KULTer.hu - Főleg régen
54947
post-template-default,single,single-post,postid-54947,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Főleg régen

Lévai Balázs: Lovasi – Idáig tudom a történetet

IMG_1405Lovasi András a Kispál és a Borz, újabban a Kiscsillag frontembereként, valamint számos egyéb produkcióban az utóbbi évtizedek megkerülhetetlen figurája lett. Dalai, szövegei, dumái több generációnak váltak meghatározó élményévé. Lévai Balázzsal közösen írt könyvében eddigi pályafutásának szubjektív történetét olvashatjuk. 

2004-2005 környékén a Szigeten egy álmos, fáradt délelőttön valami nyugalmas kalandot kerestünk: így keveredünk be egy sátorba, ahol Kispál szólt. Az Autók a tenger felé című szám bejátszása után egy szakállas magyartanár lépett elő, aki a dalszöveget elemezte, szerzőjét pedig igencsak feldicsérte: azt mondta, szerinte a Nyugatos költők első nemzedékével simán egy szinten van poétikai, esztétikai értelemben. Noha az előadást hamar be kellett rekeszteni a következő program miatt, nagy élmény volt: revelációként hatott számunkra már csak a felvetés is, hogy egy kortárs együttes frontembere összemérhető a tankönyvünkben szereplő költőkkel. A szakállas tanár Arató László volt, akinek a véleményére érdemes odafigyelni.

LovasiCímlap_300Dpi

Valahogy ez az értékelés mindig eszembe jut, amikor a Lovasi dalaira, szövegeire gondolok. És nem kell ahhoz Tóth Árpádhoz, Kosztolányihoz vagy Babitshoz hasonlítani, hogy egyértelmű legyen: ezek a szövegek, sorok, fordulatok függetlenül az ember zenei ízlésétől a kortárs magyar kultúra részei lettek. A vidéki underground szereplőként induló Lovasi András idővel annyira „klasszicizálódott”, hogy potenciális érettségi tétel, sőt Kossuth-díjas művész lett belőle. Anyazenekara alapítása óta eltelt egy emberöltő, a Kispál és a Borz feloszlott, búcsúkoncertet adott, ma elvileg évente egy koncertet adó zenekarként létezik, már nem aktív alkotóközösség: megérett tehát az idő egy olyan könyvre, ami az eddigi pályafutást összegzi.

Azt hiszem, indokolt, ha a rockéletrajz típusú könyvekhez szkeptikusan közelítünk: általában a legendagyártás, a mítoszok továbbírása és rögzítése áll a középpontban, az ideális olvasó pedig az eleve megvett rajongó, aki feltehetően sokkal inkább vágyik a karizmatikus sztárról kialakult kép megerősítésére, mint földhözragadt tényirodalomra, esetleg kiábrándult lamentálásra. Lévai Balázs Lovasi-könyve (melyben Lévai szerepe vélhetően a szöveg izgalmasabbá, gördülékenyebbé gyúrása volt) ebből a szempontból jól el van találva: a könyv narrációja, a benne megképződő Lovasi-elbeszélőfigura pont úgy viszonyul ehhez az önmitizáló hagyományhoz, ahogy Lovasi András a klasszikus rocksztár szerephez. Miközben nem tud teljesen elszakadni tőle, hiszen végeredményben mégiscsak rocksztár ő, olyan messzire tartja magától a „szerep” kellékeit, amilyen messzire csak lehet: szerénykedik, kifordít, ironizál. És mivel ezt a vonalat sem viszi túlzásba, az olvasó azt érezheti, hogy egyszerre válik beavatottá, lát a színfalak mögé és ért meg fontos dolgokat erről a rockeréletről, miközben azért megmarad némi költői derengés, ami a rajongás szempontjából szükséges is. A kibeszélés, az őszinte odafordulás és a jóleső sztorizás között nagyon profin egyensúlyoz a szöveg (ezzel vitatkozik Nyerges Gábor Ádám szintén a KULTer.hu-n megjelent kritikája – a szerk.), jó ütemben vannak elhelyezve a poénok, és ahol üresjáratba váltana egy-egy okoskodás, egy önironikus váltással rendre megmenekülünk ettől.

A könyv korrekt tényanyaggal látja el az olvasót, informatív, de ez nem megy az olvasmányosság rovására. Az elbeszélő a különféle konfliktusok leírásakor nem finomkodik, de a bulváros botránykeltés szándéka nem érezhető. Eleve az elején kiköti, hogy ez az ő személyes története, bocsánatot és elnézést kér a szereplőktől arra az esetre, ha valamire rosszul emlékezne. Igazi úriember. A zenekarok közül közepesen beszól a Quimbynek (zenéjük elmaradhatatlan giccskomponensét emlegeti) és a Tankcsapdának (náluk a pózt kritizálja és azt, hogy túlságosan komolyan veszik magukat), de „ősellenségét”, Ákost rendkívül finoman osztja ki. Egyetértően idézi azt a véleményét, miszerint a lemezeik úgy szólnak, mintha lavórba hugyoznának (ebben tényleg van valami: Lovasi hosszan mesél a lemezek felvételének körülményeiről, a problémás helyzetekről), de szerintem az szinte botrányos beszólásnak számít, hogy Ákos Főleg régen voltál jó című dalát idézi, miközben az ezzel a dalcímmel leírható magyar mentalitást elemzi, aminek a refrénje körülbelül olyan, mintha Galla Miklós parodizálná saját magát.

IMG_1410

Érdekes végigkövetni a Kispál és a Borz megalakulását és egész pályafutását. Ez leírható a „jókor, jó helyen” tipikus eseteként: az út a kezdetektől a tömegeket vonzó nagyszínpados fellépőig ível. Tulajdonképpen kultúra- és médiatörténeti utazás is az eset, ami a kazetták saját kezű másolgatásától indul és a szabad zeneletöltés korában ér véget: a vidéki klubélet pezsgésétől ennek kimúlásáig. A Kispál és a Borz Lovasi „főnökösködésével” – a Tankcsapdához hasonlóan – képes volt két évtized trendjeit, változó technikai feltételeit túlélni. A könyv sok olyan hibát feltár, aminek kiküszöbölésével „profibb” lehetett volna a zenekar, ám a bénázások, baklövések voltaképpen szervesen hozzátartoztak a banda történetéhez, még ha ennek bája kissé hamiskás is.

Az őszinteség komoly erénye egy ilyen személyes könyvnek, és ez gazdag az érzékeny, önfeltáró-vallomásos részekben. Nem a szüzesség elvesztésének történetére vagy a füvezési szokások taglalására gondolok – ezek kevésbé hoztak lázba. Viszont az alkotói munka működésmódjáról, a rutin és a professzionalizmus rossz hatásáról, a már befutott zenészek frusztrációjáról és színpadi magányáról izgalmas eszmefuttatásokat olvashatunk.

A könyv nyitánya igazán „lovasis”: kijelenti, hogy nem barátkozna magával. „Sokszor idegesítő fasz vagyok” – mondja. A történet olvasmányosan van megírva, szórakoztató, ökonomikus felépítése akár a metrón-buszon olvasást is lehetővé teszi; bár nem vagyok komoly rajongó, mégis könnyedén bele tudtam élni magam a szövegbe. Ennek ellenére sokszor eszembe jutott az a mondat az elejéről. Tényleg van benne valami idegesítő. Talán az, hogy – bár a képlet sokszor roppant egyszerűnek tűnik – az esetek nagy részében váratlanul alakulnak a dolgok, nem kiszámíthatóak az ívek, olvasói elvárásainkban gyakran csalatkozunk. Lehet, hogy realizmusával túlságosan lebontja a rocksztár-imázst. De valószínűleg csak hozza a formáját.

Lévai Balázs: Lovasi – Idáig tudom a történetet, Libri, Budapest, 2014.

Pogrányi Péter

szerző: Pogrányi Péter
honlap e-mail
Pogrányi Péter 1987-ben született, 2005 óta Budapesten él. 2010-ben esztétika-magyar szakon szerzett diplomát az ELTE BTK-n, 2010 őszétől ugyanitt PhD-hallgató. Kritikát ír, fő érdeklődési területe a XX. századi magyar próza és a kortárs verses epika.

KULTprogramok

<< 2019. máj. >>
hkscpsv
29 30 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31 1 2

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum