KULTer.hu - Harmóniába oltott káosz
53987
post-template-default,single,single-post,postid-53987,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Harmóniába oltott káosz

Interjú Tinkó Mátéval

d111Valami furcsa, rideg, megmagyarázhatatlan és fájó elbeszélhetetlenség lengi körül Tinkó Máté első kötetének szövegeit. A múlttal birkózó elromlásmesék, tönkremeneteltörténetek egymásba tükrözve még megrendítőbbek. Az Amíg a dolgok rendeződnek szerzőjével útvesztőbe torkolló identitásokról, megoldatlan nyugvópontokról, a harmóniába oltott káoszról és a félbemaradtságról beszélgettünk.

KULTer.hu: A kötet borítóján azt olvasom, gyerekkorodat Békésen, Csepelen és a Fejér megyei Sárkeresztúron töltötted, most pedig Angyalföldön élsz. Azt gondolom, fontos jelentéssel bírnak számodra ezek a helyek, helyszínek. Mondanál egy-egy mondatot, jellemző színt, illatot, egy meghatározó emléket a felsorolt településekről, városrészekről?

Ilyen röviden biztosan nem tudnám jellemezni ezt a három vidéket, inkább csak rámutatnék a listaszerű felsorolás szerepére: olyan helységeket neveztem meg, amelyek gyerekkoromban a valahová tartozás lehetőségével kecsegtettek. Ugyanakkor nemcsak a földrajzi vonatkozások fontosak: nálunk a különböző családi mikroközösségek egymástól élesen eltérő normarendszer szerint élnek. Ez a tény pedig egy stabil identitással még nem rendelkező szubjektum számára súlyos teherként is jelentkezhet, mindamellett hogy igazi ajándék, ha valaki már egészen fiatalon sokat láthat a világból. Én pedig Magyarországot így, sokféleségében láttam. Ha a színekre kérdezel, az eddig elmondottak látens módon rajta vannak a Hraskó Nóri tervezte könyvborítón: piros-fehér-zöld, ami alapvetően a sötét árnyalatok felé tendál. A gerincen és a hátlapon a fekete, ami a valahová tartozás illúziójának leleplezésével méltán lehetne a gyász komor színe. Az összhatás, merem remélni, mégis inkább eleganciáról árulkodik.

Tinkó Máté
KULTer.hu
: A versek visszatérő helyszíne a szűk, hideg szoba. Csörsz István Elhagyott a közérzetem című szociográfiájában az egyik interjúalany – egy punk fiú máskülönben – arról beszélt, hogy le akarta tépni a kis, intézeti szobája faláról az olyan popsztárok plakátjait, mint az Omega, az LGT vagy a Neoton Família. Tiszta lapot, tiszta falat akart, hogy elkezdhessen énekelni, élni. Az Amíg a dolgok rendeződnek beszélői mintha ezzel homlokegyenest ellentétes szándékot árulnának el, tétován. A könyvedben ugyanis éppen arról van szó, hogy ahelyett (vagy azelőtt), hogy a versbeszélő elvetne egy tradíciót, inkább szeretné azt megérteni, elbeszélni és elbeszélhetővé tenni, vagyis régi képekkel aggatná tele a szűk szoba falát. Kicsit zavarba jön ettől az olvasó. Úgy mondjuk, mint az a vendég, aki először jár egy idegen lakásban és a falon, meg a bútorokon szerteszét fényképeket lát. Lehetetlen elsőre mindnek a történetét elmondani, megjegyezni. A kötet szövegei is mintha a múlt elbeszélhetőségének nehézségeivel birkóznának. Jól látom ezt?

Hát hogyan is kellene elbeszélni azt a múltat, amiből gyerekként a felnőttek tudatosan kiszorítottak vagy önhibámból – nem figyeltem eléggé – kiszorultam? Viszont a felismerés, azazhogy valamiről talán végérvényesen lemaradtam, a maga nemében csodaszámba megy: muszáj a szűk, hideg szoba – helyenként mocskos – falán lévő képekhez odamennem, de nem is a szememmel, sokkal inkább a tapintásommal beléjük látnom. Vagyis olyan közvetlen kapcsolatba kerülnöm a képpel, mint ahogy valójában az sohasem történt meg. Ebből származik a rengeteg fikciós elem, amellyel kiegészítem, túlértelmezem az adottat. Természetesen ez is csak egyfajta törekvés. A mai, jobbára sikerorientált társadalmi attitűdök szerint felesleges dolog, pepecselés: egy képet retusálni kell, tökéletesre hazudni, nem pedig felmutatni a lehetséges hibáit, vagy a rajta szereplő „valakik” gondolkodásmódját, döntéseik helyességét firtatni.

A kötet szerzője édesapjával és bátyjával, a Kacsamesék aktuális epizódját várva, 1992. (Fotó: Fekete Sándor)
KULTer.hu
: A szövegeidben néhány másodpercre mozdulnak csak meg ezek a családi fotóalbumból elcsípett emlékek, vagyis hiába futnak össze egy pontban kegyetlen életek, lehetetlenség őket egybefűzni. Dagályos dokumentumfilm helyett különálló, rövid GIF-ek maradnak. Érdekelne, hogy végeztél-e valamiféle szisztematikus kutatást, emlékrendezést a kötet előtanulmányaként?

A pillanatképszerű versfelépítés alapvetően a filmművészetben leli meg forrásvidékét: anyám és apám találkozása a Szovjetunióba tartó repülőn olyan, akár egy feledhetetlen szerelmi jelenet a Casablanca vagy a Vanília égbolt képsorai közül. Hiszen én sem tudok sokkal többet, mint egy néző, aki befizette a jegyét egy másfél órás vetítésre, vagy éppen letöltötte a filmet az internetről, és most ott van a fájl a számítógépe merevlemezén: újra és újra reprodukálhatok egy saját(os) élményt. Ám rendíthetetlenül kitartok amellett, hogy ez a kevesebb valójában több, és itt ugranék vissza az idézetre, az „egy pontban összefutásra”: ezen a ponton úgy szorulok ugyanis kívül a történeten, hogy én vagyok, aki megteremtem azt. Tudván, hogy ennek a kapcsolatnak köszönhetem a saját létezésemet, ennek az egyetlen pontnak a szerepe rendkívüli módon megemelődik. A kegyetlen jelző azért kellett, hogy a történéseket pátosz nélkülivé tegyem. Szerintem kizárólag így hiteles. Mint ahogy a szerelem önmaga esztétikai értékeként sem alakulhat ki: a történetmesélésben figyelhetek fel a Másik külső és belső szépségére is. Vannak, akik kamaszosságot sejtenek emögött a rögeszmés szerelemtematika mögött, de nem. Család és szerelem a beszélgetésszituációk erkölcsi minimumában kapcsolódik egybe. Ettől nem tágítok. Egyébként az arányszámok nyelvén úgy fogalmaznék: harminc százalék adatolható valóság, ehhez jön hetven százalék képzeletanyag, ami olykor makacsul visszaíródik az életbe. Erre egy megrázó példa: nagyapám betegségénél, kórházban tartózkodásánál nem tudtam semmiféle svájci bicskáról, amit keresett, amíg édesanyám el nem mesélte nekem, őt pedig az egyik folyóiratban megjelent versem olvasása emlékeztette erre. Döbbenetes volt, ugyanakkor azóta sem tudom eldönteni, nem én feledkeztem-e meg saját, ezzel kapcsolatos emlékemről. Az elmondottak alapján számomra az előtanulmány ebben az esetben túlontúl szakmai fogalom volna, az érdeklődésem sokkal inkább családi beszélgetésekre, fiókban talált levelek átolvasására, régi fotóalbumok nézegetésére korlátozódik, amik rám termékeny módon hatnak. Kimozdítom merevségükből, megelevenítem a szereplőket, hogy jelenetszerű zajlásban láthassam őket.

Tinkó Máté: Amíg a dolgok rendeződnek
KULTer.hu
: A téged inspiráló szerzők között felismerni vélem Bella Istvánt – neki egy verset is ajánlasz –, Sebaldot, Hajnóczyt, illetve Rubin Szilárd Aprószentek című könyvére is emlékeztet engem a köteted. Javarészt prózaírók tehát. Kik azok, akik hatottak még rád, illetve hogy emelődnek be ezek a hatások a kötet magán- és családmitológiájába?

Megpróbálom sorjában: Bella Istvánt a bemutatkozóban már említett település, Sárkeresztúr révén találtam meg, évekkel ezelőtt – nem messze a nagyszüleim utcájától – az ő gyerekkori házára bukkantam, majd a kötetei böngészésekor az is kiderült, hogy egyébként is rengeteg számomra referenciálisan beazonosíthatóról írt. A mítoszteremtés effajta lehetőségét tájverseiben vélem felfedezni, szerintem mindössze ennyi – noha ez sem kevés –, ami poétikailag közös lehet bennünk. Sebald majdnem minden regénye a legkomolyabb téttel bír, az ő főhősei saját, útvesztőbe torkolló identitásaik körül toporognak, eldolgozva olyan történelmi felületeket, mint a holokauszt utáni emlékezetpolitika privát és közösségi vonatkozásai. Nyersebben fogalmazva: Sebald prózája a legkörültekintőbb érzékenységgel problematizálja a kussolás lélektanát. Egyszerre bátor és tapintatos életműkísérlet az övé. Hajnóczy Péter és Rubin Szilárd az önsorsrontó figurák ábrázolásában alkottak maradandót. Utóbbinál nem is annyira az Aprószentek, mint inkább a Csirkejáték vagy a Római Egyes szövegtere, amely ezt az attitűdöt a végletekig fokozva tematizálja. Ám a felvetés nemcsak hogy jogos, de a versek megértésében kikerülhetetlen is, miszerint a szerelem a maga brutalitásában, neurotikus, pszichopatológiai vágyak formájában van jelen – míg benne a társadalmi lét is szervesül: a szerelmi reláció tagjai között az eltérő családi hagyományból, a más vagyoni származásból való érkezés állandó feszültséget teremt. Ez engem a magány és a félelem elemi érzése felől ragadott meg, és itt saját, önsorsrontó természetemet sem kerülhetem ki – rögtön hozzáteszem, hogy sajnos úgy alakult: jelenleg a boldogság megalázó és tőlem fényévekre eső dologként tűnik fel és el minduntalan. Ha még további neveket, műveket kellene említenem, akkor idekívánkozik rögvest Kertész Imre Kaddisa, Oravecz Imre 1972. szeptembere, továbbá Borbély Szilárd, Deák Botond, Kemény István, illetve Szijj Ferenc lírájának kíméletlen őszintesége, de Samuel Beckett vagy épp Jose Saramago egy-egy regénye mellett sem tudtam szó nélkül elmenni. Galgóczi Erzsébet és Déry Tibor munkáival pedig napi szinten foglalkozom, a verseimre a szoros olvasói kapcsolat mentén nyilván ezek a szerzők is hatottak. Továbbá még ezer és egy szerző műve, amiből világossá válik: eredeti mondatok szerintem csakis óriási tudásanyag felhalmozásával születhetnek. Ha nem olvasnék annyit, egyáltalán nem tudnék írni sem.

KULTer.hu: Az írás és olvasás ér össze talán a borítón is, ami egy önmagába érő filmből kiragadott pillanatképre emlékeztet engem. Felfelé tartó örvény, egymásra íródó történetek labirintusa. Akár a szövegeid. Én nem tudom, de úgy raksz össze határozott kijelentéseket, hogy azok együtt sejtésekké alakulnak. Vagyis mondasz valami pontosat, aztán még egy kicsit pontosítasz rajta, de úgy, hogy az már egy másik dolog pontosítása. A mondataid egyenleteiben nem egyértelmű, hogy két plusz összeadódik.

Ez valamiféle meggyőződés, hogy bár a pontosság énfelőlem nézve leszúrt karó, cövek, de a mindenkori Másik felől még mindig tovább kell magyaráznom, amennyiben a válasz rá egy kelle(me)tlen grimasz. Megint azok a személyes tapasztalatok: mostanában egyre több a grimasz. Mikor ezeken a dolgokon agyaltam, arra jöttem rá, hogy az interperszonális kommunikáció nem a matematika nyelvét viszi végig, hanem valami egészen másról szól, amiben olykor kifejezetten gyenge, steril és férfiatlan tudok lenni. A versek önkényessége abban áll, hogy szerintük viszont van egy pont, azaz a csend, a hallgatás, ahonnan már nem folytatható a társalgás – ez vagy a halált konnotálja, vagy a „hiába” szócskát. Ami szintén egyfajta halálra mutat, de közben semmit nem old meg.

Tinkó Máté (Fotó: Braun Benjámin)
KULTer.hu
: Ez a megoldatlan nyugvópont viszont – ha megnyugvás ez egyáltalán – nem siet elérkezni. Valahogy lassú versek ugyanis a tieid. A szórend és a grammatika is fékezi a szövegeket. A nem ritkán roncsolt szerkezetek néhol kifejezetten nehézzé tették nekem a megértést, labirintusszerűen rám záródtak a szövegek. Mi a szándékod ezzel a kelepcével?

Örülök, ha labirintusszerűen záródnak a szövegeim. Sőt legyenek annyira frusztrálóak, hogy ne lehessen egyszerűen csak kijutni belőlük, hanem hétmázsás teherként értelmeződjenek, bárcsak az olvasó fejére omolhatna a tetőszerkezet – akár nyelvileg is. A germanizmusokhoz – talán a német nyelv ismeretéből fakadóan – különösen vonzódom. A roncsolt szerkezetek reményeim szerint az előző kérdésedre is reflektálnak: bár logikus, de összeadhatatlan a struktúra, ami ezekből keletkezik. Persze ez nem volt kizárólagos szándék, a kötet utolsó ciklusa az érintés érzékszervi fontosságán keresztül a kétségbeesettség feloldását kínálja, miszerint van kiút: a fényképek tapogatása, a Másik bőrfelületének szomorúan ünnepélyes, egyúttal húsba vágó vizsgálata, legeslegutoljára pedig Isten. Ő a mindenségre adható egyetlen válasz. Persze ez a zsidó-keresztény kultúrában éppannyira megnyugtató, mint valójában egy már réges-régen kiüresedett tézis. A vallás – valljuk be – a mindennapok nyelvére ezt nehezen fordítja le. Más a helyzet a keleti kultúrákban, noha hazugság volna azt állítanom, hogy az orientalisztikában olyan nagyon járatos lennék – vagy lennének a szövegeim –, de például az ázsiai filmek hangulata lenyűgöz, lassúságuk méltóságteljes számomra, s az egyetemen hallgatott kínai filozófia előadás is rendkívül ösztönzőleg hatott rám.

A kötet szerzője, édesanyjával és bátyjával a harmadik születésnapján, 1991. (fotó: Fekete Sándor)
KULTer.hu
: „Vajon hol vannak / a gyerekek, a kocsiforgalom elől kajlán / az árokba rohantak bújni?” – olvasom a Ne kezdődhetne azzal című versben. Az jutott eszembe, hogy gyerekkoromban, az utcában, ahol laktunk, az úttest egyik felét aszfaltozták csak le. Mi ezen a részen lábtengóztunk és féltéglával rajzoltuk fel a pálya vonalait. Ha közeledett egy autó, mindig be kellett fejezni a labdamenetet, leszaladni az útról és az árokba bújni. Aztán, mikor elsuhant a kocsi, azzal kezdtük, hogy meghúztuk a pálya szélét jelző téglacsíkot ismét. Vagyis újra meg újra kijelöltük a játék határait. Valami ilyesmit csinál ez a könyv is szerintem: újra- meg újradefiniálja a saját széleit. Szerinted mik az Amíg a dolgok rendeződnek tematikai határai és vajon lehetséges-e az, hogy végleg meghúzd őket, vagy azokat mindig újra kell húzni téglával, tollal, szövegszerkesztővel?

Ha azt, amit látunk, társadalom-lélektani szempontból vizsgálnánk, az lenne a válaszom: ez Kelet-Közép-Európára, a volt szocialista országokra nagyon jellemző kép, de erre az aspektusra gyerekként az ember nem reflektál, hanem szimplán: megéli. Egy a miniszterelnököt is megidéző versemben – és kevéssé konkrétan másokban – foglalkozom ezekkel a „pálya szélét jelző téglacsíkokkal”, csak nálam ott a betonerdőből egy vadárvácska nő ki, miközben fejünk fölött átsuhan egy vonat fénye – „odavetett glória”. Ezekben a geometriai és fényviszonybeli leosztásokban benne van a hatalom elrendeződésének formája, az egzisztenciális fenyegetettség, a gyermeki életöröm, amelyet a maga szabadságában mégis meg kell zabolázni. Összességében: harmóniába oltottuk a káoszt. Te úgy mondod: félig leaszfaltozott út, féltéglával felrajzolt pálya. Minden félbe maradt, de ez máig terjedő, permanens állapot, most is létezik. A kilencvenes évek elejétől mi ebben a félkész állapotban leledzünk folyton, miközben nem vagyunk tisztában e bizonytalansági faktorok valódi okaival: akkor mégis hogyan lehetne egy verseskötetet egészként lezárni? Hazugság volna, ahogy leszaladni az útról viszont nem volt gyávaság, mert újra és újra visszamentünk és felrajzoltuk, amit lehetett, nem pózból, hanem szenvedélyből. Be akartuk fejezni a meccset, ha jól emlékszem, ameddig vaksötét nem lett, űztük-hajtottuk a lasztit. A végén már azzal sem törődtünk, ha nem láttuk az eredeti vonalakat. Sajátos lázadás volt ez, miként egy tetoválás: meghosszabbítása a testnek. Az újradefiniálás nem lehetőség, nem kedvcsinálás, hanem kényszer. Először – nincs mese – le kell számolnunk az önfeledt boldogság illúziójával. Ráadásul az sem igaz, hogy a dolgok valamikor majd végérvényesen rendeződnek. Meg kell keresni és meg kell adni a rende(ze)tlenségben azt a maroknyi örömöt, amiért érdemes azt mondani: élek és szeretek. Amíg lehet: ez van.

Vass Norbert

szerző: Vass Norbert
honlap e-mail
Vass Norbert 1985-ben született Kaposváron. A KULTer.hu egykori szerkesztője, jelenleg a Szépirodalmi Figyelőt és a SZIFONline-t szerkeszti. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen kommunikáció-történelem szakon szerzett diplomát 2009-ben, majd a Történettudományi Doktori Iskola hallgatója volt. Fő kutatási területe a hazai punk és az underground szcéna alakulása a késő Kádár-korban.

KULTprogramok

<< 2017. Sze. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum