KULTer.hu - Rock and roll, Amerika, Mode Bizarre
50777
post-template-default,single,single-post,postid-50777,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Rock and roll, Amerika, Mode Bizarre

Ivan & The Parazol: Mode Bizarre

A napokban jelent meg a négy éves múltra visszatekintő Ivan & The Parazol legújabb albuma, a Mode Bizarre. A hazai rock and roll egyeduralkodói címére pályázó, külföldön is figyelemre méltóan népszerű banda új korongja nem szolgál sok meglepetéssel, de ez önmagában dicséret, hiszen aki már hallotta őket korábban, sokat várt a srácoktól. Sokat is kaptunk, így csak annyit mondok: Nagyszínpad.

Ivánék első lemeze 2012-ben jelent meg Mama, don’t you recognize Ivan & the Parazol? címmel, s elég hamar kialakult egy masszív, Budapest-központú rajongótáboruk, ám az azóta eltelt két év alatt az ország szinte összes rockzene kedvelője megismerte és megszerette őket. Ezzel párhuzamosan az együttes elkezdte építeni nemzetközi hírnevét különböző fesztiválokon, melyek közül kiemelkedik az South By Southwest (SXSW) amerikai rock fesztivál, ahol idén már visszatérő vendégek és nem mellesleg az egyik fő műsorszám voltak.

A zenekar napjaink magyar rockzenei palettáján üde színfoltként (és stílusában tulajdonképp egyedüliként) tündököl a ’60-as, ’70-es évek brit rock and rollját megidéző zenéjével, leginkább talán annak köszönhetően, hogy – többnyire fiatal – szimpatizánsai is a Beatles-Rolling Stones-Deep Purple vonal ihlette mai külföldi vintage rock és indie zenekarokon nevelkedtek. A rajongói bázis tehát nem elsősorban a magyar rock évtizedek óta létező, másféle irányvonalaiból táplálkozó együtteseinek (a maiak közül például Tankcsapda, Depresszió) kedvelőiből verbuválódott össze, bár tapasztalataim szerint az Ivan & The Parazol zenéje felé akármelyik generáció akármilyen stílust preferáló zenekedvelőjének könnyű nyitni, s ehhez nem is feltétlenül szükséges lecserélni a  húszsoros bakancsot és a csörgő láncokat elegáns félcipőre és szűkített farmerre.

Rátérve magára az új albumra, fontos megemlíteni, hogy Ivánék magyar zenei berkekben ritkán tapasztalható céltudatossággal dolgoznak a nemzetközi áttörésen (az angol nyelvű szövegek erőltetése többek közt ezzel is magyarázható). A külföldi eredményekre példaként már említettem az amerikai fesztivált, de még nagyobb fegyverténynek számít, hogy ők voltak a Deep Purple előzenekara Roger Gloverék februári, budapesti koncertjén. Mégpedig úgy, hogy maguk a rocklegendák kérték fel őket erre a szerepre. Ezek a sikerek a zenei profizmus mellett a rendkívüli tudatosságról is árulkodnak, s ez a Mode Bizarre lemezen is érezhető.

Az eddigi hangzásvilág nem változott túl sokat, inkább finomhangolás történt egy-két extrával (például erőteljesebb a stúdiós utómunka, illetve két számba is besegített egy vendégvokálos, Szeder-Szabó Krisztina), de a minőségbeli fejlődés kétségbevonhatatlan, sőt – a zenekar frontembere, Vitáris Iván bevallása szerint – nem is egyet, hanem inkább kettőt lépett előre a zenekar az első lemezhez képest. A legtöbb zenei album esetén kimondva-kimondatlanul is támad olyan érzésünk bizonyos nóták meghallgatásakor, hogy ezek bizony töltelékszámok. Nem etikus persze egy legyintéssel elintézni a dolgot, de ez esetben is valami hasonlóról van szó. A nyitódal, a Let Go karöltve a Rock ’n Roll On The Floor, a Together és a Betrayed című számokkal ugyan vérprofi rockzenék, ám a lemez többi, igazán jól sikerült darabjához képest elmaradnak minőségileg.

A Baby Blue és a Girl erősen kapcsolódik az előző halmazhoz, ami a rock and roll életérzés vitalitással teli, pergősebb megszólalását illeti, ám utóbbi kettő nagyon magasra tette a lécet. Élőben ezek a dalok adhatják meg a lassúbb számok utáni katarzist, ebben nem kételkedem. Totál megőrülés. Ha már élőzene: Ivánék március 27-én tartották meg a lemezbemutató koncertjüket az A38 Hajón, ahol egy teltházas bulit csaptak.

Két lassabb húzású, ám annál nagyobb hatású dal, az I Wont Make It All Alone és a Don’t Wanna Die is megtöri a rock and roll zúdulását, utóbbi pedig szövegvilágát tekintve is elüt némileg az addigi könnyedebb témáktól. Az album egyik legjobb dala véleményem szerint a Don’t Wanna Die, melyre érezhetően erős hatást gyakorol az Arctic Monkeys új arculata. Melankolikus, mégis erőteljes, és sajátos lüktetésével egészen új szintet nyit meg az album legtöbb számához képest.

A korong utolsó számai között található meg az általam leginkább csodált Love Is Like (Bourbon On The Rocks), mely egyedüli akusztikus dalként már felütésében erősen irányítja hangulatunkat. S hogy milyen hangulat ez? Pontosan nem tudnám megfogalmazni, de azt biztosan le merem írni, hogy az eddigi legtökéletesebb angol nyelvű, de magyar banda szülte szerelmes dal. Sőt az utóbbi idők magyar nyelvű teljesítményeinél is szebb, komplexebb szám, amely egyben személyes „Kedvesem” is…

A Wish You The Best és a Room 54 című szerzeményt egy kalap alá venném. Mindkettő mélyebb, erőteljesebb hangvételű melódia, a verse, illetve a refrén alatt hallható gitár riffek pedig őrjítően dögösek. A zenekar tagjainak elmondása szerint a jelen rocksztárjai közül Jack White, az Arctic Monkeys és a Black Keys jelenti a legtöbb inspirációt számukra, s ezen a két remekművön mindhárom hatás erősen érzékelhető.

Így érkeztünk el a tizenkét számból álló album utolsó darabjához: I Got A Feeling That I’m Underneath. Lecsillapodott, lírai dal, mely a Rolling Stones lágyabb időszakába kalauzol el minket. A zene és a szöveg egyensúlya itt a legtökéletesebb, a gitártéma fülbemászó, az ének ugyancsak, a befejezés pedig elhoz valamiféle lelki békét, feloldozást. Egyszóval: tökéletes, de nem csak a hosszú, fárasztó napok margójára. Vitáris Iván énekes és Simon Bálint dobos is ezt a nótát emelte ki egyébként az összes közül. Ők már csak tudják…

Összegzésként úgy érzem, a lemez hangzását tekintve nem annyira feszes és karcos, mint például a Wolfmother vagy a The White Stripes, nem tud annyira autentikus lenni, mint a Stones vagy a The Doors, és talán lehetne benne kicsivel több blues, mint a Black Keys korai muzsikájában, de nincs ezzel probléma, hiszen nem is tanácsos az elődök árnyékában maradni, valamiféle epigonná válni. Ám érzésem szerint a Parazol jelenlegi zenéje az eddig felsorolt elemek mindegyikét szintézisszerűen tükrözi, és ez ugyan egy nagyszerű ötvözet, de az arányok nem tiszták, így a végeredmény még mindig nem kölcsönöz világos karaktert a bandának. Mintha hiányozna az „X” vegyszer az egyébként eddig mesteri keverékbe. Hogy ez a húzósabb gitárriffek, a poposabb szintetizátor elemek, a Jack White-osabb gitárszólók terén vagy valami egészen más területen fog hozzáadódni Ivánék zenéjéhez, még csak izgalmas kérdés, de tulajdonképp mindegy is; hiszen nem kell félteni őket a kihívásoktól.

Egy kelet-közép-európai rock and roll bandától – mindössze négy éves múlttal és két lemezzel a hátuk mögött – természetesen nagy eredmény, hogy ideáig eljutottak, és ilyen szinten művelik a zenét, valamint a karakter kikristályosodása is igen előrehaladott állapotban van, ám még meglehetősen steril. A további nemzetközi elismertséghez még van hova fejlődni a srácoknak, de elnézve a lendületüket, tehetségüket, és eddigi történelmüket, személyes meggyőződésem, hogy pár év múlva kialakul egy olyan jellegzetes Parazol-hangzás, amit Nagy-Britannia, illetve az Egyesült Államok legfelkapottabb koncertszervezői is öt másodperc után felismernek, és azon nyomban felírják őket a listájukra. Let Go!

A képeket Lékó Tamás készítette.

Ivan & The Parazol: Mode Bizarre, Gold Record Kiadó, 2014.

Énekes András Előd

szerző: Énekes András Előd
honlap e-mail
Énekes András Előd 1993-ban született Egerben. A Debreceni Egyetem doktorandusza, sportmédia kutató, a PusztaHang főszerkesztője, a KERET blog szerkesztője. A Magyar Nemzet egykori sportújságírója.