KULTer.hu - Fenyvesi Orsolya versei
54905
post-template-default,single,single-post,postid-54905,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Fenyvesi Orsolya versei

Élő közvetítés

A koncertet élőben közvetítették.
Nem tudom, mikor hallottam először a hangodat.

A zene íves, hirtelen alakzatait
úgy járják körül az operatőrök
lassú, óvatos mozdulatokkal,
hogy képként tartsák meg felépítményét.
Rám nézel, csontjaimra ne tapadjon hús.

A teremben őrzik a dallamot,
mi figyelhetjük egyenként a hangszereket.
Látsz-e földet, eget, és függőlegesen szerelmeket?

Egyetlen hang kell neked, a kövek közül, hogy megtartsd.
Ha megölelnél, meglátnának.

Amit mondasz, fény nélkül is látom,
hogy sietnek a tó legmélyére a felhők,
mintha csak vízből lennének,
és nem a tekintetből, ami kimondta őket.

Rezsimváltások

Egy tó partjára épült a város,
ahová nyaralni járnak. Én nyáron születtem,
de a családom van ott eltemetve.
A tó tanított járni amikor,
mint mágikus kardot,
odaajándékozta halottjait.
Láttam őket, akiket elárasztott
egy végtelen, változó felület,
láttam, hogy nincsenek.

Mások szerettek: én lélegeztem,
én nem csináltam semmit, míg mások
ettek, ittak és nevettek. Én ettem, ittam és nevettem velük,
de nem csináltam semmit, mert míg mások szerettek
és emlékeztek: én voltam az emlékmű.

A tónak a helyén valamikor dinoszauruszok éltek.
Emlékezni tanultam korszakokra, amikor én még nem
léteztem, öntudatot formáztam
szavakból, amik semmit sem jelentettek,
szagokból, amik mind különböztek, de
a szavak egységébe rendeződve mindig ugyanarra emlékeztettek.
Mert rengeteg történet zeng a verőfényben,
de a nyaralók ricsaja elhallgatja őket.

A nevemen szólítottak, és odaadtam mindenem.
Odaadták a vérük, hogy megtanuljam elveszíteni őket.

Hallanánk-e a bombázást, ha nem lennének formázott kövek?
Mit jelent mindent feláldozni egy hatalmi rendszerért,
ha a minden az élet?

Nyaranta ahelyett, hogy a családomat szerettem volna,
olvastam a történelmet.
Tudtam, hogy többen haltak meg, mint ahányan élnek,
de én most már élek, és minden, ami elmúlt, ígéret volt nekem.
Azt mondják, nem kéne többet beszélnem a vízről,
de végtelen, változó felület,
és akármennyit beszélek róla, mindig mást fog jelenteni.
és írni fogok a vízről, amíg át nem kelek rajta,

és ott leszek én, és nem lesz senki más.

Tesla nem létezett

Kívülről ismertem szavaid árnyékát,
a testedbe visszatérő lélegzetet,
a történeteket, amiket felolvastak nekem.
Kértél: higgyem el, hogy létezel,
ne akarjam látni, legyek elég bátor
becsukni a szemem.
Megjelentél mégis a kertemben,
és tudtam, hogy ha kilépek az ajtón,
ugyanabban a fényben állok majd, mint odabent.
Csak verset írni jöttél – ezt egy faragott száj mondatta veled –,
de engem akartál megírni, hogy ne féltselek többé:
nem esik bajod nélkülem.
Mintha a vers utat írna magadtól egészen hozzád,
mert itt éltél, de halandóvá váltál, amint elköltöztél.
És ahogy a kertben ültünk, az ujjlenyomattól karcos
napfényben, ami búcsúzott, egy kislány
lépett elénk, testén játékos sebekkel,
a trambulinra mutatott, és mielőtt magasra nőtt,
megkérdezte: Nem baj, ha ugrálok, ugye?

Fenyvesi Orsolya

szerző: Fenyvesi Orsolya
honlap e-mail
Fenyvesi Orsolya 1986-ban született Szekszárdon, jelenleg Budapesten él. Költő, művészettörténész. Verseit többek között az Alföld, a Műút, a Holmi, a Prae, az Élet és Irodalom és az Új Forrás közölte. Első verseskötete 2013-ban jelenik meg a József Attila Kör és a PRAE.HU gondozásában.

KULTprogramok

<< 2017. máj. >>
hkscpsv
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 31 1 2 3 4

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum