KULTer.hu - Sepsi László: Pinky (regényrészlet)
54547
post-template-default,single,single-post,postid-54547,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Sepsi László: Pinky (regényrészlet)

 IV.

Gyűlölöm a temetéseket, és ha bármi közös volt bennünk, akkor az az, hogy Caracal is gyűlölte őket. Az egyetlen olyan hivatalos esemény, amit bármikor gondolkodás nélkül kihagyott. Hiába noszogatta Agrippa, hogy a protokoll legalább olyan fontos, mint a tettek vagy a papírmunka, Caracalnak mindig akadt sürgősebb dolga – az sem zavarta, ha a város egy olyan polgára szenderedett jobblétre, akiről senki nem feltételezte volna, hogy ez megtörténhet vele.

Én sem feltételeztem Caracalról, és most mégis ő fekszik felravatalozva, egy olyan szertartáson, amibe Tréan beleölte minden fájdalmát és haragját. Virágokat hozatott, olyanokat, amiknek a nevéről sem hallottam soha (ellenben Wendy önkéntelenül ide-oda cikázó csápjaiból arra következtetek, hogy igazán ritkák lehetnek), kizárta a sajtót és a hiénákat, így csak a legközelebbi barátok és a város azon lakói téblábolnak a kápolnában, akiket sértés lett volna nem beereszteni. Néhányukat ismerem: ott a Királynő, aki egy pillantásra sem méltatja Wendyt vagy engem; Dio papa, akiből most is árad a fűszerek és a pizzatészta illata (valahol mélyen mögötte pedig ott lappang a nyers húsé); Apu két szolgálója frissen vasalt, de kávéfoltos öltönyökben; jóképű vakarcsok a barátnőjükkel, messze még az utolsó fázistól; férfiak, akiknek az arcán nyomot hagytak a félrement átkok és nők, akik lelküket adták a szépségükért, de Caracal segített nekik visszaszerezni. A fickó, akit megtanítottak együtt élni egy succubussal, egy másik, aki a testén hord egy darabot minden volt szeretőjéből, belenőve a húsába, egy lány, aki soha nem szűnik meg vérezni és minden cseppjéből ugyanő cseperedik fel. A város urai és a torzszülöttek, kiskirályok és megtért zsoldosok – mind tartoztak valamivel az öcsémnek. Néhányuknak segített megőrizni, azt, amik, másoknak segített elviselni ugyanezt.

Tréan a bejáratnál üdvözli az újonnan érkezőket, meleg kézfogások és ölelgetések, úgy spriccelnek irányába a felidézett emlékek, mintha egy felfakadt tályogból masszíroznák őket. Wendyvel behúzódtunk egy félreeső sarokba, Tréannak talán szüksége van ezekre a baráti részvétnyilvánításokra, de nekem biztosan nincs. Érzem magamon Agrippa felém tévedő tekintetét, még csak nem is üdvözöltem, talán illett volna, de jobban zavar, hogy tisztán érkeztem, és minden sejtem üvölt, hogy kőszikla szeretne lenni. Hiba volt úgy tenni, mintha ezzel a szertartás fennköltségét tartanám tiszteletben: ez az önkínzás még arra is kevés, hogy vezeklésnek érezzem. Kicsinyes és prózai, mint egy bakfis csuklóvagdosása tompa konyhakésekkel.

Kell egy pinky.

Wendy észreveszi rajtam, hogy valami nincs rendben. Tréan egy pappal elindul az oltár felé, ami előtt ott fekszik az öcsém felravatalozva, zárt koporsóban, mert a fejéből nem maradt más, csak egy csontszilánkokkal teli, szétpukkadt dinnye. Anya, Apa és Onyx is zárt koporsóban voltak, mi pedig Caracallal úgy kapaszkodtunk Agrippába, mintha a szerető nagypapánk lenne. Nem kell végigcsinálnotok, mondta, de mi végig akartuk csinálni, mert mi voltunk a legerősebb macskafajzatok a vidéken, mert nem féltünk tőle, mert nem akartuk, hogy gyengének lásson, mert azt akartuk, jól nézze meg a saját tükörképét minden könnycseppünkben.

De most nincs mit bizonyítani, és ha van is, akkor sem én akarok lenni az, aki bizonyítja. Odahajolok Wendyhez, és recsegős hangon megkérdem tőle: – Kijössz velem?

2014_05_17 Sepsi Laszlo - shockpink

A sírkert a kápolna körül pontosan olyan giccses, mint egy sírkert egy kápolna körül. Őszi napfény, fonnyadt falevelek, az épület tetején törött karú kereszt emelkedik föléjük magától értetődő aszimmetriával. Amint kilépünk, cigaretta után kezdek kutatni a zsebeimben, a legbelső alja még mindig lyukas, és az aprópénzem lepotyogott a kabát bélésébe. Legalább egy doboz gyufa és néhány öngyújtó hánykódik mellette.

– Sétálunk egyet? – fordulok Wendyhez, amikor megtalálom a cigit, és tüzet is sikerül csiholnom.

– Persze – feleli, ahogy szemmagasságban lebeg mellettem. – Kezdett fullasztó lenni odabent.

– Az. Fullasztó.

A sírok közti ösvényeket zúzott kővel szórták le, a piszkosfehér törmelék közül itt-ott satnya növények kandikálnak. Évek óta nem jártam temetőben, és bármiféle emelkedettség helyett most is csak feszült zavarodottságot hoz ki belőlem. A nikotin valamennyire megnyugtat, bár a pinky gondolatát nem képes teljesen elhalványítani.

– Meséltem már, honnét vannak az álneveink?

Persze, hogy meséltem, ezerszer és még egyszer, de Wendy csak ingatja egy kicsit a fejét, aztán érdeklődve figyel, mintha most hallaná először.

– Apáék gyűjtötték a könyveket. Mindenféle könyvet, de főleg a grimoire-okat, az ócska kamukiadásoktól a komoly szövegek másolatáig, teli volt velük a nappalink, előbb a polcokon, aztán mikor Onyx betegsége súlyosbodott, dobozokban a földön, a sarokban, az ágyneműtartókban, mindenhol. Szerintem csak a Tanácsnak volt náluk nagyobb könyvtára, és a mai napig rágódok azon, hogy vajon honnét szerezték őket. Voltak köztük tényleg ritka holmik, amikről egy maguk fajta mezei házaspárnak még tudniuk sem lett volna szabad.

– Nálunk erre azt mondják, hogy a könyveitek maguktól sokasodnak. Mint a levéltetvek.

– Azt csinálták. A szüleink vettek egyet, kibogarásztak belőle minden utalást más könyvekre és utána azokat is megszerezték. A nappaliban meg egyre kevesebb lett a hely.

Harangoznak. Olyan, mintha a hangok a törött keresztből jönnének, leszívok egy slukkot és visszafordulok Wendyhez: – Bár nem örültek neki túlzottan, néha mi is belenéztünk ezekbe a könyvekbe, főleg, ha odakint éppen esett vagy iskolai szünet volt, de a tévé nem adott semmi értelmeset. A cirkalmas szövegelés a világ meg a jóisten természetéről untatott mindhármunkat, de a bestiáriumokat nagyon szerettük. Nem is volt belőlük sok, egy-kettő csak, de abból az egyik hatalmas, teli képekkel, térképekkel, meg egy rakat szörnnyel. Vagyis nem csak szörnnyel, mert benne voltak a tündérek, meg a nimfák, de akkor is.

Ezen kuncog, amitől déja vum lesz.

– Minket persze a szörnyek érdekeltek, a legtávolabbiak, és egy délután, amikor Apáék nem voltak otthon, a macskafajzatokat nézegettük. Árnyékhiúz, vérgepárd, a gyerektolvaj karakál, póktigrisek, éjpárducok, iszaplakó perzsák… több tucat rajz, macskafajzatok dzsungelekben, sivatagokban, a városok csatornáiban, úgy tűnt, ezek mindenhol ott vannak. És akkor még semmit nem tudtam Hullazsák Hoskinsról.

– De hát ő gnóm.

– Az is. Vagy te tudod, melyik volt előbb?

– Egy gnóm, amelyik megtanult macskává változni, én így hallottam.

Arrébb rúgok egy halom kavicsot: – Engem az se lepne meg, ha fordítva lenne. Bár…

– Egyszer, még a születésem előtt fejébe vette, hogy innentől tündérhúson fog élni, mert az örök életet ad.

– Ez igaz?

– Az örök élet? Szerintem nem. Babonaság, de ő azért elkapott néhányunkat, amíg a Királynő móresre nem tanította. Azóta van sebhely a pofáján.

Hoskins gennyedző hege azon apróságok egyike, amik emlékeztetik az eltunyult városlakókat arra, hogy a Tündérkirálynővel még mindig nem éri meg szórakozni. A gnóm nem is ment többet a közelükbe, bár minden alkalmat megragad rá, hogy kifejezze gyűlöletét a tündérnépség iránt.

– Találkoztam vele párszor, olyan, mint egy medvebocs, amelyik beleturkált a méhkaptárba, de pórul járt.

– Megérdemelte, azt hiszem.

– Nem vitás.

A cigicsikket beletaposom a murvába. Közben elkóboroltunk a kápolnától: innen nézve úgy fest, mintha teljesen üres lenne.

– A lápi macskáknál tartottál.

– Ó, igen, az is volt. Pedig mindig azt hittem, hogy utálják a vizet. Szóval nézegettük azt a könyvet, és egyszer csak az öcsém azt mondta: „én vérgepárd akarok lenni”. Remek választás, Caracal fel is olvasta a nevét, oda volt írva a képek alá latinul. Szép hosszú név volt, öcsi ki sem bírta mondani, de a vége jól csengett. Blablabla… Onyx. Gyors és mindig éhes, ugyanúgy megél a szavannán, mint a városokban, és ha elkap, nyomban kiszívja az összes véred. A hús nem érdekli, csak a vér.

Caracal a gyerektolvajt választotta, és legalább tíz percet győzködött arról, hogy ez az állat nem azért lopja el a gyerekeket – mert tényleg ezt csinálja –, hogy megegye őket, hanem hogy megvédje. Hogy felnevelje, hogy vigyázzon rájuk, hogy felkészítse őket azokra a dolgokra, amikre a szüleik nem tudják.

– És utána vissza is adja?

– Caracal biztosan azt mondaná, hogy igen.

– Szerintem sem szükségszerű, hogy megegye őket. – Két csápja közt tündérpor csillog a napfényben.

– Valahogy nehezen hiszem el.

– Ezért vagy te Jynx.

– Ja.

Caracal odafordult hozzám, és megkérdezte, mi akarok lenni. Nehogy már pont nekem ne legyen macskanevem, elvégre testvérek vagyunk. Ráböktem az árnyékhiúzra, valami Lynx volt latinul. Erre Onyx rávágta, hogy Jynx, és innentől nem tágított. Akkor még nem volt beteg, csak beszédhibás. Vagy igen, de nem látszott rajta, ezt nem tudom. Lehet, hogy mindig is beteg volt, de mi csak akkor vettük észre, mikor már nem lehetett nem észrevenni.

– Szerintem a Jynx jobban hangzik.

– Ez a szerencsém.

Megint harangoznak, és kápolna ajtaján megindul kifelé a gyászmenet. A gyerektolvaj utolsó útja. Wendy figyeli őket egy darabig.
– Talán illene velük tartani.

Megrántom a vállam: – Menjünk.

Jynx. Akárhogy is, az egy jó délután volt.

Sepsi László

szerző: Sepsi László
honlap e-mail
Sepsi László 1985-ben született Szolnokon, író, filmkritikus, a „Prizma” filmművészeti folyóirat szerkesztője. Jelenleg Budapesten él és az amerikai trashfilm történetéből doktorál az ELTE BTK-n. Írásai többek közt a Filmvilág, a Magyar Narancs, a Kalligram, a 2000, a Mozgó Világ, az Eső lapjain és a Műút portálon jelentek meg. Legutóbbi kötete, a Pinky 2016-ban jelent meg a Libri Kiadó gondozásában.

KULTprogramok

<< 2018. jan. >>
hkscpsv
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31 1 2 3 4

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum