KULTer.hu - Atlasz elénk áll
55813
post-template-default,single,single-post,postid-55813,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Atlasz elénk áll

CasaBranca: Atlas Budapest

Atlas BudapestGlobális családfelállítás. Arányos makettje a magyar társadalomnak, térkép ahhoz, miből állunk, hogyan működünk. Térkép arról, mit gyűlölünk: másokban, magunkban. Kifinomult módszere az elfogadásnak. Ez az Atlas Budapest.

Mennyire nevezhető egy szinte egyszeri előadás előadásnak? – teszem fel a kérdést magamban, amikor leülök a sor közepén egy székre. Annyira – válaszolom is meg rögvest –, amennyire a gondosan kiválogatott valóságelemek színháznak. Színházba érkezem, de az utca embereit nézem. Lehet-e nem pszichológiai okfejtés egy művészeti produktum? Tudunk-e csak egy, vegytiszta dologról beszélni adott időben és helyen? A CasaBranca produkciójaként egyazon napon kétszer előadott Atlas Budapest mindenről beszélt, amiről egy előadás a nézőjének beszélhet. A kérdés természetesen az, hogy mindezt hogyan tette.

Nos, rafináltan. Hiszen Ana Borralho és João Galante munkájának gyümölcseként társadalomarányosan válogatott civilek adták önmagukat a színpadon, történet nélkül, legalább száz történetet mesélve, minimális, ám annál szervezettebb és célratörőbb koreográfiával, párbeszédek nélkül, folyamatos, egymásba fonódó beszéddel.

Atlas Budapest

Elfeledjük az összes létező helyet. Csak az üres színpad látszik, amire először csak egy ember lép és teszi meg az utat a színfalaktól a közönség első sora felé. Megáll előttünk. Egy sornyi szöveget mond, egy mondatot arról, ki is ő a világban, ebbe pedig szinte magától értetődő természetességgel beletartozik, hogy zavar. Zavarja a társait a létével és azzal a tulajdonságával, amit a legfontosabbnak tart magáról. „Ha egy előadóművész sok embert zavar…” Aztán jön az egész előadás alatt ismétlődő refrén: „…akkor két előadóművész még több embert zavar”. Elmondja a saját sorát és visszadobog a színpad végére, de csak azért, hogy másodmagával térjen vissza.

Mindenkinek van egy sora, és majdnem mindenki elmondja a másikét. Ez a sokaság maga az atlasz. Találkozunk tolvajjal, aki azért lop, hogy piára költse, van itt múzeumpedagógus, exbalerina, német der-die-das-tanárnő, folyton mosolygó gimnazista és testnevelőtanár. Az emberek a mondataikkal együtt felvonulnak, de ennek a megnyilvánulásnak csak az egyik momentuma az önfelvállalás. A másik éppen az ellentéte: az elengedés, és ez talán a fontosabb. Az elengedés ugyanis a lélektani befogadással jár együtt. Aki elmondta a saját mondatát, az más mondatainak adja át a testét, ha az egyetlen ember a színpadra lép, a személytelen tömeg minden mozdulatát követi. Ahogy egyre több kört tesznek meg az ingázók, úgy telik meg a színpad azokkal az elszemélytelenedett testekkel, akik ismétlik az egyetlen ember egyetlen mondatát. A Bert Hellinger-féle családfelállítás filozófia ebben a testátadásban, a másik helyzetébe való belehelyezkedésben figyelhető meg, és az elengedésben. Az elgondolásban, hogy egy problémákkal küzdő, közös, egymásra ható fájdalommal és örömmel létező egészet alkotunk. Atlaszt.

Atlas Budapest

Ahogy a szereplők, úgy lassanként a közönség is elenged. Az első pár körben még könnyű volt megjegyezni az arcokat, hozzájuk társítani a mondatot, ami akkor hangzott el, amikor még az az egy arc volt az egyetlen. De ahogy haladunk előre, már nem tudjuk, ki mi volt, csak azt, hogy zavart. Dramaturgiai fogások miatt azonban így is van egy-két szereplője az előadásnak, akik megmaradnak az emlékezetünkben. Ilyen például a kivándorlókat prezentáló lány, aki a nézőtér előtt, a nézőtér felé mutató háromszögformába rendeződő tömeg közepén tör magának és hatszázezer társának utat. S ilyen a slammer srác is, aki szereti a „szabad” szót és akinek – amikor felolvassa irományát – a közönség szinte minden tagja besegít, hogy ne kelljen kimondania hatvannyolcszor: szabad.

A párbeszédek hiánya kiemeli az egyéni sorsok mantraként pörgetett monológjának folyamatosságát. Mert minden mondat egy monológ, és amikor az egymondatok elfogynak, elkezdődik az, ami az eddigi koncepció ellenpontja. Először egy ember kezd el mesélni az életéről, majd még egy és megint, míg végül összefolynak a sorsok, a tömeg pedig törleszkedő, figyelemért törtető egyénekre bomlik. A végén pedig, amikor mindenki elmondta, amit lehetett, amikor megszűnik a monológmassza és száz ember vesz körül a némaságával, csak a csend marad és a kérdés: neked mi lenne a mondatod, és mi a történeted?

CasaBranca: Atlas Budapest. Koncepció és művészeti vezetők: Ana Borralho és João Galante, Előadják: 100 különböző foglalkozású budapesti/magyarországi résztvevő. Művészeti konzultáns: Fernando J. Ribeiro. Dramaturg munkatárs: Rui Catalão. Művészeti munkatársak és csoportvezetők: Catarina Gonçalves, Tiago Gandra, André Uerba és Cátia Leitão (Alface). Produkciós vezető Budapesten: Szabó Adrienn. MU Színház, Budapest, 2014. szeptember 4.

A fotókat Mészáros Csaba készítette.

Harmos Noémi

szerző: Harmos Noémi
honlap e-mail
Harmos Noémi 1988-ban született Budapesten, jelenleg komparatisztika szakos hallgató Szegeden. Elsősorban a terror és az ezzel kapcsolatos társadalomkritika kortárs irodalomban való megjelenési formái érdeklik. Eddigi írásait a Tiszatáj Online és a Hitel közölte.

KULTprogramok

<< 2019. ápr. >>
hkscpsv
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum