KULTer.hu - „Szeretem a kereteket”
52954
post-template-default,single,single-post,postid-52954,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

„Szeretem a kereteket”

Interjú Karafiáth Orsolya kultúrdémonnal

PulzArt-pentekNem könnyű újat mondani róla, ezért a „régi” dolgokról is kérdeztük Karafiáth Orsolyát – többek közt költői indulásáról, pályára kerüléséről, önkritikáról és arról, hogy írna-e négykezes regényt egy szerzőtárssal. Harminchét év, és ami mögötte van – kortárs irodalmi pályakép, a teljesség igénye nélkül.

KULTer.hu: Amikor a szárnyaidat bontogattad, volt elképzelésed arról, hogyan lépsz pályára, kezded megmutatni magad az irodalmi közéletben? Gondoltál-e azon túl valamire, hogy szerzel mentorokat, megmutatod nekik az írásaidat? Vagy volt egy szó szerint ideális elképzelésed az egészről? Már amennyiben a költői pályakezdések többnyire azonos módon zajlanak: valaki fölkarol és visz magával.

Semmiféle elképzelésem nem volt, olyannyira nem, hogy nem is íróként-költőként képzeltem el magam, hanem inkább tanárként, de még inkább régi könyvek kutatásával foglalkozó könyvtártudósként. Valahogy úgy képzeltem, hogy írni fogok, persze, hiszen mindig írtam, de mellette lesz valami rendes polgári foglalkozásom is. Egyszóval a versek, prózák készültek, de még az sem volt jó ideig fontos, hogy publikáljam őket. Sőt lehetetlennek is látszott. A rendhagyó irodalomórákon és különféle rendezvényeken már gimnázium alatt megismerkedtünk költőkkel, írókkal, de valahogy fényévnyi távolságban lévőnek tűntek. A főiskolán, Vilcsek Béla verstan szemináriumai után merült fel, hogy párat odaadjak a főiskolai lapba, az Irodalom visszavágba. Következő évben a bölcsészkaron felvettem Szepes Erika verstan szemináriumát is többek ajánlására, így kerültek verseim az Ezredvégbe. Egyébként máig úgy tartom, hogy az az idő velük megalapozott nagyon sok mindent. Erika óráin hihetetlen alkotóhangulat volt, a formát szinte beszippantottuk, alakultak körök és barátságok, esténként versimprókat tartottunk, sokat játszottunk a formával.

Itt ismerkedtem meg Czifrik Balázzsal, aki lehívott a bölcsészkar irodalmi lapjának a szerkesztőségi ülésére, a Sárkányfűhöz. A második nagy váltás ez volt. Itt már publikáltak a „nagyok” is, meg lehetett velük ismerkedni – de a legfontosabb, hogy egymás szövegeit szétszedtük. Máig hiányzik nekem az ilyesfajta inspiráló közeg. De mentort soha nem kerestem, nem vágytam úgymond mesterre – viszont konkrét segítségre igen. Szakmai útmutatásokra, mert sokszor éreztem, hogy valamit meg lehetne fogni jobban, ügyesebben, már nem a forma felől, de nem voltak hozzá eszközeim. Akkoriban még be lehetett járni a szerkesztőségekbe, voltak rendes fogadóórák, így kerültem a Mozgó Világnál Berkes Erzsébet, a Népszabadságnál pedig Varga Lajos Márton nagyon jó kezeibe. Erzsi hihetetlen volt: mindig is szerettem a kemény és jó humorú nőket, akik nem kímélnek, de sosem taposnak belém. Ő néha iszonyú hangsúllyal olvasta fel nekem a soraimat, hogy én is érezzem, hol fals a dolog. Varga Lajos Márton megtanított húzni, hogy ne fájjon mindegy egyes sorom. De ők sem karoltak fel úgymond. Ha tetszett nekik egy sok munkával elkészült vers, azt lehozták, ennyi. Aztán később önjáró lett a dolog. E két ember nem csak a saját lapja számára dolgozott, olyan szövegek felett is órákat ültünk, amit ők nem kértek, ezeket küldtem máshová – szigorúan postán. Gyakorlatilag az volt, mint ma is, senkit nem ismertem, a versek tetszhettek.

Karafiáth-Orsolya-fotó-Pénzes-Kristóf

KULTer.hu: Ma már nyilván könnyebb a kezdés is, hiszen megnövekedett a bemutatkozásra alkalmas felületek száma, és a közönség is igényli például az olyan könyvbemutatókat, melyek multimédiás eszközökkel, egyszerre győznek meg az irodalmi tehetségről és a kultúra fogyaszthatóságáról. De mi a titka a figyelem fenntartásának? Hiszen az emberek fáradtak, dekoncentráltak, ingerlények lettek.

Én azt már a kezdetek kezdetén tudtam, hogy nem szabad minden ötletet, minden jó mondatot rögtön elsütni. A figyelem tényleg illékony dolog, de azt is tapasztalom, hogy nem lehet akarni a létét. Magamat elég érdekes személyiségnek tartom, aki nem unalmas, hosszú távon sem, így csak annyit működtetek nyilvánosan, ami amúgy is megvan. De ha eltűnne a figyelem, azzal is meg tudnék békélni. Amúgy nem gondolom, hogy most könnyebb lenne kezdeni. Mert bár a felületek száma valóban megnőtt, az érdeklődés meg éppen hogy csökkent, így iszonyú mennyiségű és elegyes minőségű szöveg között nehéz egy laikusnak eligazodnia, és ha sok rosszat tapasztal, még inkább elfordul a szövegektől. Persze én is élek mindenféle eszközzel, klipet, kisfilmet forgatok a könyveimmel, és magam ügyelem a médiajelenlétem. Folyamatosan blogolok, írok a legkülönfélébb lapokba, de arra nagyon figyelek, hogy mindig a legjobbakban legyek, és olyanokban, amiket sokan olvasnak. Ez amúgy kicsit pszichológiai: ha sokat látsz egy nevet, egy arcot, előbb-utóbb mindenképpen kezdesz viszonyulni hozzá. Utálnak, szeretnek, de a tényt, hogy vagy, jelen vagy, elfogadják. És hosszú évek után inkább pozitívra fordul a dolog – legalább a jelenlétben lévő munkát értékelik.

KULTer.hu: Akadt-e olyan személy körülötted, szakmabeli és/vagy nem szakmabeli, aki nem hitt benned? Találkoztál-e ellenvetésekkel, mondjuk, amit ilyenkor szokásos mondani, ti. „ebből úgysem fogsz megélni”? Esetleg kellemetlen élmény egy kortárssal?

Igen sok kellemetlen élményem volt, rangos lapok dobtak vissza azzal, hogy ebből nem lesz semmi. De több volt a pozitív. Máig megvannak hosszú levelek szerkesztőktől, tanácsokkal, útmutatásokkal. Legkedvesebb ezek közül kettő, Keresztury Tibor és Várady Szabolcs sorai. Tavaly egy rendezvényen Szabolccsal zsűriztünk, és ő jegyezte meg viccesen, hogy én vagyok a pozitív példa arra, hogy van értelme a szerkesztői javaslatoknak…

KULTer.hu: A középiskolában, emlékszem, jó darabig Arany Jánost bújtad nagy kedvvel. Hogyan választottál magadnak irodalmi példaképet, egyszerűen sokat olvastál és belefutottál, tehát jött a nagy rádöbbenés, hogy ez a  szerző mennyire jó, és ezért neked alaposabban meg kell ismerni őt?

Arany valóban nagy szenvedélyem volt akkor és ma is. De már akkor is többeket szerettem, és az évek alatt ugye egyre csak nőtt és nőtt a nagy kedvencek száma. Persze bizonyos alkotókba nem is kell belefutni, ott vannak, jelen vannak, de nagyon bírom az ajánlásokat is. Máig szeretek könyvet kapni, még úgy is, mikor egy kiadó küld valamit, hogy szerintük engem ez és ez a szerző érdekelne… De Arany sem példaképem, csak szeretem. Nincs is példaképem, tényleg annyi mindenkit szeretek, és mindenkit másért. Ha most kellene neveket mondanom, mondjuk szigorúan ötöt, akkor először Truman Capotét mondanám a Hidegvérrel és a Fűhárfa miatt – szeretném a nyelvet annyira imádni, mint ő, és szeretném megtanulni milyen mindent beáldozni egy műért. Emily Dickinson nyelve szikár, zárt, mégis a mindenségre, az öröklétre nyit ablakot. Kemény István úgy prózai, hogy minden egyes betűjéből süt a költészet. Salingert mindenért, és még kit? Itt megakadok, jönnének a nevek, az életművek, nincs is ötödik, és hülye ötlet volt ez a szűkítés. De azért az Elfújta a szelet nem tudom kihagyni. Már két éve vezetek egy blogot Száz híres címmel, ahol a kedvenceimről írok, túlléptem a százat. És még most sem látom a végét…

IMG_2680

KULTer.hu: A Lotte Lenya titkos énekét az elsők között, megjelenése után néhány nappal Lator László méltatta. Úgy képzelem, leültél, elolvastad és azt gondoltad: akkor hajrá, menjünk tovább. A kocka el volt vetve.  

Ó, már azelőtt el volt vetve. Voltaképpen sosem zavart meg a kritika, ha nagyon magamra venném őket, az első regényem után prózába többször nem is fogtam volna bele. Mint mondtam, az írás nekem alap, ha nem szerették volna a könyvet, akkor is írok tovább. De könnyebb volt, hogy szerették, és hogy sok visszajelzést kaptam, mert hiszek a fejlődésben és az önfejlesztésben. Ezek a visszacsatolások nagyon sokat segítettek, és segítenek a mai napig.

KULTer.hu: A mi generációnk még nem volt aktív részese a rendszerváltozásnak, viszont számos előnyét kihasználhatta. Például nekünk már semmi nem volt kötelező a korábbi hagyományokból. Fel kellett nőni, csak többet időzhettünk egy-egy életszakaszban. Volt B-terved olyan karrierre, ami nem az irodalommal összefüggő, vagy mindent egy lapra tettél fel?

Csak B-tervem volt. Nekem az is oké lett volna, ha tanítok, az is, ha könyvek között lehetek. Az is, ha valami szociális munkát végzek. Ezek felé tapogatóztam, de azért megtanultam rendesen gépírni is, akkoriban még nem volt számítógép, nekem volt egy elektromos írógépem, hogy akár titkárnőnek is elmehessek. Tudtam, hogy valamit dolgozni kell, és ez nem zavart. Ha alkalmi munkám volt, eladó voltam, szobalány, nekem ez is rendben volt, tudtam élvezni, hogy van a pénzkeresés és van az írás. Az iskolák után a Ludwig Múzeumba mentem könyvtárosnak, ahol két évre rá már programokat szerveztem és vezettem, ezt is nagyon élveztem. Mostanában gondoltam rá, hogy megint hasonló munkát kellene vállalnom, mert ezek nem fárasztottak, viszont sok energiát adtak, ami az írást is segítette.

KULTer.hu: Az írás, az éneklés, a cameo a könyveidről készült trailerekben mind egy tőről fakad. Exhibicionizmus és eredetiség egyenlő Karafiáth Orsolya. Visszanézed az elkészült felvételeket, visszacsatolsz – magadról magadnak?

Fura, mert igen kevéssé vagyok exhibicionista, jobban szeretem, ha békén hagynak, és kitalálhatok valamit. Alkotni szeretek, együtt működni, szerintem jó dolgokat létrehozni. De a személyemhez például nem ragaszkodom, ezért is tudok annyira örülni más jó munkáinak is. De mivel az én szerepléseim origója az én személyem, ezért ezzel dolgozom. Kicsit kacifántosan hangzik ez, de nem az valójában. Persze, sok mindent visszanézek, de csak azokat, amik közben sem untattak. Tudom kívülről nézni magam, az érdemekkel és a hibákkal együtt – és remélem a tanulságokat az újabb menetben le is szűröm.

KULTer.hu: Vagy netán arról lehet szó, hogy semmi kedved spontán bekapcsolódni a világ dolgaiba, és inkább önmagad örömteli felfedezésével foglalkozol (nevezvén ezt irodalmi pályának), hogy aztán közönséget is keress mindezek bemutatásához?

Hát igen, inkább ez. Szeretek a mai napig rácsodálkozni ötletekre, szeretek játszani. Igen, leginkább a játék lehetősége motivál, mindenben, és keresem hozzá a társakat.

karafiath

KULTer.hu: Mennyire foglalkoztat az olvasószám? Szoktál-e kiadóddal egyeztetni, mennyi fogyott egy-egy műveidből (s mennyi áll  még a raktárban)?

Kell egyeztetni, mert azután kapom a részesedésem. Régebben rózsásabbak voltak ezek a számok, nagyon visszaesett a könyvfogyasztás. Azt szoktam figyelni, hogy ne menjen alá az átlagnak – ilyen még nem is volt – de ugye nem bestsellereket írok, nagyon fölé sem mehet. Eddig elégedett vagyok az eladásokkal, de nem lehet vele semmit sem mérni amúgy. Szomorú élményem az utóbbi pár évből, hogy az olvasók fénymásolt lappal érkeznek – tanárok főleg, mert nincs pénzük könyvet venni…

KULTer.hu: Neked még volt papíros korszakod, jártál szerkesztőségi fogadóórára. Mit gondolsz a ma divatos netkultúráról, mely a közlők számát és a közlendő anyag mennyiségét egyaránt megnövelte?

Szépen le fog tisztulni ez is, de amúgy azt, hogy bárki megoszthat szöveget, nem tartom rossz dolognak. Egy fűzfapoéta rissz-rossz szerelmes verse is meghathat valakit, és az miért lenne baj? Már most is kialakult, melyik site-on érdemes publikálni, és még mindig fontos a jó szerkesztő. A szöveghalmazban könnyű elveszni, és néha látjuk, hogy borzalmas versek szerzői lesznek a blogok, a Facebook sztárjai. De ezzel nekünk nincs dolgunk – mint ahogy nem hallgatunk mulatós zenét sem…

KULTer.hu: Budapesten kívül máshol, külföldön is éltél. Megfordult a fejedben, hogy maradsz és idegen nyelvű közegben látsz neki az érvényesülésnek?

Oh, igen. Csak sajnos nem olyan könnyű elmenni. Ha kapnék valami nagyon jó munkát, bútoroznék azonnal – persze fenntartva, hogy bármikor hazajöhetek. Ma már nem gond íróként bárhol élni, a nyelv velem lenne, a kérdés a puszta megélhetés. Berlinben például jobban érzem magam, mint itthon általában, de nem tudom, mi lenne, ha pénz nélkül, munka nélkül kellene ott boldogulnom. Meg azért könnyen beszélek arról, hogy jól viselném a figyelem eltűnését, amíg heti több rendezvényem van… Tavaly két hónap után egy fellépésem volt Berlinben. Annyira kiestem a gyakorlatból, hogy határozottan féltem az eseménytől. Majd a végén az volt, hogy de szuper, milyen jó nekem a színpadon. Ha pár év kiesés lenne, nem tudom, hogy érezném magam.

KULTer.hu: Hogyan választottad a Kicsi Lili témáját? Mintha itt érted volna utol a kort, mert ebben már nem sok romantika van, és az alkotói mozgástér is szűkre lett szabva ebben a szövegben. Szóval modern lett − nemzedéki regénynek szántad vagy szórakoztató irodalomnak? A világ ma már tele van Lilikkel és Liákkal.

Igazság szerint egyiknek sem: egy mondatból – a legelsőből és egy évek óta bennem lévő kérdésből született. A függés természete érdekelt, annak akartam utána menni, és nagyon jól jött, hogy a regény alapjául szolgáló történet szembejött velem. Az első mondat alapján kialakítottam azt a nyelvet, amit végig akartam vinni. Fura kérdés a szórakoztatás, mert igen, mondjuk azt könyvekre, hogy elszórakoztatott, vagy hogy nem volt nehéz olvasni, de nekem a téma igenis nehéz volt, viszont úgy akartam írni róla, hogy ne beszéljek közvetlenül a függésről, csak mutassam – megformált hétköznapi nyelven egy voltaképpen hétköznapi problémát, ami nehéz, nehezen is beszélünk róla.

KULTer.hu: Mennyire hagyod, hogy írás közben a történet önmagát alakítsa? Úgy sejtem, lehet benned egy kis engedékenység ilyen téren.

Jaj nem, ebből a szempontból nagyon szigorú vagyok magammal, konkrét szinopszissal és vázzal írok, mindig megvan egészen a végéig (mínusz lezárás) még a fejezetek karakterszáma is. Hatalmas jegyzetapparátusom van, és nehezen változtatok a kialakult terven. De egyébként mindennel így vagyok, szeretem a kereteket, csak azokban tudok mozogni, talán ezért kedvelem annyira a kötött versformákat is.

KULTer.hu: A Kicsi Lilinél maradva és egy korábbi nyilatkozatodból vett idézettel élve, Mari, a magyartanárnő már a bizonyos „vesztes hisztérika”. Hiába díváskodik, végül nevetség tárgya lesz, mert a közegben, amelybe helyezed, nem működnek a Karádi Katalintól kölcsönzött allűrök. Ebben a történetben egy kissé eltávolodhattál, mondjuk, a korábbi világképedtől.

Hát, Mari alakjában nem a saját világképem van benne. Amúgy én magam lelkes híve vagyok a maníroknak, allűröknek, a szerepjátszásnak, a baj csak akkor van, ha valaki elveszti magát a szerepeiben, és már nincs irónia, nincs távolságtartás. Én a magam kis játszmáit is mindig egy lépéssel távolabbról figyelem, senki, akit felmutatok magamból, nem azonos velem. Igen, Mari kisszerű lesz, de nem csupán a magára vett alakmás miatt, hanem amiatt, hogy nem fogadja el magát, azért vesz fel maskarát, és azért fordul a nála gyengébbek felé, akik mellett az ő figurája felnagyítódhat. Tipikusan bántalmazó karakter, aki a saját kisebbrendűségi érzéseit veri le másokon, bármi áron.

