KULTer.hu - Dragomán György: A jégcsarnok
56043
post-template-default,single,single-post,postid-56043,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Dragomán György: A jégcsarnok

Részlet a Máglya című regényből

A jégcsarnok zárva van, sötét és elhagyott. A korcsolyás zacskót szorongatom, azt gondolom, hogy ez az egész biztos csak egy tréfa volt, nem lesz itt semmi randevú, Péter csak ki akart tolni velem, nem is tetszem neki, heccből csinálta. A zacskókban a korcsolya mellett ott van Péter puskagolyós karkötője is, nem veszem elő.

A jégcsarnok előtt a szobor egy hoki kapust ábrázol, nagy rozsdás vasdarabokból és vaslemezekből van összehegesztve, kifordult térdekkel és széttárt karokkal próbál védeni, arca nincs, csak egy rozsdás görbe rács a mosdótál nagyságú sisak alatt. Az egyik kezében egy tányérnyi korongot fog, az olyan fényes, mintha aranyból lenne.

Felnyúlok, hogy megérintsem, de magasan van, csimpaszkodni kell, de nem érem el, még az ujjam hegyével se. Felugrok, úgy már elérem, a korcsolyák élei összecsendülnek a zacskóban.

Az utca végén egyszer csak ott van már Péter, most biciklin jön, farolva fékez mellettem, leszáll, kicsit lihegve mondja, hogy a Vaskapus korongja szerencsét hoz annak, aki megfogja, azért ilyen fényes.

Felnyúl és megérinti.

Mondom, hogy zárva van a csarnok. Péter bólint, azt mondta, persze, mindjárt itt a nyár. Nem azt ígérte, hogy nyitva lesz, hanem azt, hogy megmutatja. Egy zörgő kulcskarikát vesz elő, megrázza, azt mondja, menjünk.

2014_09_12 dragoman-maglya cimlap kicsi

Hátramegyünk a csarnok mögé, Péter vasajtókat és rácsos ajtókat nyit ki egymás után, udvarokon és egy búgó és zakatoló gépekkel teli termen megyünk át, le egy lépcsőn, végig egy folyosón, aztán egyszer csak ott vagyunk a jégpálya szélén, a gumiszőnyegen. A csarnokban félhomály van, a jégpálya olyan, mint egy nagy tó, szürkén árad belőle felénk a hideg.

Suttogva szólalok meg, most mi igazából betörünk?

Péter megrázza a fejét, korcsolyákat vesz elő a hátizsákjából. Azt mondja, nem egészen, az apja itt a gondnok, ezek az ő kulcsai.

Int, hogy vegyem én is fel a korcsolyámat. Leülök mellé a padra, és ahogy kiveszem a zacskóból Nagyapa korcsolyáját, a karkötő a gumiszőnyegre hullik. Péter felkapja, elkezdi felhúzni a csuklójára, azt kérdezi, tudom-e, mik ezek. Mondom, hogy igen, puskagolyók, erre azt mondja, persze, de nem akármilyenek, tudjam meg, hogy ő is és az egész bandája is ott volt a tüntetéseken, és utána a harcokban. Ezek igazi géppisztolygolyók, ő maga szedte ki őket az éles géppisztolytöltényekből. Le is robbanhatott volna a karja.

A kezére nézek, az egymáshoz szorított ujjaira, amiket épp átdug a karkötőn, meglepően kicsi keze van, az ujjai hosszúak és vékonyak. Nem akarom elképzelni, hogy milyen lenne, ha véres csonkok lennének az ujjai helyén, érzem, hogy felkavarodik bennem a harag, rá akarok kiáltani, hogy nem érdekel, hagyjon engem békén a hülye puskagolyóival meg a hülye hősködésével, hát ezért hívott ide, hogy ilyen baromságokkal hencegjen, de csak annyit mondok, hogy gratulálok. Már nem suttogok, karcos és éles a hangom.

Leveszem a cipőm, felhúzom Nagyapa korcsolyáit.

Péter feláll, azt mondja, az előbb nem mondott igazat, vagyis nem egészen, az apja már nem dolgozik itt, kirúgták, mert túl sok tűnt el a hűtőfolyadékból, és rá kellett fogni valakire. De legalább nem volt itt a forradalom alatt.

Felállok én is, furcsa a korcsolyák élén állni, nehezebb, mint a spájzban volt. Biztos, hogy el fogok esni. Ha nem itt, akkor a jégen. Teszek egy lépést a jég felé, megkérdezem, hogy az mért volt jó, a válasz nem is érdekel, csak az érdekel, hogy ne vegye észre, milyen imbolyogva állok.

Péter rálép a jégre, azt mondja, a halottak miatt. Azt mondják, a sortüzek után a belügyiek itt a jégen tartották egy pár napig a halottakat, mielőtt eldugták volna őket máshová, hogy le tudják tagadni az egész vérontást. Ha akkor itt lett volna az apja, már nem élne.

Közben én is rálépek a jégre, fogom a korlátot, aztán elengedem, a korcsolyák elindulnak velem, érzem, hogy ki fog csúszni alólam a lábam, hadonászva próbálok egyensúlyozni, Péter megfogja a kezem, nem esem el, imbolyogva siklunk a jégen.

A keze meleg, fog és húz magával, korcsolyázok, egy fiú fogja a kezem és korcsolyázok, csak erre akarok gondolni, erre és semmi másra. Minek beszél nekem halottakról?

Megszorítja a kezem, tudom mi lesz, húzni fog magával, úgy megyünk majd körbe-körbe egyre gyorsabban, egyre szűkülő körökben szállunk majd a jégen, körbe forgat, megpörget maga körül, teljesen elszédít, aztán magához húz és megölel, jó lesz.

A jég teteje vizes, a korcsolyáink permetet vernek rajta, olyan, mintha hullámot vetne körülöttünk a jég, az emlékmű jut eszembe, ott a főtéren, az egymás mellé ragasztott fényképek. A jég szürke, nem is jégpálya, hanem tó, egy repedező jegű tavon korcsolyázunk, nem szabad erre gondolni, de már késő, a jég recseg és ropog körülöttünk, átlátszó lesz, látom, hogy ott lebegnek a jég alatt mind a halottak, széttárt karokkal, kibomlott hajjal, nyitott szemmel úsznak, a jég sikolt a korcsolyánk alatt, ahogy átsiklunk fölöttük, mind ott vannak, akiket a fényképen láttam, de nem csak ők, Nagyapa is ott van, Anya is ott van, és Apa is.

Ott vannak lent, és minket néznek. Nem akarom, hogy lássanak.

Kitépem a kezem a Péteréből, meg akarok állni, az egyik korcsolyám oldalra fordul, herseg alatta a jég, pocsolyaszagú vízpermet csap az arcomba, azt kiáltom, hogy elég volt, hagyjon békén, hagyjanak már békén, imbolyogva megállok, aztán futni kezdek vissza a pálya széle felé.

A korcsolyám pengéi csattognak a jégen, lyukakat hasítanak bele, el fogok esni, hadonászva kapaszkodom a levegőbe, futok, nem esem el, megfájdul a térdem is és a hátam is, soha nem fogok kijutni innen, soha nem fogom elérni a pálya szélét, hiába tudom, hogy nincs alattam mélység, csak beton, akkor is azt érzem, hogy meg fog nyílni a jég, be fogok zuhanni alá.

Végre ráugrok a fekete gumiszőnyegre, húzom és tépem a fűzőt, ez egyik el is szakad, nem érdekel, lerúgom a korcsolyát.

Péter is ott van már, mellém guggol, kérdezi, hogy mi a baj.

Megrázom a fejem, úgy mondom, hogy nem kellett volna idehozzon, értse meg, hogy sok nekem ez, vigyen ki innen, vigyen haza.

Érzem, hogy remeg a kezem, Péter odaguggol elém, megfogja mind a két kezem, ellentart a remegésnek, azt mondja, nyugodjak meg, és hazavisz, persze, és ne haragudjak rá, nem akart megijeszteni. Nem akart, csak táncolni velem egy kicsit a jégen.

Az ujjai a kezem masszírozzák, megint azt mondja, ne haragudjak.

Nagy levegőt veszek, azt suttogom, menjünk, majd máskor táncolunk.

Végigsimít az ujjamon, az arcát elönti a mosoly, azt mondja, az nagyon jó lesz.

(A Máglya című regény 2014 októberében jelenik meg a Magvető Kiadó gondozásában.)

Dragomán György

szerző: Dragomán György
honlap e-mail
Dragomán György 1973-ban született Marosvásárhelyen. József Attila-, Bródy Sándor-, Márai Sándor-, Déry Tibor- és Artisjus-díjas magyar író, műfordító. Regényei: A pusztítás könyve (2002), A fehér király (2005), Máglya (2014).

KULTprogramok

<< 2017. Júl. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30
31 1 2 3 4 5 6

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum