KULTer.hu - A modern Berzsenyi
56010
post-template-default,single,single-post,postid-56010,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A modern Berzsenyi

Interjú Lanczkor Gáborral

LG_3717webAmennyire távol tartja magát az irodalmi élettől Lanczkor Gábor, annyira jelen van az irodalmi közbeszédben. Munkássága ismeretében joggal mondhatjuk, hogy az egyik, ha nem a legjobb fiatal kortárs költő. Vele beszélgettünk sok egyéb mellett költészetről, prózáról és a balatoni életről. 

KULTer.hu: Első köteted, A tiszta ész megjelenése óta komolyan számon tart a kritika. Vissza tudsz emlékezni a debütálásod körüli időszakra?

Középiskolás korom óta írtam verseket, bár akkoriban leginkább csak magamnak, nem vettem részt ifjúsági költőtalálkozókon, nem voltam Sárváron, semmi ilyesmi. A pesti egyetemista éveimben kezdtem el publikálni, az első versem a Népszabadságban jelent meg. Mikor összegyűlt egy kötetnyi versem, némi kiadói packázás után végül a JAK-hoz került az anyag, ahol rendben meg is jelent. Közben már készültek a második könyvem, a Fehér Daloskönyv versei. Ekkoriban, A tiszta ész szerkesztése idején kezdődött nálam az az eléggé lázas versírási hullám, amely aztán majd’ fél évtizedig kitartott.

borito2

KULTer.hu: A Vissza Londonba című köteted versei különlegesen, precízen tárják fel a képek mögötti háttért, a képekben rejlő történeteket. A képtestek belsejébe haladva, a festmények szerveiben, élettörténetében utazva valóságos képkiforgató effektus zajlik. Ugyanez illik a tájak, vidékek bevonásával megírt verseidre is. Íráskor a kép van előbb vagy a fogalom?

Nincsen se kép, se fogalom. Munka közben nem vagyok az elméletek embere, utólag mindig azt veszem észre, hogy meglehetősen naiv módon működöm szépíróként, bár ez sem teljesen igaz, hiszen azt például pontosan tudom, mi az, amit nem akarok megírni. És mindig ott van nagy határozottsággal a forma, amit sokszor csak menet közben dob ki magából a szöveg, de számomra minden esetben úgy működik, akár egy festőnek a feszítőkeret; bár ez részben már az önszerkesztés problematikájával érintkezik. Meglehetősen formacentrikus szerző vagyok, és ezen persze nem feltétlenül rímet meg metrumot értek, a szabadversekben is formacentrikus vagyok, a prózámban feltétlenül. Az ekphrasziszoknál volt bennem a nagy londoni képtárak választott műveihez egy meglehetősen szenvedélyes viszony, amelynek adott esetben semmi köze nem volt a kép tárgyához. A tájversekben pedig – maradjunk ennél a meglehetősen pontatlan elnevezésnél – igyekeztem leküldeni magam arra az érzelmi minimumra, ahol azt imitálhatom, hogy én is része vagyok a leírt egésznek. És persze jött közben az önszabályozó forma. Valahogy úgy, ahogy az a legnagyobb magyar költő, Petőfi Sándor hasonló tematikájú költeményeiben történik. Ami neki az Alföld, azok nekem a bazaltvulkánok.

KULTer.hu: Általában kötetkompozíciók járnak a fejedben?

Most már jó ideje inkább regénykompozíciók, bár másfél év kihagyás után csökkentett intenzitással újra elkezdtem verseket is írni két és fél éve. Amint arra fentebb már utaltam, volt egy különlegesen intenzív versírási időszakom, aminek a végén oda jutottam, hogy figyelnem kell magamra, különben baj lesz. Egyrészt nem akartam az önműködő rutin és a tömegtermelés csapdájába esni, másrészt a magánéletemben is gyökeres változások történtek ekkoriban, így a két dolog szépen összecsengett. Legutolsó verseskötetem, a Hétsarkúkönyv inkább ciklusok összeseként élt és él a fejemben, ennek a vastag könyvnek olyasféle szerkezetet gondoltam el, ami nem első pillantásra átlátható; erre utalna a cím is, arra, hogy egy könyvet nem tudsz úgy nézni, hogy egyszerre lásd mind a nyolc sarkát. Most ősszel lesz két éve, hogy elkezdtem Balatonhenyén egy új verseskönyvet, amin a tervek szerint nagyon sokáig szeretnék dolgozni. Pásztorok, nyájak, erdők, szabad páros metrumokban, itt a hang van meg a fejemben, nem a kötet- vagy cikluskompozíció. Bár nagyon kevés direkten személyes vonatkozás van ezekben a szövegekben, mégis az eddigi legszemélyesebb verses munkámnak érzem. Ezen kívül is születtek verseim az újrakezdés óta; ezeket egy ciklusba pakoltam, és úgy képzelem, ha lenne valamikor a jövőben egy válogatott és új versek kötetem, ezek lennének benne az új szövegek. Mostanában nem kapkodok a versírással.

lanczkor hétsarkú

KULTer.hu: A verseid úgy eredetiek és maiak, hogy nem egyszer visszanyúlnak, mondhatni, a régi idők, például a barokk kor szoknyája alá, ezzel új értelmet kap a már irodalomtörténetileg letisztázott korszak. Mintha nem lenne köztes idő. Szükséges számodra a múltba merülés, hogy huszonegyedik századi Odüsszeuszként hozakodj elő új dolgokkal? Többet ad neked a régi magyar és világirodalom, mint a huszadik század és a kortárs költészet?

Nem, dehogy ad többet, és az is szélsőségesen távol áll tőlem íróként, hogy valamiféle régi korokban kutakodó tudós művészként láttassam magam. Az általad említett barokkból verses fronton Zrínyi négysarkú tizenketteseinek a monotónián belüli rongálhatósága érdekelt, nem más. És persze Caravaggio mindenekfelett, de az meg már nem irodalom, ugyebár. Kimondottan viszolygok az irodalmias irodalomtól, vagy legalábbis attól, amit a magyar nyelven író kollégák e téren műveltek/művelnek.

KULTer.hu: Mind a költészetedre, mind az irodalmi életben való részvételedre jellemző egy kis magányos farkas-attitűd, előbbi a társtalanság, az egyediség miatt, utóbbi pedig abból látszik, hogy írószövetségektől, szervezetektől, táboroktól távol tartod magad. Te húztad meg tudatosan ezt az éles határt közted és az irodalmi élet között, vagy egyszerűen különösebb odafigyelés nélkül alakultak így a dolgok?

Az irodalmi életnek nevezett nyüzsgés valóban nem érdekelt soha, de azért éles határról nem beszélnék, hiszen míg tartósan Szegeden laktunk, több könyvbemutatót vezettem, pódiumbeszélgetéseken vettem részt, és persze voltak saját estjeim is. Írószervezeteknek is tagja vagyok, bár tény, hogy e téren nem exponálom magam. Az meg, hogy a munkáim alapján nem vagyok besorolható egyetlen kurrens csoportosulásba vagy valamelyik idősebb mester hangjának folytatói közé, számomra valahogy magától értetődő. Ez a magányos farkas-sztereotípia szerintem egyébként nagyban betudható annak is, hogy tudatos elhatározásból vidéken, sőt falun élek, ami az egyetlen centrumból, Budapestről nézve sokaknak esztelen, vagy legalábbis lehetetlen vállalkozásnak tetszik.

lanczkor-gabor folyamisten

KULTer.hu: Új könyved, a Libri Kiadónál megjelent Folyamisten ötletét mi adta? Érezted, hogy a regény műfaja tartogat meglepetéseket számodra? Felfedeztél valamit a regényírás „vegykonyhájában?”

Tulajdonképpen azért is kezdtem el prózát írni pontosan hét évvel ezelőtt, mert kellett az írás napi rítusa, viszont, amint azt fentebb már említettem, a verssel kapcsolatban megszakadt bennem valami, amit akár a versíráshoz számomra feltétlenül szükséges belső intenzitásként is jellemezhetek, ha muszáj. Huszonhét éves voltam ekkor, és ezt a huszonhetet utólag kicsit furának, ám nagyon is viccesnek találtam; az ennyi idősen távozott rockzenészeknek külön klubja van. Ekkoriban született A mindennapit ma első változata, amit később többször átírtam, húztam belőle, írtam hozzá, de az mindenképp nagyon felszabadító volt, hogy lényegében három hónap alatt kicsúszott belőlem ez a kisregény. Aminek a végén amúgy egy szabadvers áll, ebből valók a fejezetcímek, amint a Folyamistenben is szerepelnek versek, mégpedig nem puszta illusztrációként, hanem a sűrűsödő történet fontos tartópilléreiként.

KULT-Folyampusheen

KULTer.hu: A verseidben és a prózádban is többször felbukkannak evangéliumi utalások. A huszonegyedik századi embernek hogyan érdemes a valláshoz, az Istenhez viszonyulnia szerinted?

Hát, ezt hadd ne én mondjam meg. Számomra a vallás gyakorlása, és belátom, hogy itt komoly belső ellentmondás van, magányos dolog. A katolikus kultúrtradíció nekem jórészt épp e feszítő ellentmondások révén fölszabadító; egyszerre fér bele Caravaggio, a spanyol misztikusok, Néri Szent Fülöp és még sok egyéb dolog, amikhez érintőleges köze sincs a nálunk alkotmányba iktatott sovén konzervativizmusnak és kispolgári bigottériának. A mindennapit ma a szentség problematikáját boncolgatja adott nézőpontból, míg a Folyamisten Gellei Jánosában, a pedofilgyanúba keveredő papban egy olyan embert szerettem volna megrajzolni, akiben a korakereszténység idején emigrációba kényszerített démonok a kortárs világ kihívásaként jelennek meg.

LG_3742web

KULTer.hu: Feleségeddel és kislányoddal élsz Balatonhenyén. Miért döntöttetek úgy, hogy egy zsákfaluba költöztök?