Karafiáth Orsolya és Juhász Anna - KönyvFilm bemutató

KULTer.hu: Kezdetben volt a Macskadémon, lett belőle A házikedvenc. Az eredeti koncepciót mindig egy csomó minden alakítja – ha lehet ilyet kérdezni, legutóbbi regényed kapcsán: mennyire vagy elégedett a végeredménnyel? 

Én nagyon szeretem a démonkámat. A darab sokáig alakult, a regény (vagy felnőttmese) tartalomban szinte semmiben – vagy alig különbözik attól. Más lett a vége, de a két dolog nagyjából ugyanaz. Mindenképpen egy meseszerű történetet akartam, ifjúsági regényes nyelvezettel, könnyed stílusban, viszont súlyos problémákról szólva. Úgy érzem, azt csináltam meg, amit szerettem volna.

KULTer.hu: Mi a meglátásod arról, ha egy író politizálásra adja a fejét?

Hát most ez nagyon nehéz és nagyon aktuális kérdés. Én magam nem szeretem, ha egy művész részt vesz a napi politikában, ízlésem ellen való. De persze a politikai hovatartozásunk is hozzánk tartozik, a személyiség része, szóval nehéz tényleg. Rólam azért lehet tudni, mit gondolok, hol állok, de sosem írok erről, még cikkeket sem. De nagyon megválogatom, hol publikálok, hol lépek fel – ez is egyfajta politizálás. Persze ha fontos ügy van, mellé állok, kiállok, de nem írok például közéleti verseket, cikkeket sem. Kemény István vagy Erdős Virág verseit meg nagyon szeretem, de talán azért, mert azok bőven túlmutatnak a napi politika szintjén, az általános emberiről szólnak. Mostanában elég sokat írtak a témáról, nekem meg elég körvonaltalan a véleményem. Azt gondolom, hogy a mostani politikai helyzetben, a mostani közállapotok között nincs helye egyensúlyozgatásnak, finomkodásnak, keményen ki kell mondani dolgokat. Néha egyszerűen csak butának vagy még egyszerűbben gyávának érzem magam, és még azt sem tudom pontosan, mitől tartsak. Afelé tartunk, hogy lassan ez tényleg nem lehet magánügy – én személy szerint sajnálom, hogy idáig jutottunk.

KULTer.hu: Mennyire vagy te magad a téma, az életed, a sikereid, amikor társaságba mész? Egészen könnyű elképzelni téged egy szalon háziasszonyaként.

Épp mostanában jutott eszünkbe hogy létrehozunk egy szalont, ahol zene, képzőművészet, irodalom, divat és gasztronómia együtt lehet – de nem én főznék… Ritkán vagyok egyébként én a téma, a magánéletemben szinte csak régi barátok vesznek körül, nagyon szűk a társaságom, és mindenki elég kreatív a maga területén. Persze beszélünk egymás munkáiról, de szerintem csak a normális mértékben. A szalon az más – az egyfajta szereplés, de azt sem szeretném, ha csak rólam szólna. Engem saját magam csak alkotó állapotban érdeklem, a többiek viszont alapjáraton jobban. Mivel évek óta az összművészet felé megyek, egy szalonban ez megvalósulhatna. Mivel jó szervező vagyok, ezért lennék én a dolgok felelőse, nem azért, hogy még egy helyen szerepelhessek.

KULTer.hu: Kivel írnál „négykezes regényt”? Volt már ilyen felkérésed?

Olyan fura: minden műfajban szeretek másokkal dolgozni, viszont az írás számomra nagyon magányos tevékenység − és én szeretem azt a magányt, ami írás közben körülvesz. Meg nagyon kemény vagyok a vázlataimmal, a nagyon konkrét elképzeléseimmel, ebben más írónak nem lenne helye. Bámulom a szerzőpárosokat, de tőlem ez idegen. Egy képzőművésszel, zenésszel, tervezővel bármikor szívesen létrehozok közös munkát, de a regény és a vers csak az enyém.

Jassó Judit

szerző: Jassó Judit
honlap e-mail
Jassó Judit 1977-ben született Budapesten. Író, költő, a FISZ tagja. Korábban a KULTer.hu, a Képírás, A Vörös Postakocsi és az Apokrif Online, valamint a Holmi és a Zempléni Múzsa közölte írásait. 2013-ban a Narraton elbeszélésversenyen, mely a visegrádi országokban került megrendezésre, első helyezést ért el Potozky Lászlóval közösen. Díjazott írásának címe: Budapest Noir.

KULTprogramok

<< 2018. aug. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31 1 2

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum