel, a lift csak lustává, gyengévé, befolyásolhatóvá tesz, nátriumglutamát-függővé, mondod, miközben a kapucsengőt nyomkodod, van itt valami ismerősöd. Felfelé kétszer állunk meg, elsőként, mikor megkérsz, hogy csókoljalak meg, aztán, mikor felérünk a nyolcadikra, ahol az ismerősöd lakik. A középkorú nő már vár minket az ajtóban, éppen szólni kezdene, nyitná karjait valami eltúlzott üdvözlő mozdulatra, mikor te leinted, majd arra kéred, adja oda a tetőajtó kulcsát. Míg keresi, pár felszínes mondatot váltasz vele az időjárásról, a macskatápok árváltozásairól, a nőnek két macskája van: Putyin és Obama, meséled büszkén lépcsőzés közben.

Nagyot ásít a tetőajtó, ahogy kilépünk rajta. Kimegyünk egészen a párkányig, te bal lábaddal kilépsz, majd térdedre könyökölsz bal könyököddel. Lelkes természetjárók néznek így szét hegyvidéki magaslatokon. Szabad kezeddel kezded mutogatni az odalent látható ábrákat. Ebből a távolságból, mondom, olyan, mintha valami egészen különös, közös tudatosság lenne a párhuzamosok mozgása, az ívek dinamikái közt. Vannak szánkónyomok, melyek egészen hasonló útvonalakon húznak párhuzamosokat, csak az ívekben látható differencia, az irányok szinte ugyanazok. Persze vannak nyomok, melyek fellázadnak a rend ellen és egészen kalandos utakat járnak, szőnyegporolók alatt, kukák közt, a játszótér közösségi tárgyai közt forognak. Aztán vannak nyomok, amiknek egyszer csak vége szakad. Egy ideig nagy lendülettel haladnak, aztán egyszer csak megszűnik a mozgás, ott marad üresen egy ív, egy kanyar közepén vége a párhuzamosnak, kihúzzák a konnektorból, lekapcsolják az erőforrásról.

Most ismét sűrű hóhullás kezdődik. Milyen más innen felülről látni a havazást, ha lefelé nézünk, említem meg hunyorogva. Mennyivel több élet van ebből a perspektívából egy havazásban. Mennyi lehetőség, mely hópehelyben, hópehely-milliárdban valósul meg és azok hullási mozgásában, nevezzük bátran táncnak. Elfogult állapotban az ember képes másképp nevezni dolgokat, mint egyébként, vallod be, próbálja nevükön nevezni azokat. A hópehely-milliárdok egymásra fekszenek odalent, összetöredeznek a hatszögű kristályok, melyek a nagy titokzatos műhelyben készültek. Ott ahol Te és én is, gondolom.

A legnagyobb csend egy sűrű hóesésben tapasztalható. Akkora a csend, hogy szinte hallani a robajlást, ahogy odalent földet érnek a pelyhek. Néhány nap és az első enyhébb délután összeesnek, egymásba szakadnak a hópelyhek. Összerogynak saját súlyuk alatt, mint a hazug mondatok.

Tenyerünkkel lesöpörjük a havat a tető párkányáról, majd, mint unatkozó angyalok, kiülünk. Tériszonyom magamra hagy a mozdulatban, ahogy két lábam kilógatom. Talán a havazás teszi, hogy nem érzem magam alatt a teret. Mert most nem magam alatt érzem, hanem körülöttem. És ez a most érzett tér túl ér az odalent homályosan látható játszótéren, sokkal mélyebbre mutat, olyan mélységig, ahol már nem érvényesek az emberi mértékegységek, fogalmak és tudományos megállapítások. Talán a félelem, ami kitágítja ilyenkor a tudatot, talán valami egészen más, valami szintén belülről fakadó, csak mélyebbről. A félelem csak a felszín, mondod hunyorogva. Talán mosolyogsz is, nem látom pontosan, mert szinte orrodig felhúztad a sálad.

Azt találod ki, keressünk, ki-ki magának, egy szimpatikus hópelyhet, aztán kövessük tekintetünkkel, lehetőleg egészen addig, míg földet nem ér. Kiválasztom a hópelyhem, de elvesztem szemem elől, mielőtt földet érne. Ellenben megakad szemem odalent a mászókákon és a játszótér többi kellékén. A gyerekeknek készült tárgyak mozdulatlansága most sokkal szembetűnőbb, a hóesésből nézve, a folyamatos mozgásból. Eláll a havazás. Mintegy gombnyomásra.  Így tisztábban látni az alattunk elterülő városrészt. A játszótérről lábnyomok vezetnek a szomszédos parkba.

Azt javaslom, miközben rágyújtasz, hogy találjunk ki élettörténeteket a lábnyomokhoz. Nem válaszolsz, de mivel egy ideje csendben vagy, tudom, hogy te már fejben elkezdted a játékot. Nem szóltál, mert az emberek, ha megtudják, mire fognak gondolni két perc múlva, onnantól nem viselkednek hitelesen, téveszmék és nevetséges képzetek keríthetik hatalmukba.

Lábnyomok a hóban. Egy kislány apjával gyalogolt át a téren, egy kimért felnőtt lábnyom és egy apró, cikk-cakkban haladó egészen kicsi. A gyermeki lábnyom néha szabályos hurkot formál a felnőtt lábnyoma körül, aztán ismét egymás mellett haladnak. Valószínű, hogy a hurkolások közben nevelési jellegű mondatok hagyták el a szülői ajkakat, ne szaladgálj, ne menj oda, elcsúszol, ne, ne és ne. Ne. Látható, hogy a kislányt jelentős kíváncsiság fűti, mint általában a gyerekeket – és érezhető az is, hogy kissé talán túlzott is kíváncsisága – a kukák és szemetesek irányába. A nyomokból jól látni, hogy az apa többször a gyerek lelkére beszélt, mikor az a park kukái iránt kezdett érdeklődni.

A kislány egyszer csak megszakította az addigi sétaritmust, félresétált és önfeledten csinált egy angyalkát a hóba. Hanyatt vágta magát, majd kezeit és lábait, szétnyitva, majd összezárva, ezt többször megismételve alakított ki, a karácsonyi képeslapokon is látható, hosszúruhás angyalokra hasonlító formát. A lázadás egy kezdetleges formája és a szabadság igényének egy ösztönös, mindennél erősebb megnyilvánulása. Az apró test, ahogy elveti magát a friss hóban, és kacagva nekilát a minden gyerek által ismert, nemzetközi angyalkaformának. Az apa megtorpanó lábnyomai arról árulkodnak, hogy a férfi nem tehetett semmit az ifjúság, eme megfellebbezhetetlen, elkerülhetetlen döntése ellen. A döntés ellen, mely túlmutat társadalmi szabályokon, túl az emberi törvénykezés erőterein, túl a civilizációs perifériákon. Ez – az angyalkacsinálás igénye – más szférákból érkezik a kicsi lélekbe. Eredőjét a felnőttek társadalma nem ismeri, okaira általában csak legyint, célját rendszerint elnéző mosollyal nyugtázza. Az apa nem sokáig bírta a kislány angyalkázását. Jól kivehető, hogy pár perc múltán megunta, majd kissé félrement, oldalba hugyozott egy közeli fatörzset.

A fatörzs mellett egy újabb minta a hóban. Létlenyomat. Két vonal, elsőre szánkóra gondolna az ember. A párhuzamos közt léptek nyomai, érezhető egy folytonos szinkópa a sorozatban, folyamatos, állandó ritmuskiesés. A nyomok a közeli kukákhoz vezetnek. Az üveggyűjtő szemetes előtt toporgott legtovább. Sánta guberáló. Kiskocsit húzott maga után a hóba. A tengelyig érő hóban el-elakadt a rozoga szerkezet, megrakva egy élet hulladékaival. Közben beszürkült. Elpöckölöd a csikket, induljunk, mondod. A guberáló a nagy ívben mozgó, sárgás-vöröses fénypont irányába néz, tátott szájjal, talán azt hiszi: hullócsillag. Egy emberszabású, szelíd hullócsillag, lakossági fogyasztóknak. A hóba érő cigarettacsikk szisszenését senki se hallotta a közelben.

Szávai Attila

szerző: Szávai Attila
honlap e-mail
Szávai Attila (Vác, 1978) író, szerkesztő. Tagja a JAK-nak, a balassagyarmati Komjáthy Jenő Irodalmi és Művészeti Társaságnak, egyik alapító tagja a rétsági Spangár András Irodalmi Körnek. A Palócföld folyóirat szerkesztője, a Váci Polgár havilap munkatársa. Eddigi kötetei: Mászóka (Kapu Könyvek, 2007), Fészercsend (Kapu Könyvek, 2008), Optikai tuning (Palócföld Könyvek, 2009), Hetedik emelet (JAK-füzetek, 2013), Huszonkettő (Palócföld Könyvek, 2016).

KULTprogramok

<< 2019. feb. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum