KULTer.hu - Novák Zsüliet kisprózája
53608
post-template-default,single,single-post,postid-53608,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Novák Zsüliet kisprózája

Hisztéria

A semmiből kezdett csorogni a szürke olajfesték az addig általam üvegnek vélt falra, amire hiába próbáltam egyre erősebben fújni a vizet, csak a festék egyenletességében okozhattam változást, mennyiségében és fedőerejében semmiképpen.

Csak kuporogtam a szőnyegen a műanyag rostok biztonságában.

Még hallgattam, de már nem hallottam. Olyan fáradtságot éreztem, amit azelőtt sohasem. Több volt ez a fizikai vagy a szellemi kimerültségnél, amit pihenéssel vagy alvással rövid úton orvosol az ember.

Nyomta a mellkasom annak a súlya, hogy minden tökéletlenségem és félelmem ellenére bíztam. Bíztam ez előtt is, és fogok ez után is, mert nem tudok máshogyan tenni, és akárhányszor megfogadom, hogy nem fogom többé naivan elfogyasztani az elém tett moslékot, ugyanúgy megteszem. Mert szeretem. Nem csak az értékes tápanyagokat, hanem a koszos héjat, a cianiddal átitatott magokat, a kissé rothadt, kivágandó részeket. A kisebb-nagyobb hibákat, sérüléseket és ütődéseket, a kukacokat, amelyek megnyomorítják az egészséges részeket, az időtől megcefrésedett cukrot, amelynek az ízét én már nem élvezhetem, csak visszafejthetem, mint egy emléket, és érezhetem, hogy létezett. A penészt, amiről hiába tanultam meg, hogy mérgező, a létezése nem lehet fölösleges és ok nélküli, mint ahogy semminek sem az.

Az epe a gyomromból egyre csak kúszott, föl a torkomba, és ahelyett, hogy a számon jött volna ki, sárga, testet könnyítő foltot hagyva a padlón, beszivárgott az agyamba, elszínezte szemem fehérjét, és a bőrömön keresztül szivárgott a világba, csípő, fojtogató izzadságcseppekként.

Lódobogást hallottam, majd gyorsvonat közelített.

Markoltam a hosszú szálakat, mély levegőket szívtam a szerves polimerből, görcsösen igyekeztem valamilyen érzékszervemmel kötődni a valósághoz. Nem tudtam, alszom-e vagy ébren vagyok. Mintha minden egyes perc átváltását figyelemmel kísértem volna a digitális órán, a másodpercek villogása egyre közelebb hozta a kijelzőt az arcomhoz, mégsem ért el soha hozzám.

Eltelt az éjszaka. Reggelre viszonylag kitisztult a fejem, nem gondoltam, hogy ez csak egy ahhoz hasonló feleszmélés volt, ami a haldoklókat is meglátogatja legnehezebb tusájuk előtt. Délelőtt kommunikáltam otthonról a külvilággal, reggeliztem, ittam egy kávét, megállapítottam, hogy jól vagyok. Gondoltam elmegyek friss pékáruért, de csak az utca végéig jutottam, ott megfordult a világ, és csak az otthoni, gyűlölt piros szőnyeg ölelésére vágytam. A kertkapun belépve már előrehajtottam a fejem, hogy senki ne figyelhessen föl gyanúsan fénylő arcomra. Az ajtót még bezártam magam mögött, majd visszarogytam a testem melegét még mindig őrző szövetre. És akkor teljesedett ki.

Görcsben álltak a kezeim, a lábaim, folyt a könnyem, a taknyom, és a nyálam a földre, a fájdalmas üvöltésnek induló hang valamilyen idegen állat torokból préselt levegőjére hasonlított. Minden levegővételnél a gyűlölet lüktetett az ereimben. Gyűlöltem a lakást, amit képtelen voltam elhagyni, bármilyen közelinek is tűnt a város. Gyűlöltem a gitárt, ami lehangolva támaszkodott a falnak, de gyűlöltem volna felhangolni. Gyűlöltem a férfit, aki bizalomról beszélt, és gyűlöltem azt, hogy mindebben hittem is. Gyűlöltem a testem, amiért olyan sokszor cserbenhagyott, annak ékes bizonyítékaként, hogy az égvilágon semmi és senki fölött nem lehet hatalmam. Azon gondolkodtam, ugyan mi tart ebben az életben, és mit szoktam én ezen élvezni. Miért mosolyogtam éveken keresztül annyit, min nevethettem hajnalokig néhány ital mellett, és a sok-sok boldog pillanat csak egy olyan gyorsan csévélt felvételre hasonlított, amit valószínűtlen filmekben az életük végén látnak a szereplők. Bevillant sok kacér pillantás, sok születésnapi ajándék. Átlátszó meglepetésbulik, melyekben órákig kuporogtunk, és kuncogtunk a semmin, azért, mert nem lett volna szabad. Ölelések, csókok, orgazmusok, alkohollal gerjesztett tesztoszteronleheletek, az elvégzett munka utáni elégedettség, karácsonyok, névnapok, utazások. És mindebben az én arcomat láttam peregni, de csak mint egy sorozat „eddig történt” emlékeztetőjében. Idegen volt az arc, idegen volt a film, és az a lány egy kicsit sem hasonlított hozzám. Órák teltek el. Néztem azt a csajt, akiről tudom, hogy sokszor boldog volt, és belenéztem a tükörbe, hogy összeillesszem a testet az árnyékával, de valós látványomtól minduntalan csak visszahullottam a szőnyegre.

Estefelé már hiperventilláltam, tudtam, hogy segítséget kellene hívnom, mert már nem tudom egyedül abbahagyni. Aztán mégsem tettem, mert nem volt egy olyan ember sem, aki előtt ne szégyelltem volna azt, ahogyan kinéztem. Aztán elfogyott minden, amire gondolhattam volna. Anélkül fogyott el, hogy találtam volna csak egy dolgot is, ami engem még úgy istenigazából az élethez kötne. Végül bevettem négy nyugtatót, és egy óvatlan pillanatban elnyomott az álom.

Már megnyugodtam. Az ajtót magamra zártam, nézek ki az ablakon, és tudom, hogy nem vagyok a világ része.

Novák Zsüliet

szerző: Novák Zsüliet
honlap e-mail
Novák Zsüliet 1983-ban született Mezőtúron. 2009-ben végzett a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Vitéz János Karán, kommunikáció és művelődés-szervező szakon. Újságíró, író, több kisebb televíziónál készített kortárs irodalmi és kulturális magazinokat, jelenleg a Pomáz és Kevély TV-nél, valamint a Videókommandóban dolgozik. Első novelláskötete Disznó vallomások címmel az AmbrooBook gondozásában jelent meg 2014-ben.

KULTprogramok

<< 2018. Júl. >>
hkscpsv
25 26 27 28 29 30 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum