KULTer.hu - Funk to Funky, Ashes to Ashes…
52961
post-template-default,single,single-post,postid-52961,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Funk to Funky, Ashes to Ashes…

David Bowie-kiállítás Berlinben

Mondhatjuk, hogy David Bowie egy szürreál vízjel: mindenen – nagyon rejtve, vagy egyértelműen – ott van, ami a divatban, a zenében, a képzőművészetben történt az utóbbi negyven-ötven évben, és brand is: saját rádió, netszolgáltató, bank, milliárdok birtokosa… Berlinben is megnyílt a David Bowie vándorkiállítás.

A tárlat számos extrával, Bowie-kirándulásokkal, kulcscsomókkal és rekonstruált koncertjelenetekkel várja látogatóit. Most egy nem túl drága belépőjeggyel bottal üthetjük az 1976-ban Berlint megjárt zenész nyomát, egy fakultatív Bowie Berlin Walkon. A kiállítás megjárta már Torontót, Sao Paolót, Berlinből majd Chicagóba, onnan Párizsba, s 2015 végén Groningenbe utazik tovább.

Nem tudom, vagy nem akarom tudni, mire megy ki a játék, de a Bowie-tárlatok aranykorát éljük. Tavaly augusztusban zárt be a David Bowie is… című tárlat a londoni Victoria & Albert Museum szervezésében, amelynek mozgóképes és hanginstallációit egyébként egy kiváló magyar szakember, Balogh Zsolt készítette. A legjobb itt állítólag a Bowie fiatalkori gondolatait, inspirációit és élményeit bemutató szoba lett, aminek összes falát és felületét videós vetítéssel fedték le. Balogh hangjátékot is készített a Bowie-interjúkból, a művész kedvenc könyvei, zenéi, őrülettől való félelme, és sok más érdekfeszítő téma bevonásával. Bowie nemsokára hetven, süllyedünk, szállunk; something like religion, dancing face to face, something like a drowning, dancing out in space.

A sok kiállítás retrospektív, összegző és turisztikai jellege, nyomása kissé ijesztő, de – kedvenc német expresszionistáihoz hasonlóan – Bowie-hoz is mindig hozzátartozott egyfajta első blikkre kivehető rettenet, haláltánc ritmus, a sarkon leselkedő emberevő szörnyek képzete. Nem ijesztőbb mindez annál, mint amikor fél méteres csokornyakkendőben, hordozható bohócbábként előadta a The Man Who Sold The World-öt Klaus Nomival (aki szintén nagy túlvilág-specialista) arról, hogy már rég halottak vagyunk. Hát, lehet.

A most futó, szintén a Victoria & Albert Museum által Berlinben, a Martin Gropius Bau-ban, Európa egyik legfontosabb nemzetközi kortársművészeti kiállító- és rendezvényközpontjában megrendezett tárlat mindenesetre hol volt, hol nem volt intim helyekre is bemerészkedik, ahogy a szintén ‘76-ban elkészült (kegyetlen termékeny évek voltak ezek) The Man Who Fell On Earth című film is, Bowie főszereplésével. Ezt érdemes megnézni, mielőtt belépünk a kiállításra, mert a zenész szerint tökéletesen önmagát adta a filmben, mint mondta, nem is kellett játszania. A szétesés, a csalódás, a lemondás filmje ez. Nem sok szomorúbbat láttam ugyan, de a szomorúság is védjegye Bowie-nak, méghozzá az egyik legfontosabb és a legszebb. A film nyitó képsoraiban Bowie földönkívüliként érkezik meg Amerikába, sáros vizet kortyol a patakból, s ez lesz végig: megissza a biznisz, a szerelem, a hazugság minden mocskát, aztán a tudósok élve felboncolják, míg kedves fekete-fehér filmjeit nézi (úgy kibírja), a családja pedig szomjan hal egy idegen bolygón. Bowie sokat szeretkezik, vedel és tehetetlenkedik, meg magányos a filmben, ahogy utolsó Los Angeles-i éveiben is, mielőtt Berlinbe szökött a kokó, a mainstream szupersztárság következményei, valamint a gyilkos reflektorfény elől.

A kiállítás újrakarcolja szépen a város testére az utakat, bevilágítja a zugokat, ahol 1976 és ‘79 között hősünk járt, s mehetünk a nyomában, ki-ki a saját érzéseivel. Amikor Bowie idemenekült, már hallucinált. Bejelentette, hogy a rock halott, dobozos tejen, kokainon és kockára vágott paprikán élt egyiptomi díszekkel zsúfolt lakásában. Az emberi testben rejlő animalmagnetismus mérésének szovjet módszereit tanulmányozta, és a superman-lét kérdéseivel bíbelődött. S hol máshol éltek az igazi, hús-vér supermenek már akkor is, ha nem a kettévágott Európában, a kettévágott városban, a Fal két oldalán? „Szerintem alapvetően a ború, a borongás, az elborultság határozza meg a dolgokhoz való hozzáállásomat” – mondta egyszer Bowie.

Mire Berlinben kikötött, már mindent látott. El is mondott mindent, amit egy profi romantikus clown zenész elmondhat. 1970-ben megírta a The Man Who Sold the World-öt, ‘71-ben a Life on Mars?-ot, ‘72-ben az eszméletlen Rock ‘n Roll Suicide-ot. Az is kiderült már eddigre rég, hogy a szem motívuma lesz Bowie sok szövegében megjelenő, metaforikus kedvence, a szem, amely kénytelen látni, hiszen arra van kitalálva, s ha már lát, akkor abból legtöbbször szomorú csalódás következik (Shapes of Things). (Most azt a két abszurdumot ne is nézzük, hogy egyik iskolatársa majdnem kiszúrta a szemét, egy koncerten pedig nyalókát hajított bele egy Bowie-fan.)

Katasztrófát látott közelegni, s a Diamond Dogs lemez 1974-ben már nem is szólt másról a maga pop, musical, avantgárd elemeket összeépítő zenéjével, mint a menekülésről a halál és a pusztulás elől, és arról, hogy milyen a lassú rakkendroll, ha Bowie érez rá. A ’75-ös Young Americans és a ‘76-os Station to Station idejére már amerikanizálódott szupersztárrá vált, s elénekelte John Lennonnal a Fameet. A Young Americans lemezről meg kell hallgatni az It’s Gonna Be Me című, illetve a Fiona Apple által sokkal később újraénekelt Across The Universe (Lennon/Mc Cartney-féle) dalt, s akkor sokkal érthetőbb lesz, hogy miért olyan nagy váltás a soulos, diszkóparódiás, de szenvedélyes korszak (és sokakat, így a Bee Gees-t, Talking Heads-et, valamint a Simpley Red-et is inspiráló világa) után a triptichon a berlini tartózkodása alatt, noha csak kis részben Berlinben rögzített három album (Low, 1976; Heroes, 1977; Lodger, 1979). Hiszen Bowie valós ittlétének ez a három album, s ezeknek a funkytól a halotti énekig terjedő, hol bugizós, hol halandzsanyelven imádkozó dalai a legfőbb bizonyítékok.

Különben lehet, el sem hinnénk, hogy itt járt. A Low az irányvesztésről, de ugyanígy a megtisztulásról is szól, lényegesen egyszerűbb, sallangmentesebb szerkezetű, mint a korábbi dalok, s három csodálatos instrumentális szám a Varsó (Warszawa), a Fal (Sweeping Wall) és a Nyugat-Berlin hangulatát megragadó (Art Decade) bizonyítja, hogy az olcsó török kajákon élő, a hajléktalan negyedben, illetve a Brucke Múzeumban kószáló Bowie valóban jelen volt Berlinben. A Heroes és a Lodger továbbviszi a funkys, rakkendrollos-rimánkodós hangulatot, a Lodger már a világzene és a new wave hangzást is bekeveri, és a leghimnikusabb, vallomásos dalokba is bele-belehajít valami ellenállhatatlan életvidám ritmust. A Bowie által prezentált harmonika-, vibrafon- és szaxofonszólóikkal, csattogó dobjaikkal, lábdobálós, olykor musicales dinamikájukkal, ambientes feelingre koncentráló, Sparks-os, Jagger-es, Ferry-s, Iggy-s, McCartney-is beütéseikkel e dalok is egyszerre vicsorognak ránk és ölelnek át minket. Megvannak itt is a történelmi vonatkozású darabok. A V-2 Schneider, a Sense of Doubt, a Moss Garden, a Neuköln, a Fantastic Voyage és a D.J. című opuszokban Bowie belátja, hogy ő mindig az, amit éppen játszik. („I’ve got believers, I am a D.J., I am what I play.”) Bowie szerint ebben a három LP-ben teljes személyisége, a DNS-e is benne van, mert valami olyan euforikus, erőteljes, mégis elkínzott zenei nyelvet sikerült létrehozni, amely kifejezi az akkori jövőbevágyakozást.

A kiállítás kurátorai belenyúltak Bowie privát gyűjteményébe is, s kiválasztottak háromszáz tárgyat, illetve Christine Heidemann, a berlini kiállítás kurátora plusz hatvan dokumentumot tett hozzá az archívumhoz: Bowie személyes tárgyait, lakáskulcsát, naplóbejegyzéseit, hangszereit, sajátos komponálási technikájának bizonyítékait, a darabokra szabdalt dalszövegek papírfecnijeit. (Itt maga Bowie magyarázza el, hogyan készíti a cut-up szövegeket, s egy kevés tej is látható a pezsgőspohárban.)

Ekkoriban a zenész írt vagy talált egy szöveget, majd felvagdalta, aztán egymás mellé helyezte a fecniket, s ebből dalszöveg lett, de ugyanezt a módszert követték a komponálás terén is. Ez volt ugyanis a történetmesélés, a narráció elvetésének kora Bowie életében, méghozzá a hiperzseni Brian Eno segítségével, aki odautazott hozzá, hogy vele dolgozzon. Eno nélkül nem lett volna Roxy Music, s nem lett volna Berlin ekkora váltás Bowie életében. De William S. Burroughsról se feledkezzünk meg! A képzőművészetben is oly népszerű, s briliáns haver, Andy Warhol által is nagyban használt véletlenszerűség elve, a kollázstechnika, az egymás mellé, egymásra helyezés lett az alkotói vezérelv, és még a dalok szubjektumait, magát a lírai ént is véletlenszerűen alakították ki Eno-val.

Tudjad most már, hogy ki énekel, kinek, miről és miért! Bowie közben meleg bárokba járkált, kibiciklizte a lelkét a Schöneberger Hauptstrasse-n Kreuzberg-ig, elkarikázott az Exil étteremig, valamint a Hansa Studioba, mely éppen a Fal mellett volt. Iggy Pop is ott élt, pár emelettel felette, s Bowie hűtőjéből szedte össze a napi élelmét. (A Lust for Life és a The Idiot című lemezei e korszakból valók.) A Fal Bowie egyik leghíresebb dalát, a Heroes-t ihlette, amikor csaknem szemtől szembe került egy szerelmespárral, akik a Fal tövében találkozgattak. Mivel Bowie-t a rakkendrollon keresztül millió más, a burleszk, a pantomim, a buddhizmus, a filmesztétika, az amerikai és európai kortárs irodalom és a japán haute couture is inspirálta, ugyanolyan súllyal ráadásul, mint a zenei hatások, a kiállításon szembesülhetünk azzal a ‘70-es évek legelejétől épülő nagyszabású vizuális univerzummal is, amely a legkülönbözőbb, totálisan össze nem illőnek látszó elemeket olvasztja össze konceptalbumok, koncertek, látványelemek, öltözékek elképesztő darabjaiban. A tárlat Bowie művészete és a zene, a film, a divat, a színház, valamint a képzőművészet kölcsönhatásait mutatja be. A Ziggy Stardust-kosztüm mellett hatvannál több színpadi jelmezt ismerhetnek meg a látogatók, köztük a Union Jacket-et, az angol nemzeti lobogót mintázó zakót, amelyet Alexander McQueen brit divattervezővel közösen az Earthling című album borítójára tervezett.

A berlini kiállítás nagy hangsúlyt helyez a nyugat-berlini korszakra, hiszen Bowie sok mindent csinált itt, amellett is, hogy szerencsésen életben maradt. Még Marlene Dietrich utolsó filmjében (Just a Gigolo) is szerepelt, a kiállítás kettejük levelezését szintén bemutatja. Háromdimenziós audiovizális installációk elevenítik fel a korabeli koncertfelvételeket tükrökkel, Bowie kosztümjeibe bújtatott próbababákkal audio guide gyanánt, s megmutatják, milyen lehetett például ’83-ban az Ashes to Ashes a Serious Moonlight turnén, ahol Bowie egy hatalmas nejlonsátorban énekelt, míg mások a Földet mintázó hatalmas lufival dobálóztak. Igen. Tudom, hogy fáj, de Bowie mindig fájdalmas, vagy azért mert vidám, vagy azért, mert szomorú. Ahogy a kiállítást bemutató tájékoztatón Martin Roth, a V&A igazgatója mondta, Bowie életműve olyan, mintha az életünk filmzenéje lenne, állandóan velünk tart a változó világban. Funk to Funky, Ashes to Ashes.


Bowie festeni is elkezdett Berlinben, és mivel kedvencének, a drezdai expresszionista Die Brücke csoportnak a múzeuma elérhető távolságban volt biciklivel, gyakran tekert arrafelé. Képei közül is láthatunk a kiállításon jó párat, így a Mona in Berlin címűt, s olyan festményeket is, amelyek inspirálták őt, például az Erich Heckel Roquairol-t. Azonban van itt még valami, ami szintén egy festménnyel kapcsolatos. A The Man Who Fell On Earth című filmben, melyet már említettem, van egy jelenet, melynek során a kamera ráközelít egy festményre, Peter Bruegheltől az Ikarosz bukására. Rengeteg festmény van amúgy is a filmben, de ezzel a képpel kapcsolatosan egy nyitott könyvre, egy versre is rálátunk. A verset W. H. Auden írta, a címe Musee des Beaux Arts. A kamera rákúszik, és rajta is marad a befejező szakaszon, mely így hangzik:

In Breughel’s Icarus, for instance: how everything turns away / Quite leisurely from the disaster; the ploughman may / Have heard the splash, the forsaken cry, / But for him it was not an important failure; the sun shone / As it had to on the white legs disappearing into the green / Water, and the expensive delicate ship that must have seen / Something amazing, a boy falling out of the sky, / Had somewhere to get to and sailed calmly on.

Ikaroszból a kalimpáló lába látszik valahol a kép alján, oldalt, nem a középpontban. Miért ez a fura elrendezés? S miről szól a vers? Azt mondják, nagy különbség van aközött, ahogyan a szenvedéshez a modern, s ahogy a premodern ember viszonyult. A szenvedés számunkra, mára megalapozatlanná, üressé, igazságtalanná vált. Már nem sors, csak morális probléma, s nem értjük, miért van mégis ott állandóan az a zuhanó fiú a kép szélén, miért nem a hős áll a középpontban, diadalittasan. Pedig Bowie már elénekelte.

A David Bowie című kiállítás Berlinben, a Martin-Gropius-Bau-ban látható 2014. augusztus 10-ig.

Marx Laura

szerző: Marx Laura
honlap e-mail
Marx Laura 1980-ban született, az ELTE esztétika-filozófia-tanár-kulturális menedzser szakán végzett, előtte fotósnak tanult. A jazz, az underground, a pop- és klasszikus zene, a kortárs tánc és a képzőművészet külön-külön és egymásra hatásaikban is mind filozófiai, mind művészetelmélet szempontokból képezik kutatásai tárgyát. Írásai jelentek már meg a Vulgo és az Ellenfény című lapokban, jelenleg Rebellive Blog szerzője és tanár egy budapesti iskolában.

1 archív hozzászólás
  • Lola - június 19, 2014

    Nagyon jó írás, nem is tudtam, hogy Bowie ennyire széles érdeklődésű volt.