KULTer.hu - Egy forradalom utószele
50642
post-template-default,single,single-post,postid-50642,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Egy forradalom utószele

A tér (The Square)

A térNem tudták, lesz-e belőle film, csak forgattak. Öt forradalmár sorsát követték, akik nem elégedtek meg Mubarak megbuktatásával. Az ő érzéseik, gondolataik adják annak a filmnek a gerincét, ami a Tahrir tér könnygázfüstös hangulatának kellős közepébe kalauzol. Bár Jehane Noujaim filmjének nem sikerült Oscart nyerni, A tér című dolgozatával a rendező igazán nagyot alkotott.

2011 januárjában az Arab Tavasz szele Egyiptomot is megcsapta. Hetekig tartó több ezres tüntetés a kairói Tahrir téren, vízágyúk, tankok és rengeteg halott, majd Mubarak elnök lemondása. A sztorit mindenki jól ismeri, a csapból is ez folyt hetekig. De mi történt utána? Mi lett a forradalmárokkal, miután a CNN kameráit lekapcsolták? Hogy jutott el az ország Murszi elnökké választásáig és miért mondatták le egy éven belül? Erre keresi a választ az amerikai-egyiptomi származású rendezőnő harmadik saját rendezésű dokumentumfilmjében.

Jehane Noujaim
„Ez a film nem magáról a forradalomról szól, hanem arról, hogy hogyan élték meg azt az egyiptomi emberek” – nyilatkozta Jehane, és valóban: a másfél órás, arabul beszélő, angol feliratos dokumentumfilm csupán első tíz percét szentelte a január 25-e és Mubarak lemondása közti történéseknek, felelevenítve az egyiptomiak példaértékű összetartását („egy kéz, egy kéz” – skandálja a tömeg), a tér családias közegét (teaárus, fodrászat), ahogyan a forradalom indult és ahogy az idő előre haladtával fokozatosan szétesett. (Az egyiptomi forradalomról egyébként két másik film is készült: Ahmad Abdalla Rags and Tatters és Ibrahim El-Batout Winter of Discontent című alkotásai.) De Jehane inkább arra volt kíváncsi, mi van a „happy end” után, annál is inkább, mivel úgy tűnt, a Tahrir téri tömegnek esze ágában sincs még hazamenni.

A rendező eredetileg négy férfit és négy nőt kezdett követni, nem sejtve még, hogy pontosan hogyan is alakul a forgatókönyv, összeállnak-e majd a snittek egy filmre való történetté. A nyolcból végül öt karakter került vászonra, akik teljesen véletlenszerűen ismerték meg egymást, nem rendezői utasításra. Ahmedet mondhatjuk a film főszereplőjének, aki 6 éves kora óta mindenféle munkát elvállal, hogy ki tudja fizetni az iskolai tandíjat és segíteni tudja családját, édesapja ugyanis korán meghalt. Az ő egyik monológja remekül összefoglalja az alapsztorit, amire a további történések épülnek, kitérve a titkos rendőrség kínzásaira, a mérhetetlen igazságtalanságra és a bürokráciára, amit harminc év után megelégeltek az emberek. Ahmed őszinte és talpraesett, a film legjobb mondatai az ő szájából hangzanak el. Karaktere több millió hasonló sorsú egyiptomi fiatalt reprezentál és határozott véleményével ő képviseli a fősodort, amelyhez a többi szereplő mindig hozzátesz, hogy kerekebb legyen a történet. Ahmed mellett a brit-egyiptomi származású színész, Khalid (a Papírsárkányok főszereplője) – akinek édesapja a hetvenes években megjárta Egyiptom börtönét – Londont maga mögött hagyva Kairóba repült, mert úgy érezte, a forradalmárok soraiban a helye. Szinte végig angolul beszél a filmben, arabjában némi akcentus hallható, ami a kívülállóság érzését kelti, ám ezzel ő is egy nézőpontot képvisel: egy külföldön felnőtt egyiptomiét, akinek nem muszáj itt lennie, akinek Ahmeddel ellentétben van mit veszítenie, mégis számos alkalommal a tüntetők szócsöveként jelenik meg a CNN-nek adott interjúiban.

A tér - Ahmed es Khalid

Ramy a Tahrir tér színpadán vált népszerű énekessé – és dalaiból áll össze a film zenéje is –, és bár nem sűrűn szólal meg, mégis fontos szerepet tölt be. Mikor Mubarak lemondása után a tömeg örömujjongással fogadta a katonai hatalom színre lépését, melynek képviselői megígérték, hogy soha nem fognak a saját népük ellen fegyvert fogni, Ramy-t – elmondása szerint – katonák fogták el és hurcolták a kairói múzeumba, hogy megkínozzák. Az ostor és elektrosokk nyomai bizonyítékul szolgálnak, hogy nem lehet feltétlenül megbízni a katonaságban és folytatni kell, amit Mubarak hatalmának megdöntésével elkezdtek. (Jehane 1600 órás anyagát számtalan esetben használták fel a bíróságon bizonyítékként a katonai és rendőri brutalitásra. Nem véletlenül tiltották be a film vetítését Egyiptomban.) A három férfi gondolkodásmódját tekintve inkább a liberálisabb vonalat képviselik.

A csapatban egyetlen egy nő van, a fiatal filmkészítő, Aida, aki elsőként bont sátrat a téren, hogy az állam propagandája ellen tüntessen. Aida nem hord kendőt, az arab nők többségével ellentétben haja rövidre van vágva, cigarettázik, ami szintén nem egy megszokott dolog az egyiptomi nőktől nyilvános helyen, és bár Egyiptomban nőtt fel, sokszor angol nyelven fejti ki mondandóját – némi affektálás kíséretében. A négy férfi mellett tehát csupán egyetlen – szintén liberális gondolkodású – nőt hagytak a forgatókönyvben, amit én hibának érzek a rendező részéről. Habár kétségkívül több nő is lencsevégre kerül egy-egy mondat erejéig, akik között akadnak kendősek, kendőtlenek, fiatalabbak és idősebbek is, csupán egyetlen liberális nő gondolatait lekövetni (három másik liberálisabb gondolkodású férfi mellett) nem lehet elég e diverz társadalomban, ahol a vallás szerepe – mind az iszlámé, mind az ortodox kereszténységé – ennyire meghatározó. Míg Ahmed amolyan átlag egyiptomi fickónak mondható viselkedését és megnyilvánulásait tekintve, Aida nem kifejezetten az a „tipikus egyiptomi nő”. Ez persze nem baj, ám a dokumentumfilm legalább még egy, kevésbé szekuláris gondolkodású női karakterért kiáltana a „fairség” érdekében.

A tér - Aida
Egy karakter van a csoportban, aki homlokegyenest más nézeteket vall, mégis úgy hozza a sors, hogy az összetartás jegyében a téren összebarátkozik Khaliddal és Ahmeddel. Magdy, a négygyerekes apa, aki huszonöt éve a Muszlim Testvériség párt tagja, szakállat visel, és akit az előző rezsim hosszú ideig kínzott a börtönben párttagsága és mély vallásossága miatt. Története igen megrendítő, a férfi megmutatja kínzása nyomait és elmeséli a terrort, amit neki és családjának át kellett élni Mubarak alatt. A sztereotípiák ellenére egy szimpatikus figuraként mutatja be őt a film, ám legtöbbször afféle helyi fekete bárányként jelenik meg, akivel úton-útfélen vitába szállnak nézetei miatt. Ennek ellenére Ahmeddel és Khaliddal a film végéig harmonikus a kapcsolatuk. Az egyiptomi társadalom viszont ennél jóval összetettebb, amit a rendező igyekszik némiképp érzékeltetni külső szereplők egy-két mondatos megszólalásával, ám mégsem érezni azt a bizonyos diverzitást. Azzal, hogy öt karaktert követ, akik közül minimum három liberális gondolkodású és egy „vallásosabb”, azt sugallja a film, hogy csupán két oldal létezik: a liberálisok többsége és a vallásos kisebbség, akik rögtön Muszlim Testvériség pártiak is egyben. A rendező ezzel – véleményem szerint – egyszerűsít és túlságosan fekete-fehéren ábrázolja az egyiptomi életet.

Miközben akciófilmbe illő események zajlanak Kairó utcáin, a szereplők egymás közötti párbeszédeivel, Khalid és apja eszmecseréivel a Skype-on, a katonaság két illetékesével, illetve néhány tüntetővel lefolytatott beszélgetéssel és videofelvételekkel mindig egyre többet tudunk meg arról, hogy mi is játszódhat le a színfalak mögött, és szereplőink miért teszik azt, amit tesznek. A film íratlan forgatókönyvének haladásával több szinten is egy fokozatosan végbe menő változást figyelhetünk meg.

A tér - A Tahrir tér

Mubarak leköszönése után a hadsereg kezébe kerül a hatalom, amit a legtöbben pozitívan élnek meg, ám a hosszú, eseménytelenül eltelt hónapok után Ahmedék úgy döntenek, hogy visszamennek a térre. Ettől a ponttól kezdve az egyiptomiak közötti nagy egyetértés lassan elkezd megbomlani, s mindez odáig fajul a film végére, hogy a különböző nézeteket vallók köveket hajigálnak egymásra. De nemcsak a tüntetők egysége, hanem a katonaságba vetett bizalom is megrendül az új információk birtokában, amit Ramy megkínzása nem csak bizonyít, de általa személyesebbnek is érezzük a kritikus helyzetet.

A tér - Magdy
A választások kiírásával a Muszlim Testvériség és ezzel együtt Magdy személye is reflektorfénybe kerül, aki többnyire heves viták kereszttüzében próbálja megértetni az emberekkel álláspontját, és hogy miért kell esélyt adni az MT-nek. Egyfajta változás játszódik le benne, aki bár az utolsó filmkockáig elkötelezett marad a párt iránt, mégis valamilyen szinten csalódik bennük, mikor a választások előtt állítólag a Testvériség arra utasítja a tagokat, hogy vonuljanak el a Tahrir térről, amivel ő nem ért egyet, így nem is teljesíti a kérést. Ám a film a valóság mellett sztereotípiákat is felállít – jó néhány kritikát is bezsebelt ezzel –, Ahmed narrációjával bűnbakként ábrázolja a Testvériséget, amit egy a történéseket nem követő laikus fenntartások nélkül el is hihet. A probléma nem a vádakkal, inkább az arra való bizonyítékok hiányával („a Testvériség nem volt itt az előző héten” – állítja egy aktivista a film közepén) és a másik oldal válaszának elmaradásával van. Magdy jelenléte ezt próbálja oldani, de azzal, hogy csupán családja körében és az utcán követi őt a kamera, nem nyerünk igazi betekintést a Testvériség világába.

Attól fogva, hogy Mohamed Murszit elnöknek választják, a tüntetések szinte teljesen megszűnnek. Eredetileg ezzel zárult Jehane filmje is, majd a filmtekercs az USA-ba repült, hogy elnyerje a Sundance Filmfesztivál közönségdíját. Khaledék eközben zászlót ragadtak és ismét beköltöztek a Tahrir térre Murszi lemondását követelve, aki szerintük egyéves mandátuma alatt nem váltotta be ígéreteit. Így aztán Jehane kamerát ragadott és még az Oscar-nevezés előtt megtoldotta a történetet: az elnököt a katonaság lemondatja, mire Ahmedék örömmámorban hazamennek, míg Magdy Kairó egy másik terén, a Raba téren demonstrál a Testvériség híveivel. Csakhogy a rendező már nem követi végig az itt történt eseményeket, összesen egy néhány másodperces bevágást szentel a Raba téri véres összecsapásoknak. Habár Ahmed és a többiek újból a várakozó álláspontot választják, nem Magdy és a Muszlim Testvériség hívei az egyetlenek, akik tovább folytatták a tüntetéseket, ahogy azt a film sugallja.

A különböző nézetek ellenére Ahmed és Magdy barátsága megmarad, a kettejük közti megindító telefonbeszélgetés zárójelenete pedig Ahmed egyik filmbéli mondatát juttatja eszembe, ami a film egyik kulcsgondolata és az egész egyiptomi konfliktus megoldása lehetne: „Hogyan kezdtük a forradalmat? Összefogtunk. Mit értünk el? Megdöntöttük a diktatórikus rezsimet. Csak úgy érhetjük el ezután is céljainkat, ha felülkerekedve különböző nézeteinken összefogunk. Muszlim, keresztény, szalafista, szekuláris, muszlim testvér, liberális, mindez nem számít. Egyiptomiak vagyunk, egy nép, és ez az, ami fontos.”

A tér (The Square), 2013. Rendezte: Jehane Noujaim. Szereplők: Ahmed Hassan, Khalid Abdalla, Magdy Ashour, Ramy Essam, Aida El Kashef. Forgalmazó: Netflix. (A filmet 2014. május 9-én tűzte műsorára a Budapesti Dokumentumfilm Fesztivál.)

Csányi Timea

szerző: Csányi Timea
honlap e-mail
Csányi Timea 1991-ben született Kerepestarcsán. Négy évig Kairóban élt, ahová az Al-Azhar Egyetem ösztöndíjasaként került ki. 2013 óta az AboutIslam.net angol nyelvű internetes portál család és társadalom rovatának szerkesztőjeként dolgozik. Mellette pszichológiát tanul, illetve különböző magazinok és weboldalak számára ír angol és magyar nyelven.