KULTer.hu - Mesél a boldogtalanság
52313
post-template-default,single,single-post,postid-52313,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Mesél a boldogtalanság

Átriumklorid, avagy a színész ötször

ÁtriumkloridÖt férfi és öt nő, két színész, öt etűd. Az Átrium Film-Színház és a Budapesti Tavaszi Fesztivál közös produkciójaként bemutatott Átriumklorid görbe tükröt állít az emberi kapcsolatok elé, felnagyítva azokat a szituációkat, amelyek történhetnének máshogy is, de éppen úgy alakulnak, hogy valami elromlik.

Az Átrium előterének levegőjét izgatott várakozás tölti meg. A lépcsőn sorban állnak az emberek, egy ott dolgozó sorra eltessékeli a terem bejárata előtt felállított deszkaépítmény elől a tömeget. Innen sejthető, hogy már kint elkezdődik valami. A találgatást gyors, taktikázó helyfoglalás követi.

A színész egyszer: Bíró Kriszta és Hevér Gábor a színpadon. Az utazás előtti búcsút és a túlcsorduló évődést figyeljük. A hosszú csókcsaták mögötti feszültség szinte tapintható. Bemondó hangja hallatszik, „még tíz perc, egyetlenem”, mondja a nő. A vonat késik. A menetrend szerinti következő nő türelmetlen. Kikerülünk az időből a gyanakvó kérdések, a gyanakvásra válaszoló érzelmi zsarolás és a megadó beismerés légüres terébe. A megoldás is késik.

Az öt történet jól megfogható közös vonása, hogy mindben a hétköznapi emberek életének katarzispillanatai tárulnak elénk. Arról viszont, ami ezeket követi, az előadás mélyen hallgat, csak találgathatunk. Beszél viszont hűtlenségről, gyávaságról, a színpadi hősiesség teljes hiányáról, kisemberek emberi vágyairól és egy vénkisasszony rituáléjáról, amit testvére szeretete, a családi kapocs mozgat. Vitatható szempont lehetne egy ennyire sokszínű, külön jeleneteket felsorakoztató előadás kapcsán egységről beszélni, ám érdemes megjegyezni, hogy az Átriumklorid egy rendkívül kiforrott, szétbonthatatlan egészet alkotó mű. A Néder Panni által rendezett előadás egy szinte kötetlen, közös munka eredménye, aminek ötletelésében és kivitelezésében Bíró Kriszta, Marsalkó Eszter dramaturg és Hevér Gábor is ugyanúgy részt vett, mint Parti Nagy Lajos. Az, hogy az előadás ilyen olajozottan és összehangoltan működik, a képletbe dobált elemek profi összedolgozásának az eredménye.

Átriumklorid
Az utazás folytatódik, a színész kétszer: már a színházteremben. A Panzió-jelenet egy szeretői viszony shakespeare-i kettős öngyilkossággal való lezárását vetíti elénk. A leopárdmintás párnák, a pezsgő és a rózsaszirmok között azonban meginogni látszik az elhatározás és a bizalom is. A tragikus alapszituációba több hétköznapi mozzanat is komikumot csempész. Ilyen például a végjelenethez elhozott, kihízott zakó vagy a férfi tiltakozása a méreg ellen, ami ki tudja, mit csinál az amúgy is gyenge gyomrával, még a végén felpuffadva találnak rá, vagy durva görcsök közt vergődik át a túlvilágra. Az abszurdba nyúló komikumot a telefonra mondott, gyűlölettől fröcsögő búcsúüzenet viszi tovább és a tragikum beteljesülésének hiányában, a haláltól való félelemben teljesíti ki a pár perces jelenet. Bár az öngyilkosság iránt való elszántság bizonytalansága a másikkal kapcsolatban fogalmazódik meg, saját félelmet tükröz: „Mi lesz, ha nem lesz elég erőd, elég elszántságod, hogy magadat is?”

A gyors színpadrendezést és öltözködést követően elénk tárul a harmadik jelenet. A többfunkciós színpadi elemek a két színész keze alatt egy kisvárosi ház miliőjét hozzák a színre. A praktikus, gyors megoldás ad pár lélegzetvételnyi időt a közönségnek azzal, hogy kimutat az abszurd, ám részleteiben igen valóságos történetből, természetesen azért, hogy sokkterápiaként egy újabba vezessen be.

Átriumklorid
A színész háromszor. A Pékesküvő talán a legjobban megformált darabja az Átriumkloridnak. Azért is, mert az előadás során megjelenített emberi kapcsolatok közül a legerősebbiket, a testvéri viszonyt állítja középpontba. Adott egy csúnyácska vénkisasszony, aki a menyegzőjére készülődik és a sószakértő, sószakíró, esküvőre pálinkával és dalokkal hangoló mozgássérült testvére. Az izgalommal és kétségekkel teli készülődés hevét megjelenítő színészi játékot figyelve csak késve fedezhető fel a háttérben elhelyezett kép a testvérekről, ami részletről részletre mozdul előttünk, különböző pózokban és hangulatokban ábrázolja a nőt és a férfit. A vidámparkok elvarázsolt kastélyainak tükreit idéző jelenség dramaturgiai fogásként egyszerre fokozza a jelenet feszültségét és közvetíti a testvérpár elszakíthatatlan szeretetét. A készülődést civakodás követi: a független, boldog életre vágyó nő esetével a magányos, tolószékbe kényszerülő fivér önsajnálata kerül szembe.

A hétköznapi problémában finoman késleltetve megjelenik az átriumkloridos csavar is, ami szinte – a háttérben látható kép mintájára – átmosódik a bonyodalomba. Színjátékot látunk a színpadon, amely egyfajta metajáték is: nyílt hazugság, évenkénti rituálé, egy képzelt esküvőre való készülődés, a búcsú pillanatával való játszadozás, majd a szerep félresöprése, az egymásrautaltság állandóságának tragikuma. A pékesküvő ereje és tragédiája ebben az őszinte, szeretetteljes játékban rejlik, kimagasló központját teremtve meg az öt jelenetből álló darabnak.

A játék a játékban trükkjét a kép a képben ötlete követi. A színész négyszer: egy felállított kamera elé ül a takarítónő és a dühkitöréseit nehezen kontrolláló férje, hogy elmeséljék házasságuk egyik legkellemetlenebb történetét. A terápiás felvételt egy doktornőnek készítik, célja hogy maguk előtt őszintén tudják vállalni a történteket. Amit a feleség alázattal, pontosan igyekszik elmondani, azt a munkanélküli, büszke férfi pillanatnyi kitöréseivel, morgásával megakasztja, semmissé teszi. A szélmalomharc tétje kapcsolatuk, ára büszkeségük – ennek a harcnak a menetét követheti nyomon a néző, ha akarja, ha nem.

Átriumklorid
A jelenet kíméletlen őszinteséggel ábrázolja, milyen nehezen képes bevallani magának az ember a hibáit. A kamera által nagy méretben kivetített kép mintegy varázstükörként felnagyítja a színészpáros összes rezdülését, megismétli az összes mozdulatot, hezitálást, kiszólást. A takarítónő egy luxusvillában töltött estéről mesél. A ház gazdáinak dolgozik és férje szülinapjára azt tervezte, elviszi a férfit, hogy egy különleges estét töltsenek együtt, amikor a lakók biztosan nincsenek otthon. „A kocka el volt már baszva, meg vetve” – összegzik a történteket, hiszen az este lebukással végződött. A házban felszerelt biztonsági kamerák mindent vettek, ami kettőjük között történt, és ha ez nem lenne elég megaláztatás a kis luxusra vágyó embernek, a férfi, Csabi dühkitörésének egy bárpult és néhány ablak is áldozatául esett. Ez a történet azonban csak tünet, elmesélésével csupán a felszínt érinti a pár. Ezt a tragikus felismerést mélyíti a jelenetet záró párbeszéd: „Még van valami?” „Nem sok, nem hiszem.”

A darab szerkezetéből és tematikájából kimutató ötödik rész a kis emberi sorsrontások után elvontabb színpadképpel és mondandóval zárja az előadást. A háttérként kivetített szivárvány képe ironikus utalásként idézhetné meg a bemutatott történetek végéről hiányzó, szappanoperába illő könnyes, boldog befejezést. A helyszín egy vonat kupéja. A színész ötször. Hevér Gábor szárnyas kalauz képében jelenik meg és látszólag próbálja elcsavarni az első jelenetből ismert vagy ismerni vélt lány fejét. Kezdetben. Kiderül ugyanis, hogy olyan dolgokat tud a lányról, amiket nem tudhatna. Mintha kivetülése lenne a vonaton szomorkodó nő tudatának, a kulcsa annak, hogyan lehet boldog az ember ebben a „bitumenszomorú országban”, ahol mindenki áldozat, tehetetlenségének áldozata. A nő először elhessegeti a furcsa alakot, kéri, hogy hagyja magára, majd amikor a férfi eltűnik a színről, játékosan keresni kezdi. Aztán visszatér hozzá. Az emberi természetről mesélő, komikummal adagolt négy keserű pirula után az első jelenetre utaló mondattal zárul az Átriumklorid: „Még van tíz percünk.”

Átriumklorid, avagy a színész ötször. Szöveg: Parti Nagy Lajos. Játsszák: Bíró Kriszta, Hevér Gábor. Díszlet, jelmez: Tihanyi Ildi. Dramaturg: Marsalkó Eszter. Rendező: Néder Panni. Átrium Film-Színház, Budapest, 2014. április 2.

A fotókat Szűcs-Szabó Marianna készítette.

Harmos Noémi

szerző: Harmos Noémi
honlap e-mail
Harmos Noémi 1988-ban született Budapesten, jelenleg komparatisztika szakos hallgató Szegeden. Elsősorban a terror és az ezzel kapcsolatos társadalomkritika kortárs irodalomban való megjelenési formái érdeklik. Eddigi írásait a Tiszatáj Online és a Hitel közölte.