KULTer.hu - Költészeti innovációk tegnap és holnap
52910
post-template-default,single,single-post,postid-52910,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Költészeti innovációk tegnap és holnap

Interjú Papp Tiborral a számítógépes költészetről

Papp Tibor (fotó: Sód Dóra)2012-ben a PIM megemlékezést szervezett az 50 éves Magyar Műhelynek, ami 1989 előtt az avantgárd irodalom szinte egyedüli magyar nyelvű felülete volt. Szenteltek különszámot Szentkuthy Miklósnak, Füst Milán­nak, Kassáknak, Erdély Miklósnak és Weöresnek is. Az alapító szer­kesz­tők egyikét, Papp Tibort kérdeztem az irodalom és ezen belül a költészet mai helyzetéről.

KULTer.hu: Mesélnél a külföldre kerülésedről? Hogy látod, mi változott azóta a hazai irodalomban?

A húszas éveikben járó, az 1956 utáni megtorlás elől menekülő fiatalok, egyetemisták, festők, szobrásznövendékek, verseket, novellákat írogató alkotók közül egy csokorra való tudatosan, első nekifu­tásra álmai városában, Párizs­ban telepedett le. Másoknak, mint nekem is, talán azért, mert későn, 1957 január­jában érkeztem meg a szabad világba, már nem jutott hely az általam elképzelt városban, egye­temen. Angliában, Belgiumban, New Yorkban ideiglenesen lepar­kol­va, két-három év múlva láttuk úgy, hogy hőn óhajtott vágyunk betel­jesülhet. Néhány évvel később Liège-ben, ahol műszaki egye­temre jártam, amikor franciául sántán-bénán már meg tudtam értetni magam, bekapcsolódtam az interfakultáris irodalmi kör tevé­kenységébe. A kört akaratlanul két féltekére szakítottam szét azzal, hogy az egyik fiatal költő igazi modern szemléletben fogant versét a kör veze­tőjével szemben megvédtem, sőt támadólag léptem fel a kör munkáját illetően is. Ezek után azok a hallga­tók, akik velem értettek egyet, elkülönültek, összejártak, aminek az lett a vége, hogy megalapítottuk az első számtól kezd­ve harcos Dialogue című belga irodalmi folyóiratot. Ebben a lapban jelent meg franciául először Pilinszky János.

Szerkesz­tőként nemcsak Belgiumban, de Franciaországban is megismer­kedtünk néhány akkor nagyra tartott francia költővel (Jean Follin, Pierre Emmanuel, Franz Hellens, Pierre Seghers stb.). Először 1958 nyarán, első egyetemi vakációm alatt autó­stoppal jutottam el Párizsba, ahol a véletlen összehozott Parancs Jánossal, s rajta keresztül megismerkedtem a Párizsban izgőmozgó magyar művészfaunával, mely­nek központi találkahelye a Latin negyed Celtique kávéháza volt. Mi ‘56 gyer­mekei vol­­tunk, s ebből kifolyólag nagyra nyitott szemekkel, de elfogulatlanul néztük a világot. Én igyekszem ma is ehhez tartani magam. Ez azonban nem jelenti azt, hogy elnéző vagyok. A mai magyar költészet helyzetét – kertelés nélkül – az elöre­gedés ellen nem védekező, ráncos, öreg istennek tartom, aki királyi többesben ma­ga­biztosan kijelenti: újat többé nem alkotunk. A földről fel­sze­dett tegnapi fecniken megcsontosodott versek formáját, kis mesécs­kéit és hazafinyomorát elsírva lenézi azokat, akik élet­erőt, bolondos fiatalságot, villámló lendületet igyekeznek belé oltani a mai magyar költészetbe, a folyó­iratokba, a hetilapokba. Huszon­egyedik századunk reggelén költeménytermésünkben az anek­dotázás még mindig nagyon jellemző tünet, a most feljövő fiataloknak többek között erre kell majd odafigyel­niük.

papp_tibor

KULTer.hu: A hazai vizuális költészet gyökerei a középkori magyar irodalomban lappangnak, rejtőzködnek – kevesen ismerik, mert nem sok összefoglaló munka jelent meg erről. Van esély arra, hogy ez a helyzet megváltozzon?

A 16−18. század között megerősödött az európai költészetben a vizualitás szerepe, a német barokk hihetetlen bőséggel ontotta a műveket, de szinte minden európai országban ha­sonló volt a burjánzás. Nálunk is. Sajnos e kor magyarországi vizuális költészetét (szerzőit, formáit) itthon nagyon kevesen ismerik, aminek egyik és bizo­nyára legfőbb oka az, hogy középiskolában nem tanítják és az egyetemen sem fog­lal­koznak különösképpen vele. Hogy mennyi­re így van, arra jó példa az amerikai költő és egyetemi ta­nár Dick Higgins Pattern Poetry című antológiája, mely az 1980-as évek elején jelent meg. Higgins a kez­dettől a 19. század közepéig méri fel a vizuális költészet helyzetét a világban. Nos, ebben az antológiában egy teljesen önálló fejezet foglalkozik a néhány száz évvel ezelőtti magyar vizuális költőkkel, művek­kel, versformákkal. Amikor hazahoztam s megmutattam egyetemi oktatóknak, nem akartak hinni a szemük­nek, annak, hogy a szer­zők java részét még névről sem ismerik és az akkori költészeti for­mákról is csak halvány elképzelésük van. Ezek a költészeti for­mák mai anyaggal fel­töltve, más szóval, mai költő által beoltva az irodalom vérke­ringésébe robbanóanyagként jelenne meg az irodalmi terepen. Ennek a tudatos művelése még akkor is avantgárd gesztus az alkotó részéről, ha egyébként nem követeli ki magának ezt a státust. Jó példák erre Buda Ferencnek a Kortárs 2014/4-es számá­ban közölt, nyelvi izgalommal teli, szik­rá­zó Anagrammái. A tuda­tos avantgárd szellemiségű megnyilatko­zásra a fiatal Magol­csay Nagy Gábor és beszélgető partnerem, Hegedűs Mária közlései, vizuális költe­mé­nyei adnak példát. A saját termésemben mostanában szívesen nyúlok a ritkán használt régi formákhoz és a számítógépen prog­ramozható nyersanyaghoz. Közben 1998-ban a Magyar Műhely és a Felsőma­gyar­országi Kiadó gondozásában megjelent a Vizuális költészet Ma­gyar­­országon című kétkötetes antológia, mely képet ad a ma­gyar vizuális költészet helyzetéről a kezdetektől a huszadik század végéig. Nagyon fontos, hiánypótló ez a mű, ott lenne a helye minden oktatási intézmény könyv­tá­rában, azonban úgy tudom, nincsen pénz egy újabb kiadásra.

KULTer.hu: Tény, hogy az elmúlt ötven év alatt Magyarországon is felnőtt korba lé­pett az a generáció, amelynek a vizualitás és a számítógép az „anyanyelve” – sokkal inkább, mint a könyvalapú anyanyelv. Érezhető-e a fiatalok részéről a fokozott ér­dek­lődés az új, számítógéppel alkotott vagy más vizuális költői műfajok iránt? Ez az érdeklődés miként nyilvánul meg szerinted?

A mostanság kezdő, az irodalomban magának helyet követelő generáció munkáiban a számítógép anyanyelvként történő beépülése sajnos még várat magára. Attól félek, többet a kelleténél. Tulajdonképpen még abban sem vagyok biztos, hogy tudatában vannak annak, hogy irodalmi alkotást akkor és csak akkor tekintünk szá­mí­tógépes műnek, ha a mű szerkezetében elengedhetetlen szerepet játszik – együtt vagy külön-külön – a kombinatorika, a véletlen és a folyamatba való bele­szó­lás lehe­tősége. (A videomunkák mind egytengelyűek, lineárisak, ami azt jelenti, hogy a mű lejátszása mindig ugyanazt adja, amit első lefutáskor mutatott.) Az általam dinamikusnak nevezett költe­mények viszont csak számítógépen való progra­mozással valósíthatók meg és játszhatók le. Nos, ilyen megvilágításban nagyon rossz a helyzet. Magyarországon semmi nyoma nincs annak, hogy egy költő vala­melyik programnyelvet ismeri és hasz­nálja (vagy legalább tanulja). Kész katasztró­fa, főleg amikor azzal szembesülünk, hogy Amerikában a közép­iskolákban (bizo­nyos körzetekben az elemiben is, sőt néhol már az óvodában) a számí­tógépes prog­ra­­mozás kötelező tananyag (The New York Times, 2014. május 20.).

KULTer.hu: Több számítógéppel készült alkotásodat láthatta és így ismerheti is a ma­gyar közönség. Ezek közül a Disztichon alfa, a Hinta-palinta, a Hódolatok a leg­is­mer­tebbek. Elérhetők-e, tanulmányozhatók-e ezek a munkák a hazai könyvtá­rakban, elektronikus, internetes hálózatok útján?

Igen. Az OSzK elektronikus könyvtárában a jelen pillanatban 11 művem található meg és tölthető le (ingyen). Többek között a Disztichon Alfa, a Hinta-palinta stb. A számítógépen programozott művekkel foglalkozó tudományos megközelítés, a vizuális irodalom elméleti felmérése, a hangköltészet rendszerbe foglalt ismertetése az Avant­gárd szemmel főcím alatt a Magyar Műhely által kiadott könyveimben olvashatók (Költészetről, irodalomról – Költőkről, könyvekről – Az irodalmi világról).

PappTibor

KULTer.hu: A Magyar Műhely folyóirat 1996-tól fiatal szer­kesztők gondozásában és itthon jelenik meg. Van-e olyan közös­ségteremtő ereje, mint a párizsi Magyar Műhelynek: karakteres redakció, baráti kör?

Amikor 1996-ban Bujdosó Alpár, Nagy Pál és én átadtuk a lapot a fiataloknak (Kovács Zsolt, L. Simon László, Somogyi Gyula, Sőrés Zsolt), egyetlen kikötésünk volt, hogy a Magyar Műhely mindig az avantgárdot pártolja. Tudvalevő volt, hogy a fiatalok érdeklődése ebben-abban eltér a mienktől, nekik az akciók, a performanszok adták munkájuk súlypontját. Néhány ide-oda csapongó lapszám után beállt az iro­da­lomnak, például a vizuális költészetnek is helyet adó szemlélet. Az Akácfa utcai Magyar Műhely Galéria Szombathy Bálint szerve­zésében havi rendszerességgel ad helyet festők, szobrászok, költők, performerek munkáinak. A lap is ezzel összehangolva jelenik meg negyedévenként.

KULTer.hu: Tudható, hogy az első számítógép nélkül „generált” vers már akkor elkészült, amikor még nem volt számítógép. Hogyan és kik követték el?

Messzire kell visszanyúlnunk, a 17. századba, Juan Caramuel Lobkowiczhoz, a kora szinte minden tudományágában jártas spanyol abbéhoz, akit az első versgenerátorok (Laby­rinthes circulaires [1663], Maria Stella celebrata labyrintho [1663] etc.) szerzőjének tekintünk. Műveire jellemző, hogy úgy néznek ki, mint a hátulról nyitott óraszerkezetek, melyekben a fogaskerekek sugárirányban szavakkal való feltöltése adja a számtalan összeolvasás lehetőségét. A kombinatorikus költészet a 16−17. századi német barokk világban is talajra talált, a legismertebb mű ebben a formában Quirinus Kohlmann XLI Baiser d’Amour című költeménye, melynek minden sora tizenegy szóból áll. A sorok első és az utolsó szavát kivéve a soron belül mindegyik helyet változtathat, s ez által jön létre több millió vál­tozat. Hozzánk sokkal közelebb Theo Lutz 1959-ben Max Bense asszisztenseként a stuttgarti műszaki főiskola számítógépén pró­bál­kozott versgenerálással. A nagyon kezdetleges számítógép memó­riája mindössze negyven szó befogadására volt alkalmas, azonban Lutz ráérzett a lehetőségre, fölismerte, hogy a kombinatorikus költeményeknek a számítógép hihetetlen perspek­tívát nyújt.

Az 1950-es évek közepétől amerikai költők már se­géd­eszközként használták a számítógépet például kombinatorikus lehetőségek kiaknázásában. Jackson Mac Low, a korabeli ame­rikai költészet egyik kimagasló egyénisége számítógép segít­ségével hozta létre véletlenre támaszkodó procedúráját (chance operations). 1964-ben a kanadai Jean A. Baudot ad­ta ki az első számítógépen generált sorokból összeállított verses­kötetet La ma­chine à écrire (Az író gép) címmel. (Les édition du jour, Montréal, 1964, 95.) Rö­viddel a könyv megjelenése után a Saltimbanques amatőr színtársulat egyik tagja, Pierre Moretti kezdeményezte, hogy a Világkiállításra készítendő abszurd szín­da­rab szövegét generálva állítsák elő. A több ezer generált mon­dat közül Moretti válogatta ki a színda­rabhoz leginkább alkal­masnak vélteket. Az így kapott szövegen itt-ott javított, egy-egy mondatot átírt és az egészet az elképzelt darab logikája sze­rint rendezte. Az Équation pour un homme actuel (Egy mai ember­nek megfelelő egyen­let) című művet 1967. szeptember 4-én ­mu­tatták be. A hatodik előadás után a színészeket – szemérem­sértéssel vá­dol­ván őket – a montreali erkölcsrendészet letartóz­tatta, a dara­bot betiltotta. Azt nem tudom, hogy a szöveget gene­ráló számító­gépet megbüntették-e. A hatvanas évek végén Fran­ciaországban a Raymond Queneau és François Le Lionnais által alapított Oulipo csoport első kiad­ványában azt olvassuk, hogy „mindazt, amit bizonyos írók írás­mód­jukba már beolvasztottak (…), az Ouli­­po rendszeresen és tudományosan akarja művelni és szükség ese­tén az információt feldolgozó gépek segítségét is igénybe veszi”.

Raymond Queneau elhíresült Százezer milliárd költemény című, a számító­gépek előtti utolsónak tekintett kombinatorikus művében tíz szonett sorainak felcserélhetőségével játszik, amit gyakorlatilag úgy valósít meg, hogy a különösen nagy sor­tá­volsággal tipografizált szonetteket a nyitott könyvben csak a jobboldali lapra nyomtatja, úgy, hogy a síkban a sorok egymás alatt, felett tökéletesen fedjék egymást. Végezetül a sorok között elvágja a papírt, s ennek köszönhetően a sorokat is lapozni lehet. (Például ha az első szonett hetedik sorát felemelem, akkor a második szonett hetedik sora látszik az előbbi helyén. Ha a harmadik sort ellapozom a nyolcadik szonettig, akkor az első szonett második sora után a nyolcadik szonett harmadik sora következik.)

Kelényi Béla Szó-körökben körbeszéd. Papp Tibor logomandaláiról című (Új Forrás, 1998/5) tanulmánya szerint tulajdonképpen a logo-mandalákat is a számítógép előtti „egyfajta vers-generátorként” kezelhetjük.

papp_tibor

KULTer.hu: A vizuális költői műfajok között melyek lettek hazai viszonylatban a legnépszerűbbek és milyen közösségekhez, mű­helyekhez (avantgárd költőkhöz, csoportokhoz) kapcso­lódnak?

Kétségtelenül a Magyarországon általam honosított, a svájci-bolíviai Eugen Gomringer és a brazil Augusto és Haroldo de Campos testvérpár által meghatározott konkrét költészet tartományába sorol­ható logo-mandala a legfelka­pot­tabb. A deb­re­ceni Kelemen Erzsébet például költőként nemcsak műveli ezt a for­mát, hanem tudatosan továbbadja diákjainak, akik, mint volt ez a 17−18. században, iskolai feladatként logo-mandalákat alkot­nak. Nemrég azt is megéltük, hogy egy magántulajdonú buda­pesti galéria kiállításán logo-mandala volt a művek zöme.

KULTer.hu: Mondjuk el, hogy ez a kARTon Galéria Metanoia Park kiállítása volt, Magolcsay Nagy Gábor és Pántya Bea munkája. Te milyen új műfajokra hívnád fel a fiatal költők figyelmét?

Az írott-beszélt nyelvre alapozott műfajokat kivéve bármilyen típusú vizuális költemény vagy hangvers felkelti a figyelmet a mai ma­gyar irodalomban.

KULTer.hu: Papp Tibor miként biztatná az ifjú költőket új műfajok alkotásá­ra-feltalálására? Szerkesztők ösztönözhetik ezt például?

Úgy, hogy a megszokott kerékvágásból kilépő műfajokat nemcsak akkor közlik, amikor egy költő benyújtja nekik, hanem elébe mennek: a szerzőktől ilyen jellegű munkákat kérnek.

KULTer.hu: A saját költészetedben melyik új műfajt találod a leginnovatívabbnak? Miért?

Egyelőre minden olyan műfajt innovatívnak tekintek, amelyik kilóg a magyar kánonból. Az innovatív műveket nem lehet osztályozni.

KULTer.hu: Egy kivételes esemény részese voltam a közelmúlt­ban Debrecenben. Hajdani középis­koládban, a mai Szent József Gimnáziumban, a költészet napján impozáns Papp Tibor emlék­szo­bát avattunk: modern versekkel, beszédekkel és fia­talok közre­mű­ködésével. Mondanál pár gondolatot az ezzel kapcsola­tos élményeidről?

Meghatódtam. 1946-ban ide írattak be elsős (akkor még piarista) gimna­zistának a szüleim. Másodikos már nem lehettem, mert államosították az egyházi tanintézeteket, sőt mi több, megszüntették a gimnáziumot, helyette lett a nyolcosz­tályos általános és a négy osztályos középiskola. A piarista gimnázium, mint egy szellemi mágnes, úgy fordított-húzott – kis vasreszeléknyi nebulót – a tudományok, az elvont gondolatok és a nehezen megközelíthető szépségideál felé. Jól esik érezni, hogy közel hetven évvel később egy pici jóakarat, meg az iskola egyik tanárának, Kelemen Erzsébetnek szeretettel telített tevé­kenysége visszavarázsolja a költőbe a gyermeket.

KULTer.hu: Az elmaradhatatlan zárókérdés: mutatnál-e a legújabb vizuális költeményeid közül követendő példákat az érdeklődő olvasóknak?

Egy anagrammát és egy mezosztichonos költeményt.

Hegedűs Mária

szerző: Hegedűs Mária
honlap e-mail
Hegedűs Mária 1951-ben született, jelenleg Kazincbarcikán él, költő, vizuális művész, pedagógus. 1974-ben népművelés-könyvtár szakon diplomázott a Debreceni Tanítóképző Főiskolán, majd 1982-ben magyar-népművelés szakon az ELTE Bölcsészettudományi Karán. 1988-ban Eötvös József ösztöndíjat kapott. 2005-től tagja a Magyar Írószövetségnek.