Ennek több oka volt; a legfőbb talán az, hogy Szegeden (bár időközben a Tiszát nagyon megszerettem) kemenesaljai fiúként rettentően hiányzott a Nyugat-Dunántúl. A szüleim Révfülöp mellett, Pálkövén szoktak nyaralni, innen korábban is sokat bicikliztünk-kirándultunk a Káli-medencében, ami számomra az egyik legvonzóbb kárpát-medencei kistáj volt és maradt. Bő két éve, mióta a kislányunk megszületett, élünk itt a feleségemmel, egészen közel nagyjából mindenhez, ami jelenleg fontos nekünk. Bár egy zsákfaluba általában csak az jön be, akinek valóban dolga van itt, télen és nyáron radikálisan különböző képet mutat a falu. Mint a Balaton-felvidék egykori gazdag kisnemesi falvaiban, a régi házak jelentős része Henyén is úgy menekült meg, hogy nyaralóként felújították őket. Az állandó lakosok száma 130 körül van, ez nyaranta minimum háromszorosára duzzad. A Kékkút-szindrómát, a skanzenjelleget a mi falunknak szerencsére még épp sikerült megúsznia, bár a szomszédos Köveskál a top-borászatokkal meg a három csúcséttermével maga a megtestesült magyar-mediterrán trendiség. Nyáron a mi házunkban is nagyobb a pörgés, vendégek és vendégségek, bor, hal, kecskesajt, dinnye, gomba, sex and drugs and rock ’n roll, vicceltem. A nyaralók közül többekkel nagyon jóba lettünk, például a kisgyerekes szomszédainkkal, akik gyerekdivatlapot szerkesztenek, ahová újabban én is írok. Szerintem pozitív dolog, hogy az elmúlt években rajtunk kívül három másik gyerekes család is beköltözött állandó lakosként Henyére, és a falu őslakossága születésekkel is gyarapodott. Merthogy amúgy itt is egészen hasonló szociális problémák vannak jelen, mint bármelyik nem-agglomerációs magyar településen.

KULTer.hu: Őszintén érdekel, hogy telik a balatoni faluban egy napod. Elmesélnéd?

Henye nem annyira balatoni falu, a part tizenegypár kilométerre van. Korán kezdem a napot, főleg télen. Kizárólag fával fűtünk, és a nagy hidegben hajnalra rendesen ki tud hűlni a ház. Általában hat és hét óra között ülök le az íróasztalhoz, és addig dolgozom, amíg föl nem ébred a kislányom és nem kezd el rikácsolni utánam. Ez általában két-három munkaórát jelent kora reggel, ami sokszor elég is, a feladattól függően. Reggeli, majd megint munka, vagy családi program, ez változó. Amíg a feleségem a disszertációját írta, minden nap legalább két órát mentem a hegybe-erdőbe a lányommal. Most is sokszor. Általában én főzök. Szeretek főzni. Amellett, hogy meg lehet enni, kikapcsol. Ebéd után szieszta, olvasás. Délután és este már soha nem dolgozom, hajnali ember vagyok. Zenélek legfeljebb. Korán fekszünk, télen néha már kilenckor. Nincs tévénk, wifi a faluházban.

lanczkor-gabor

KULTer.hu: Írtál már négy verseskötetet, két regényt, drámát, esszét, kritikát, készítettél interjút. Ennyi minden után mi jöhet még? Gyerekkönyvet nem tervezel?

A kritika-interjú-esszé vonalon inkább csak mutatóba vannak eredményeim, és bár jövőre úgy fest, megjelenik a drámakötetem, drámaírónak sem tartom magam, hiszen az eleven színházi élettel csak rövid ideig volt kapcsolatom, így aztán a kötet legfontosabb részét azok a párbeszédes formában írott verses szövegek adják majd, amelyek alapján Varga Szabolccsal készítettünk, készítünk változatos formában dokumentált eseményeket. A gyerekkönyves terep valóban célba van véve, dolgozom egy szövegen egy meglehetősen baráti hozzáállású szerkesztővel, amiből valószínűleg jövőre könyv is lesz. Tavaly elkezdtem naplót írni, ennek darabjait folyamatosan közlöm, leginkább a Tiszatáj online felületén. Sürgősen be kellene fejeznem a disszertációmat. Nemrég belefogtam egy új regénybe. És zenélek, egyrészt a Médeia Fiaival, már ha Szegeden járunk, másrészt itt van az Anarchitecture, ami lényegében én vagyok egyedül, bár Sirokai Matyi beszállt az ütőhangszereivel két fellépésen, és működni látszott a dolog, remélem, lesz folytatás. Egyébként a kritikák kapcsán, amik a megjelenés óta eltelt rövid időben születtek a Folyamistenhez készült Anarchitecture-lemezről, az a benyomásom támadt, hogy a mai magyar kultúrában a kortárs költészet pontosan ugyanolyan értelemben szubkulturális jelenség, mint az experimentális zenélés.

Ayhan Gökhan

szerző: Ayhan Gökhan
honlap e-mail

Ayhan Gökhan 1986-ban született Budapesten. Költő, az Átjáró újságíró-blog és az Üveghegy című gyerekirodalmi portál szerkesztője.

KULTprogramok

<< 2017. dec. >>
hkscpsv
27 28 29 30 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 31

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum