KULTer.hu - Csendéletek a csatatérről
55645
post-template-default,single,single-post,postid-55645,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Csendéletek a csatatérről

Warpaint-koncert a bécsi Arena Wienben

Warpaint fotó: India Whiley-MortonKilenc hónapja tettem fel magamnak a nem mellékes kérdést: vajon tényleg a Warpaint életem csakcsajbandája? Noha végleges válaszom továbbra sincs, a kaliforniai lányok bécsi fellépését követően piszkosul nehéz helyzetbe kerültek a kihívóik.

A bécsi Arena nem hasonlít túlságosan sportcsarnokra. Olyasféle inkább a hely, mint a Dürer Kert, a Bárka Színház és egy tetszetős foglaltház szerelemgyereke. A falak telefújva, a mosdóban antifamatricák, a koncertterem mélyfekete, s nagyjából kétszer akkora, mint az A38 gyomra. A beengedők-kidobók kedélyes, kivarrt-kigyúrt, tágított fülcimpájú, motoros-fejkendős arcok. Szigorúak és elég fura a németjük.

Benn feketére húzott szemű, fröccsszürcsölő lányok, göndörségüket oldalra szelídítő építészhallgató, meg zenekaros pólót viselő, posztrockrajongónak látszó bölcsészfiúk, akiknek a playlistjén – ha nem is vallják be – felbukkan azért néhány Depeche Mode-nóta. Fontos tapasztalat még, hogy a Császárvárosban vagy sosem szökkent szárba a normcore, vagy mostanra le is futott. Nehéz volna megítélni, de töprengeni nincs is túl sok időnk, mert a We Walk Walls pontosabb, mint a svájci Swatchok. Kezdenek nyolckor.

WeWalkWalls, Fotó: Christoph Stiller

A We Walk Walls fülbemászó muzsikája melankolikus bolondosságban, meg előretolt dobok tekintetében a Vampire Weekendre hasonlít, szintihangzás és színpadi megjelenés szempontjából pedig a francia újromantikusokat idézi. Remekül felépített félórás műsoruk ideális bemozgató, térdrugó-melegítő. Dúdolható, petőfibiztos számaik a hetvenes évek szertelen szörfzenéjéből és az azt követő évtized hanyag dekadenciájából is merítenek, de úgy, hogy közben végig maiak tudnak maradni – még ha némi manír rájuk is ragad.

A Warpaint Bécsben (fotó: Stephan Brückler)

Viszonylag rövid átállás következik – ezalatt rendesen megtelik a nézőtér –, aztán Stella Mozgawa vezetésével (fitten, mosolygósan) megjelennek a színpadon a Los Angeles-i lányok és ringatózni kezd a terem. Mondják a Warpaintet pszichedelikus posztrocknak, cipőnéző dreampopnak, kísérletezgetős progrocknak, de tulajdonképpen haszontalan mindegyik címke. A Warpaint zenéjének legjellemzőbb vonása ugyanis az, hogy úgy áramlik, mint az óceán. Tiszta, mély, szeszélyes, át nem úszható. Ritmusképleteik felhőkre rajzolt kalligráfiák, melyeket Mozgawa preciz és ötletes, könnyed és masszív játéka szótagol. Jenny Lee Lindberg groovejai andalítóak és tüzesek, a rider két szélét befogó szeleburdi-tündéri Theresa Wayman és a folyékonyalabástrom Emily Kokal pedig egymásnak felelgetnek. Gitárral, billentyűkkel, énekhanggal, mosollyal, tánccal. Kacér nimfák, dögös rockerek, fegyelmezett hangművészek, intelligens popsztárok. Ezek mind ők, a színpadon, szerepeiket Próteuszként váltogatják.

A Warpaint Bécsben, fotó: Stephan Brückler2

Setlistről szólni azért volna felesleges, mert a Warpaint szerzeményei úgy bontakoznak ki a hagyományos dalszerkezet kezeslábasából, ahogy a koncert végére JLL fonatait is elengedi a hajgumik szorítása. Azért össze-összetapadnak, -gubancolódnak az egymásba öltött dallamok, s olyasféle lesz így az előadás, mint egy tó széllúdbőrözte felszíne. A simogató fuvallat viharossá erősödik néha, úgy valahogy, ahogy az öltáncból tangó lesz, a jógalégzésből lihegés. Aztán belassulás megint, mert őrülten érzik ezek a lányok ezt az önmagát hallgató, érzéki rezgést, a zenét. Koncertjük pasztellkék, krétazöld, visasszszürke, szivárványnarancs. Úgy kavarog közöttünk, mint a whiskyspohárba csöppentett vízfestékpötty.

Slágerekről beszélni a Warpaint kapcsán megint csak hiábavalóság, pontosabb tán mantráknak hívnunk a dalaikat (köszi, Marci!), de a rend kedvéért álljon azért mégis itt – elvégre koncertbeszámoló készül –, hogy a Biggyvel kezdődik a koncert, s hogy a morgó szintihangok közül úgy talál utat magának Emily Kokal hangja az akváriumszerű nézőtérre, ahogy halogénreflektorok festik a felhőket nagyvárosokban éjjel. Hogy mikor öt perc őrült taps után ráadást adni jönnek vissza, s Jenny nem veszi nyakába a basszusgitárt (aminek a hátoldalán egyébként Minor Threat-es matrica figyel!), tudjuk, hogy a Billie Holiday jön, hogy a Disco/Very funkja bevadít a teremben mindenkit, hogy a Love Is To Die élőben még inkább olyan, hogy kapucnis pulcsiban való lassúzásra sarkall, az Undertow pedig – mintha egy nyakra tetovált mandalát rajzolgatnánk a mutatóujjunkkal körbe újra és újra. Aztán megint.

Oké, de mit tesz akkor ez a négy lány, odafenn a színpadon? Végülis nem sokat. Csak hanghullámokból kerítenek körénk labirintust, homokban tekergő hangjegykígyókkal ejtenek túszul, hangszőnyeget szőnek nekünk, amin elheverhetünk, míg dübörög a világ odakinn. Betűnként mondanak varázsigéket végig, s zenévé élesztik a csendet. Önmagába érő bolyongást, nyugtalan szépséget teremtenek. Barna szemek kék egét éneklik, a legmélyebb vizekben vett lélegzetet hozzák felszínre. Csendéleteket festenek csatatereken. Ez volna elvégre a popzene.

We Walk Walls és Warpaint, Arena Wien, Bécs, 2014. szeptember 4.

Vass Norbert

szerző: Vass Norbert
honlap e-mail
Vass Norbert 1985-ben született Kaposváron. A KULTer.hu egykori szerkesztője, jelenleg a Szépirodalmi Figyelőt és a SZIFONline-t szerkeszti. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen kommunikáció-történelem szakon szerzett diplomát 2009-ben, majd a Történettudományi Doktori Iskola hallgatója volt. Első kötete Hallgat címmel 2016-ban jelent meg az Ambroobook Kiadónál, második kötete, az Indiáncseresznye megjelenés előtt áll a FISZ és az Apokrif Könyvek gondozásában.