KULTer.hu - A láthatatlan alap és a vízre épült város
53610
post-template-default,single,single-post,postid-53610,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A láthatatlan alap és a vízre épült város

Velencei Építészeti Biennálé 2014

Velencei Építészeti BiennáléFundamentals címen hirdette meg programját, s az alapok köré (az alapokra) rendezte kiállítását a Velencei Építészeti Biennálé idei főkurátora, Rem Kolhaas. A felvetést nemcsak relevanciája – a mai építészet alapjainak, a helyi tradíciók és a modernitás kapcsolatának, feszültségeinek firtatása –, hanem maga a vízre épült város teszi különösen izgalmassá.

Alapokról kezdeményez disputát Kolhaas egy olyan épített térben, amelynek legfontosabb eleme, létezésének elsődleges kondíciója a láthatatlan alap. A fundamentum, amely a felszín felett lépten-nyomon tapasztalható enyészet és születés, a mulandóság és a változás, azaz az idő munkájával dacolva megtartja, élteti a teret, s vele együtt a teret belakó, használó emberi közösséget. Velence nem csupán a nyugati világnak, de talán az egyetemes emberi kultúrának is az egyik legkülönösebb, legrendhagyóbb városa, éppen ezért. Ha az utcáit járjuk, a talpunk alatti láthatatlan alapok és a rajtuk nyugvó épületek és terek egyrészt zavarba ejtenek, másrészt szinte katartikus élményként zúdulnak ránk, hisz az idő fenséges hatalmasságának tapasztalata akarva-akaratlan rászakad az emberre, közben szembesít az élet és minden emberi tevékenység, alkotás mulandóságával.

Ez az élmény olyan erős, hogy a látogatók nagy többsége minden bizonnyal el is feledi, hogy egy élő, pontosabban élni, túlélni próbáló városban jár. Oly intenzitással szembesülünk a múlt-jelen, elmúlás-megmaradás dilemmáival, hogy a turistabazárokon túl nemigen figyelünk fel arra, hogy itt emberek élnek, arra, hogy ez egy város és nem egy múzeum vagy vurstli. Még ha sajnos egyre inkább hasonlít is egy múzeumra, Disneyland-re. Az itt lakók paradox módon ezt az árat fizetik a túlélésért, a jómódért. De küzdenek is azért, hogy ne csupán a múlt rezervátuma legyen Velence, hanem az élő, a kortárs kultúra globális hálózatának egyik csomópontja. Nyilván óriási előnnyel indul a világ városai között a kultúrát illető figyelemért, a közönségért (és a bevételekért) folytatott versengésben, hiszen igen kevés ennyire közismert és jól bejáratott brand létezik. Viszont, ha valaki, hát az olaszok jól tudják, hogy nem lehet egy brand presztízséből örök időkig megélni a kemény konkurenciával szemben. Legyen bármilyen megbízható is a márka, folyamatosan meg kell tudni újulni, fenn kell tudni tartani az újdonság izgalmát. Például úgy, hogy nemcsak a klasszikussá rögzült kultúrát kínálja, hanem tág teret ad az épp most születőnek, az aktuálisnak, tehát nemcsak megőriz, de trendet formál, kanonizál is. Ugyanakkor a brand erején túl a városba látogató évi több mint tizenhárommillió turista (átlag több mint havi egymillió az ötvenötezres városban!) olyan lehetőség, amelyet a kortárs kultúra „csinálói” nem hagyhatnak figyelmen kívül.

Velencei Építészeti Biennálé

Ezért van, hogy olyan megagiga brandek is építik itt a kultúra támogatása által arculatukat, mint a Prada, a Louis Vuitton vagy a Gucci (a tulajdonos Francois Pinault két nagy galériáján keresztül), akik gondoskodnak arról, hogy a kortárs művészet legfrissebb és legtrendibb alkotóival és alkotásaival is lehessen itt találkozni, ne csak a táskáikkal és cipőikkel. De ők csak a leglátványosabb csúcsragadozók, erre a kivételes piaci lehetőségre mindenki igyekszik rámozdulni, a New York-i galériáktól (az egyik most épp egy olyan kiállítást hozott, ahol párszáz négyzetméteren együtt van a világ néhány leghájpoltabb képzőművésze, köztük Ai WeiWei és Anish Kapoor) Szlovéniáig és Romániáig, amely országok állandó kiállítóhelyet tartanak itt fenn.

Úgy tűnik, hál’ istennek Magyarország is meglátta ezt a lehetőséget, észrevette, hogy a Budapesttől alig hétszázötven kilométerre lévő város kivételes megmutatkozási lehetőséget kínál a kortárs kultúra számára. Kivételeset, mert a berlini, a bécsi, a párizsi vagy New York-i kortárs pezsgésben nagyon nehéz kitűnni, vagy akár észrevehetővé válni, a városok metropolis jellege miatt is. Meglehet, Velencében is szinte olyan gazdag a felhozatal, mint a világ kultúrájának legismertebb központjaiban, csakhogy a város dimenziói miatt teljesen másként válik láthatóvá, ami a kirakatba kerül.

Berszán Zsolt: Decomposition

Tavaly Mátrai Erik Gömb című installációja került ki a San Lio templomba, ahol biztosan nagyságrendekkel többen látták, mint egy bármilyen népszerű hazai tárlatot, idén pedig Berszán Zsolt Decomposition című kiállítása látható a város egyik legnagyobb presztízsű kiállítóterében, egy hatszáz éves sóraktárban. Ha valami, hát Berszán anyaga nagyon illik ide, a városhoz s kivált e különös, málló-porladó térbe, hiszen a fekete olajképek, objektek épp az anyag mulandóságának inhumán kondíciójával szembesítik a látogatót, csakúgy, mint maga Velence. A kiállított darabok úgy működnek, mint a Sóraktár kitárt ajtaja, amely láthatóvá teszi a látogató számára a falak mögötti életet, lerántva ezzel a misztika leplét, racionalizálva azt, ami irracionálisnak tűnik, anyagivá téve a metafizikust. A Decomposition szinte provokatív kontrasztot kínál az aktuális kulturális főattrakció, az Építészeti Biennálé kérdésfelvetésével szemben, amely az építés teremtő, kultúraformáló szerepével foglalkozik.

Az idei Biennále nem kevesebbre vállalkozik, mint hogy megkísérelje feltárni a különféle emberi kultúrák által létrehozott épített terek sokszor láthatatlan alapjait, különös tekintettel arra, hogy a nyugati modernitásból mi mindent szívott magába a fundamentum. Kolhaas szakított a korábbi főkurátori gyakorlattal, s nem alkotókat, projekteket hívott meg, hanem kutatócsoportokat szervezett, illetve kutatóknak kínált lehetőséget arra, hogy ki-ki egy-egy részterületen, egy akár egészen aprócska jelenségből kibontva tegyen hozzá valamit a feltárás munkájához. Az újszerű elgondoláshoz a nemzeti pavilonok kiállítóit is partnerül hívta, így a korábbi évekhez képest sokkal egyirányúbb, mégis igazán izgalmas kiállítás született, hisz ugyanazt a kérdést – vagy még inkább hívószót – más és más módon jelenítette meg a hatvanöt résztvevő ország és a központi kiállítás több tucat kutatócsoportja, alkotó kollektívája.

Velencei Építészeti Biennálé

Gondoljunk csak bele, micsoda lehetőség ez, s micsoda tapasztalat, hogy megmutatkozik, ki mit ért hagyományon és modernitáson! S ráadásul, ki hogyan, milyen vizuális nyelvet beszélve, milyen eszközrendszert mozgósítva mutatja ezt meg! A skála a komolytól a turisztikai bemutatón át az önirónia, a humor kedves és könyörtelenül kritikus, sőt kifejezetten bátor gesztusaiig terjed. Persze ne feledjük, hogy mindez a hatalomról és a politikáról is szól, hiszen a biennálén kiállító országok koncentrált figyelem közepette, kivételes időben és térben tudnak valamit elmondani magukról a nagyvilágnak!

Több kelet-európai ország, például Szerbia a felemás sikerű modernitásról tart nyilvános önvizsgálatot, kiállításuk jóval több, mint egy soha el nem készült emlékmű mementóvá válásának narrációja, az egész délszláv térség tragédiája oldódik itt szembenézéssé az önirónia megtisztító gesztusával. Mint kiállítás nem egy nagy truváj, viszont a gesztus igenis tiszteletre és irigylésre méltó. Az osztrákok a nemzetállamok parlamentjeinek makettjeit teszik egymás mellé, több mint tanulságos ily kontextusban szembenézni a nemzetállamok önképével, egy épület és épülettípus sorsában ott a nyugati kultúra utóbbi két évszázadának minden nagy hevülése, reménysége, csalódása, kudarca és tragédiája. A harmincas években, a náci birodalom reprezentációs tereként megszületett német pavilon pedig a hajdani NSZK-s kancellári rezidenciát építi újra. Csak tégla és üvegfalak, egy tér határvonalai, köztük tátongó üresség, gyönyörű metafora a hatalom múlékonyságáról, ugyanakkor a hatalom mint kulturális determinációs erő örökérvényűségéről.

Velencei Építészeti Biennálé - a magyar pavilon

A magyar pavilon a kurátori szándék szerint nem problémával szembesít, legalábbis nem nyíltan vet fel dilemmát, nem hozza a feltárulkozás, önvizsgálat gesztusát, hanem egy sikertörténetet, a kalákaépítés mint építészeti oktatási metódus módszertanát, gyökereit, múltját és jelenét mutatja be. Fotókon és egy konkrét eseten, egy temesvári egyetemisták által a helyszínen létrehozott építménycsoport példáján keresztül, amely egy konkrét helyi problémát is megoldott, helyreállítva a pavilon környezetének elhanyagolt padjait.

A központi kiállítás két helyszíne két külön aspektusból töpreng el a modernitás és az alapok problémáján: a Giardini-beli kiállítótérben az építészet alapegységeit veszi sorra, úgy mint a tető, a kapu, a tűzhely, az erkély. Azonban ne egy építészeti vásárra gondojunk (azt igen szellemesen és önironikusan az orosz kiállítás, a Fair Enough hozta játékba), nem a techné kap itt figyelmet, hanem a kontextus és a funkció. Igen tanulságos például az a képsor, amely a modernitás történelmében fontos szerepet játszó erkélyeket mutatja be.

Hasonló irányban halad az Arsenale kiállítása is, amely a Monditalia címet viseli, s mintegy példázatot kínál arra, hogyan lehet egy közösség életét, kultúráját megérteni, vagy legalábbis elbeszélni az épített tereken keresztül. Az egyes egységek (melyeket külön-külön munkacsoportok dolgoztak ki, gyönyörűen változatos megközelítéseket, kiállítási technikai fogásokat hozva) a mai Olaszország életének, kultúrájának különféle tereit idézik meg és elemzik. Indulunk a nyugati identitás szempontjából kulcsfontosságú, mind a mai napig referenciaként és modellként szolgáló két térrel, Pompejivel, valamint a színházzal, amely itt most a közös ügyek intézésének, azaz a nyugati értelemben vett politizálásnak a tér-mintájaként jelenik meg, összevetve az ókori, a reneszánsz színházi terek és a mai parlamentek tereit. Ezután jönnek a mai olasz „nemzeti” terek – a sportpályák ellátóitól a diszkókon át az engedély nélkül felhúzott lakónegyedeken, valamint az ellenkultúra foglalt gyárépületekből létrehozott központjaiig. A különféle topikokat két oldalt vásznak erdején át olyan filmes idézetek kísérik, keretezik, amelyekben az emberi épített környezet és a benne élő-mozgó ember viszonyai villannak fel. De az ember amúgy is főszereplő, ott van mindenütt, már csak azáltal is, hogy a kiállítótér több pontján a térben lévő, azt belakó, bemozgó-cselekvő emberek, mozgásszínházi performanszok tűnnek fel.

Velencei Építészeti Biennálé

A biennálé több mint száz éve kínál lehetőséget arra, hogy egyrészt megismerjük a művészet aktuális trendjeit, sőt tanúi legyünk e trendek születésének, de arra is kivételes alkalmat ad, hogy átgondoljuk korunk, kultúránk aktuális kérdéseit, problémáit. Ráadásul az utóbbi két évben hangsúlyozottan egyre kevésbé egyetlen szemszögből, a nyugati kultúra felől, hisz addig teljesen uralkodó volt az a trend, hogy a nem nyugati országok, alkotók is a nyugat nyelvét beszélve mutatkoztak itt meg, ám most mintha épp a nyugat kívánna igazodni a geopolitikai átrendeződésekhez, s kezdené beismerni, hogy bizony mind kisebb a súlya a nagyvilágban (lásd az aktuális foci VB történéseit). Kíváncsi vagyok, jövőre, amikor először lesz afrikai származású kurátora a biennálénak, Okwui Enwezor személyében, milyen irányt vesz majd a történet. A posztkolonialitás tehát már itt van a szomszédunkban.

Velence nem csak azért kellene, hogy kötelező úticél legyen, mert karnevál és maszk és gondola és Tiziano, de azért is, mert a kissé-nagyon magába zárkózó Kárpát-medencéből a hajdani kikötővároson át kitekinthetünk a nagyvilágra, s alkalmunk nyílik megmutatni magunkat a nagyvilág előtt. Márpedig enélkül – s ez egy nagy tanulsága a mostani Biennálénak is – a magunk helyét, önmagunkat sem tudjuk alaposan, őszintén szemügyre venni.

A 2014-es Velencei Építészeti Biennálé 2014. november 23-ig várja a látogatókat.

A fotókat Puskás István készítette.

Puskás István

szerző: Puskás István
honlap e-mail
Puskás István 1972-ben született, irodalomtörténész, műfordító, kulturális menedzser. A Római Magyar Akadémia igazgatója, A DE Olasz Tanszékének oktatója, fő kutatási területei a kora újkori és a modern olasz irodalom és kultúra, de kalandozik az ellenkultúrák története irányába is. A Kalligram Kiadó Pasolini-sorozatának szerkesztője, számos kulturális projekt, kulturális terek, kiállítások szervezője.

KULTprogramok

<< 2018. okt. >>
hkscpsv
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31 1 2 3 4

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum