KULTer.hu - Mezítlábas mesék
49929
post-template-default,single,single-post,postid-49929,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Mezítlábas mesék

Pál Sándor Attila: Pontozó

dsc_0138hPál Sándor Attila első verseskötetének címe sokféle értelmezésre ad lehetőséget. A szerző saját elmondása szerint a könyv egy erdélyi néptáncról kapta a nevét (amelyet Pál maga is művel), de gondolhatunk a műszaki eszközre is, amely a finom, kézzel végzett munkát idézheti föl.

Pál fiatal kora ellenére nem csak szülőhelyén, Szankon, de már számos irodalmi fórumon is népszerűséget élvez; a Pontozó, amely a JAK-füzetek sorozat 181. darabjaként látott napvilágot, 2013 szeptemberében, októberében és novemberében is fölkerült az Irodalmi Jelen Online top tízes listájára.

A pontosság, az éleslátás motívumát erősíti meg a kötet mottójaként használt Darren Aronofsky-idézet is, amelyet a szerző maga fordított, és amely a napba tekintés nyomán föllépő tűéles perspektíváról szól. Hasonló látásmódot vált ki Pálnál az elsőre talán homályos, nehezen megfogható gyerekkor éveibe való visszatekintés, amely fölvillanások, asszociációk nyomán rajzolódik ki egyre részletesebben. A versek nagy része ugyanis ezekről az évekről szól: „gyerekzsivaj, szél, tágas horizont” – írja a fülszövegben Győrffy Ákos, akinek munkásságát mind stílusában, mind tematikájában Pál egyik mintaképének tekinthetünk. Falusi környezet, természeti és tájképek, változatos emberi portrék, család, szomszédság, visszafogott, érzelemgazdag, de nem érzelgős hangnem, a korai évek fényképszerűen rögzült hangulatai – mindezek megtalálhatók a Pontozóban.

PSA_uj_fotoval_-page-500

Ez szerencsére korántsem jelenti, hogy Pál egyszerűen átvenne egy konyhakész stílust. Ellenkezőleg: hangja már a kötet elejétől erős és tiszta, jól azonosítható. A Pontozó egyik legfeltűnőbb vonása az első köteteknél talán kevéssé megszokottan határozott és egységes hangvétel, valamint az egyenletes színvonal. Pál poétikai nyelve első látásra egyszerűnek tűnik: javarészt higgadt, józan mérlegelést sugalló, metszően finom kijelentő mondatok sorakoznak egymás mellé rímtelen és csaknem ritmustalan, szabadverses formába. A lineáris mondatszerkezetek olyan hatást idéznek elő, mintha a narrátor kézen fogna minket, úgy vezetne be egyre mélyebben saját múltjába. Akadnak itt alapvetően narratív természetű szövegek (Földszint, Tánc, Zongorista), jelenetező, drámaiságot sugalló versek (a Séta-sorozat, Vasárnap) és jószerével statikus, képszerű szövegek (Felhők, Mezítláb, Gyereknap).

A vidék, a falu, olykor a város gyerekkorból őrzött képei erős fizikalitásuk, tárgyiasságuk miatt igen plasztikus összbenyomást keltenek: direkt módon közvetített érzelmek helyett gyümölcsfákat, kutyákat, szomszéd kisgyerekeket látunk. A szerző ezenfelül gyakran támaszkodik olyan konkrét, kézzelfogható generációs jelenségekre, mint a falusi búcsú, az óvodás játékok vagy a mozifilmek – a mai huszonegynéhány évesek aligha fognak szűkölködni az aha-élményekben (engem leginkább az aprólékosan leírt Tom és Jerry-epizód ragadott meg). A beszélő kisfiút láthatólag a világűr is érdekli, s ez az érdeklődés a felnőttkorba is átnyúlik. A kötöttségektől való megszabadulás az Űr című – szerkezetét és nyelvét tekintve egyébként meglehetősen gyenge – szövegben csúcsosodik ki, amelynek beszélője egy súlytalanságra vágyó kőműves.

dsc_0035j

A Pontozó szövegeinek tónusa, belső kohéziója sokszor hasonló, szintaxisuk, gondolatmenetük azonban igen változatos. A gyakran fölsorolásokra, egyszerű vagy ellentétes mellérendelésre épülő mondatok olykor szinte töredezett beszédmódot alakítanak ki, mint a Gedi vagy a Nap című versek esetében. Éles ellentétben áll ezzel a Ház című költemény tudatfolyamszerű áradása, amely önmagába visszatérően vetít egymásra emlékezőt és emlékezettet: „elindulok hazulról hazafelé és hazamegyek, / nem vagyok ötéves, huszonhárom vagyok…” A két beszédmód együttesen jelenik meg a Gyereknapban, melynek második fele mintha az idő gyors múlását, múlttá válását akarná érzékeltetni a nagy lélegzetvételű zárómondattal. Végződhetnek a szövegek éles kontraszttal, mint a Tánc vagy a Vasárnap: „Az / üzenet ennyi volt: igen. Pedig nem.” Olykor mintha nem is zárulnának le, csak a beszélő váratlanul ejtené a témát, mint a Hideg, a Prés vagy a Gedi esetében: „Nem tudom, mi lett a Gedivel aztán.” Éppen ezért a versek inkább beszédegységeknek, egy-egy kimondott gondolatmenet egészének tekinthetők. Ott kezdődnek, ahol a narrátor nekikezd, és ott végződnek, ahol jónak látja abbahagyni és más témára térni. Ez többnyire igen intenzív versszöveget eredményez, de a mutatvány nem mindenhol sikerül: az Űr megfogalmazása például kifejezetten lapos, a Galaxis vagy a Felhők pedig merész lendülettel gázol át a giccs területére („százéves nyárfa a határban”).

Az élőbeszédszerűséget a szabadverses forma is erősíti – a versek legtöbbje erősen prózajellegű, és volt, hogy fölmerült bennem a kérdés, miért kellett őket egyáltalán véletlenszerű (gyakran névelővel végződő) sorokba tördelni. A szövegek túlnyomórészt olyan hatást keltenek, mintha tényleg egy beszélőt hallgatnánk, aki arról mesél, amihez éppen kedve szottyan, belekezd valamibe, kilyukad valahol máshol – és mégsem egészen máshol. Pál láthatóan nagy gondot fordít arra, hogy minden kitérő ellenére is egyvalamit járjon körbe, egyre szélesedő, koncentrikus körökben, hogy azután egyetlen éles váltással kanyarodjon vissza kiindulópontjához. Ez a fajta kötött szabadság a kötet legizgalmasabb vonásai közé tartozik és magas fokú technikai érzékenységre utal.

A kiindulópont többnyire a cím. A tömör, egy-két kivétellel minden esetben egyetlen főnévből álló címek letisztultságot, pontosságot sugároznak, és úgy illeszkednek a szövegekhez, ahogyan azt Magritte annak idején kiötlötte: a cím ne legyen más, mint a műalkotás neve, amely csupán annyiban kínál hozzá kulcsot, hogy fogódzót ad annak azonosításához. A versek címei többnyire azt ragadják meg, ami a leginkább hozzáférhető az emlékképből, és ami mintegy átjárást biztosít a múltba. Nem véletlen, hogy többnyire egy-egy konkrét, tárgyi dolog (Torony, Vonat, Biciklik, Metró, Kút, Mozgólépcső) vagy egy kiemelkedő időbeli-térbeli egység (Séta, Vasárnap, Búcsú) szolgál kulcsként a tölcsérként kibomló emlékekhez.

A szövegek azonban nem tekinthetők egyszerűen a címek szabályszerű kibontásának. A tiszta narrátori tekintet általában csak fölvezetés a néhol meglepően éles kanyarokhoz. A beszélő saját múltjába tekintve elvész az emlékek között, fölidéz, szemlél, de képtelen levonni a következtetéseket, megtalálni a dolgok pontos helyét. Előfordul, hogy téved vagy éppen szándékosan hazudik, csak azért, hogy a következő mondatban bevallja azt. „Nem tudom, miről beszélek” – jelenti ki a Kút végén, lezárva egy hosszú, meanderező gondolatmenetet. A múlt rekonstrukciója szükségszerűen kudarcba fullad. Mindezzel Pál semmi újat nem mond, ami egyáltalán nem probléma – a kötet azonban mégsem elégszik meg ennyivel, és továbblép. A Pontozó mintha végig azt próbálná közvetíteni: a múltat akkor is érdemes szemügyre vennünk, ha nem tudjuk pontosan rekonstruálni, mi történt. A szemlélődés ugyanis a jelen számára jelent értéket. Pál nem magyarázatot kíván a múlttól, hanem belemerül, és hallgatóját is hasonló utazásra invitálja.

A kötet végén a szerző fölhívja a figyelmet arra, hogy eredeti vagy megváltozott formában idézeteket épített be a szövegekbe. Nem teljesen értek egyet ezzel a gesztussal – az átvételek kiemelése inkább kellemetlen ízű értelmiségi dicsekvésként hat, és elsőkötetes szerző esetén különösen szerencsétlen. Itt ráadásul nincs is rá szükség: nem kell kívülről megtámogatni a kötetet, megáll az a maga lábán is. A Pontozó ugyanis – és vele együtt Pál Sándor Attila – megérdemli a figyelmünket. Ritkán látni ilyen határozott, egyéni hangot, ilyen egységesen színvonalas első kötetet. Akár a vers, akár a próza irányába fog Pál továbbhaladni, az indulás aligha lehetett volna meggyőzőbb.

Pál Sándor Attila: Pontozó, JAK-PRAE.HU, Budapest, 2013.

Evellei Kata

szerző: Evellei Kata
honlap e-mail
Evellei Kata 1988-ban született Budapesten. Verset és prózát ír; első szövegei a Szintézisben című antológiában jelentek meg 2006-ban. Jelenleg az ELTE BTK hallgatója magyar nyelv és irodalom, valamint irodalom- és kultúratudomány szakon. Rendszeresen publikál szépirodalmat és kritikát az Apokrif című folyóiratban, valamint a FÉLOnlineon; írásai ezenkívül a 2000, a Műhely, valamint a Napút című folyóiratokban olvashatók. Első verseskötete Álombunker címen jelent meg 2013-ban, a PRAE.HU-Palimpszeszt Kiadónál.

KULTprogramok

<< 2017. nov. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum