KULTer.hu - A határsávban ragadva
54591
post-template-default,single,single-post,postid-54591,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A határsávban ragadva

Tinkó Máté: Amíg a dolgok rendeződnek

IMG_2684Felnőtté válni milyen. Őrlődni a családtagok és szerelmek ránk ruházott problémái között. Hiánnyal és csalódással gazdálkodni, az öröm járulékos veszteség. Az identitás megroggyanó pilléreit figyelni. Aládúcolni itt-ott – amíg a dolgok nem rendeződnek. Nagyjából erről igyekszik mondani valamit verseiben Tinkó Máté.

Tinkó Máté Amíg a dolgok rendeződnek című kötete tudatos – ám néhány hibája miatt talán kissé elhamarkodottnak mondható – indulás. A kötet majd minden versében azonosítható lírai én a kortárs költészetben bevett, önmagát sem kímélő analízis nyelvét beszéli. A versek arról tanúskodnak, hogy szerzőjük tisztában van a manapság domináns formanyelvvel: túlsúlyban a szabadversek, magánmitológiát teremt, szemléletes (ám sajnos a magas átlagon nem felüli) hasonlatokat használ, utalásaival és mottóival mintegy kijelölgeti saját kánonát, sajátos szintaxison dolgozik, törekedve a distinktív megszólalásra.

Tinkó Máté: Amíg a dolgok rendeződnek

A kötet legelső verse – mely egyben a kötet voltaképpeni címadója is: Amíg a dolgok nem rendeződnek – afféle klasszikus nyitányszerű darab, melyben laza rendet biztosító logika szerint előkerül majd’ minden a későbbiekben fontossá váló motívum. A verset – ahogy a kötet legtöbb versét – szervező fogalomként a szerelem/szeretet jelölhető meg, egészen pontosan a szeretet problematikussága, viszontagságai, csalódásai, hiányai, veszteségei, úgy a családon belül, mint egy párkapcsolatban.

„Magyarázatok, mondogattam, magyarázatok, / mert a húst csupán fölzabálni vagy magamévá tenni lehet.” – mondja a lírai én egy Nemes Z. Márió-allúzióval (vö. Alkalmi magyarázatok a húsról, amely viszont Petri Magyarázatok M. számára című kötetére utal). Hogy ezt észrevegyük, persze tisztában kell azzal lenni, hogy NZM költészetében a hús a testiség, a szexualitás, a biológia burjánzó nyelvén szinte mindig a nő(stény)t jelöli. Ugyanakkor ezt az NZM-utalást pusztán játékként értelmezhetjük, az Amíg a dolgok rendeződnek verseire közel sem jellemző, irritációkon növesztett, gazdatesteket (költészeteket, zsánerműfaji rekvizitumokat, különböző regisztereket és referenciabázisokat) felemésztő, hibridizáló poszthumán testpoétika.

A szerelem felől ragadható meg az anya és az apa viszonya is, amely egyrészt a versek családtematikájának egyik alapja, ugyanakkor egy gondolat erejéig a családon kívül helyezkedve, ahogy a vers utolsó szakaszában olvashatjuk, csalódástörténet is.

„Anyám és apám repülőn szerettek egymásba,
valahol a felső troposzféra és az alsó sztratoszféra között.
Ez földfelszíntől tíz kilométert jelent.
Apám anyám karját ott fogta át először, azután
Leningrádban végig. A Néva fölött anyám hónalja
apám nyakához tapadt. Mikor hazajöttek,
egy férfi állt a váróban, hatalmas virágcsokrot szorongatott,
érzelmeit, amíg a dolgok nem rendeződnek, apámnak
rejtenie kellett.
Most arra a férfira gondolok, aki azóta is zokog,
akinek a pusztulása miatt én létezem.
Meg hogy még a boldogság is
megalázható, és így vajon milyen.”

A részlet alapján nagyjából láthatóak a Tinkó-versek erősségei, de gyengéi is. A tropo- és sztratoszféra említése – tehát lényegében egyfajta szakzsargon használata – különleges és a maga módján objektív nézőpontot, megszólalásmódot kölcsönöz a lírai énnek. (Amikor azonban az Orvosa szerint páciens… kezdetű vers hasonlóra vállalkozik, az orvosi szakzsargon és bürokrácia nyelvét akarva használni, az nem lesz több egyszerű és súlytalan kedélyeskedésnél.) Ugyanakkor ez képileg rendkívül ironikus gesztus, hiszen a szülők szerelmének – sőt, ami valamivel talán még ennél is kitüntetettebb, egymásba szeretésének – ellenpontja, azonban úgy, hogy csupán a szerelem pátosza és érzelmessége ironizálódik, a fennköltsége nem. A szakasz prozódiailag is jól felépített, a hosszabb és rövidebb mondatok váltakozása, a sortörések – és az esetleges soráthajlások – kellemes ritmust kölcsönöznek a szövegnek. Külön figyelmet érdemes szentelni a mondatépítésnek, amely bár gyakran izgalmasan húzza keresztül az olvasói előítéleteket, nemegyszer sajnos bonyolulttá és nehezen követhetővé válik – a kötetben előrehaladva pedig rendre visszatérő, emiatt kirívó és zavaró hibaként tűnnek fel a zavaros és bonyolult mondatok. A fenti idézetben a „Mikor hazajöttek…” kezdetű mondat éppen a pozitív példa, különösen az szép benne, hogy egy ponton – amíg a dolgok nem rendeződnek – a virágcsokor és a férfi érzelmei metaforikus megfelelésben állnak, csak a mondat végére érve derül ki, hogy az apa érzelmeiről van szó. (Egy negatív példa a Halottak: felelősségeim című versből, amely a jobban sikerült szövegek között szinte kizárólag zavarba ejtő mondatokból áll, csak egyet idézek: „Pedig rohannál is / máshová, ahol még leülnek / fákhoz bögre tea mellett: eszed is / veszítve nézzük egymást / ablakban hagyott üres / keretnek.”)

Ami viszont bajosabb a fenti idézetben, az a zárlat négy sora. A csalódás (megcsalatás) óta zokogó férfi képe magától értetődő szürrealitásával még bátor öntörvényűségre vall, azonban az, hogy a lírai én a pusztulása által jött volna létre, mégiscsak túlzás – már a pusztulás szó is túlzó, de a gondolat egyébként is zavaros. A zárómondat ponttal visszavont költői kérdése akár izgalmas is lehetne, nagy kár, hogy felettébb emlékeztet Krusovszky Elromlani milyenjének zárlatára – így ezt csak rejtélyeskedő próbálkozásnak látom (és akkor ne beszéljünk A felesleges part oldalain számtalanszor megjelent megalázás formaváltozatairól).

Bár a szerelem a legszembeszökőbb témája a kötetnek, az valójában egy nagyobb narratívának, egyfajta felnőtté válás történetnek a kitevője – persze erről ne a hollywoodi filmek coming-of-age címkéje jusson az eszünkbe. A felnőtté válás helye – bár gondolhatnánk, hogy a nők szerelme (és kicsit persze az is) – nem más, mint a család, illetve a halál, a veszteség. Különösen a nagyapa elvesztése tűnik kiemelten fontosnak, például A Szent Györgyben triptichonja kifejezetten a nagyapára fókuszál – itt az unoka még gyermeki akarata és tehetetlensége a megrendítő. A veszteség, a gyász pedig komoly, a kötet kontextusában mégis szemérmesen visszafogott állomása a lírai én felnőtté válásának.

Fent említettem már a NZM-utalást, amelyet tulajdonképpen mutatóba kapott az olvasó (megjegyzem, Tinkó népes táborba állt be ezzel, a kortársak körében alighanem NZM a legtöbbször [meg]idézett szerző). Hasonló, nem érdektelen, ám zárványszerű utalásból sajnos akad még néhány. Így a Bella István emlékének ajánlott Sárkeresztúri ének Pityének – amelyről ráadásul a szerző maga mondta el egyik könyvheti beszélgetésén, hogy Bellával Sárkeresztúron kívül különösebben semmi nem köti össze. A versekben olykor tetszetős közéleti–közérzeti kiszólásokkal, megfigyelésekkel is találkozni – ám a mintegy hatvan szövegből ez csak kettő-háromról mondható el. Kár, mivel a Súlyfelmérés keserű kifakadása arra enged következtetni, hogy volna mondanivaló.

„A hátravitt talicska, a korhadó
fa árnyékában a pettyes szoknya
a vágyat érleli. Nyolc és fél hónap
múlva, császárrá fájva, harántfekvésből
kerül a nem kívánt kölyök inkubátor
alá. Majd megtanuljuk szeretni. Mint
állatokat a ház körül, átkeresztelt
utcák árnyait, elhurcolt szobrokat,
készítjük elő a beadandó in-
zulint, forraljuk a tartós tejet,
virrasztott éjszakát tanulunk, végtére
meddő fölényt napnyugtával hátnak.”

A zárványszerű utalásokhoz hasonlóan átgondolatlannak tűnik az alanyi költészet rövid, ám vehemens, fricskaszerű kritikája, habár egy ennyire intim személyességgel szóló kötet esetén gondolhatjuk ezt önironikus gesztusnak is: „ne félj / alanyi költő nem leszel / mert aki alanyi költő az menthetetlenül saját / inkább gyönyörű szépséges köldökét nézze / de erről a köldökről csak anyám jut eszembe” (Egy MRI-vizsgálat elé). Mindenesetre tudva, hogy az alanyiság bizonyos diskurzusban szitokszó, míg az attól nehezen elválasztható személyesség nem, ráadásul a szóban forgó versről nehezen állapítható meg, mennyire önironikus, szerencsétlennek tartom ezt kiszólást.

Sokkal elegánsabb és humorosabb ennél A part menti séta (metareflektív) élcelődése: „Szinte játék / az egész: tele vagy a pálya- / kezdők tévedhetetlen igazával, / naiv félelem visz a hátán / egy túlsó akadályig. / Mégsem volt aréna, ahová / kifuttatják a győzteseket. (…) keresnivalója nincsen / itt annak, aki hirtelen türelmét / veszti.”

Tinkó Máté debütáló kötete különös határhelyzetben, rend és rendetlenség között láttatja a versek beszélő énjét – úgy tűnik, a liminalitás már csak családi vonás, hiszen a szülők is a tropo- és a sztratoszféra határán szerettek egymásba. A kötetcím – Amíg a dolgok rendeződnek – rendet ígér, ugyanakkor azt is kimondja, még rendetlenség van. (Szórakoztató tény, hogy a címlapon az ő betű ékezetei a z fölé csúsztak, így ez érthető a rendetlenség explicit, tipográfiai megjelenítéseként. Azonban ne vonjunk le ebből messzemenő következtetést, a kötet szövegei nélkülözik az ilyesfajta, [neo]avantgárd indíttatású vizuális játékot.) Sajnálatos, hogy ebből a – sok vers tanúsága szerint – izgalmas határsávból nem sikerült élesebb képet, pontosabb tudósítást küldeni. Ha a legelső versre utalva nagyon stílszerű akarnék lenni, azt mondanám, a kötet beszélője úgy járt, mint a Terminál főhőse, aki ott ragad a reptéri terminál senkiföldjén – a kötet mindvégig között marad, noha érezhető célja a túljutás. Ennek oka, azt hiszem, az elsietettség. Jó néhány szövegre ráfért volna még a szerkesztés. Az általában nagyobb lélegzetvételű versek bár többször is betalálnak, még mindig sok bennük az üresjárat, rájuk fért volna a sűrítés, ahogy a kusza mondatokra is némi kalapálás. Továbbá a szerelmes (szakító, búsongó stb.) versek számát is érdemes lett volna megkurtítani, egy kiegyensúlyozottabb arány talán kevésbé kamaszos képet festett volna az egyébként sokszor igen komoly beszélőről. Ezt már csak azért is hangsúlyoznám, mert ez a kötet alapszövetét adó (párkapcsolati, de elsősorban családi) gyászmunkát súlytalanítja el. A versek beszélőjéről így, pedig a lehetőség megvolt, aligha mondható el – Thomka Beátával szólva –, hogy érettségije lett a gyász.

Persze most úgy tűnhet, hogy az Amíg a dolgok rendeződnek sok sebből vérzik, és bár valóban nem hibátlan, vannak szinte minden sallangtól mentes emlékezetes momentumai, amelyekhez érdemes visszatérni. „Benned úgy bíztam, akárha hajóban, hogy micsoda mélységek felszínét járja be, erős sodrású tengereket szel ketté. Ugyanakkor mi egy hajó voltaképp: aprócska tákolmány a nyílt vízen, semmi több. Viszont a partokat összeköti csendben.” (Ma meg fogom írni)

Tinkó Máté: Amíg a dolgok rendeződnek, FISZ, Budapest, 2014.

Mohácsi Balázs

szerző: Mohácsi Balázs
honlap e-mail
Mohácsi Balázs 1990-ben született. Költő, kritikus, a Jelenkor szerkesztője, a Versum főszerkesztő-helyettese. Kötete: Hungária út, hazafelé (2018). Pécsett él. A szerzőfotót Kiss Tibor Noé készítette.

KULTprogramok

<< 2019. jún. >>
hkscpsv
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum