KULTer.hu - Kezdeni valamit a holt idővel
56259
post-template-default,single,single-post,postid-56259,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Kezdeni valamit a holt idővel

Pallag Zoltán: Noir

pallagPallag Zoltán verseskötete első olvasatra amolyan melankolikusabb hangoltságú rock’n’roll-lírát látszik működtetni: nem túlcifrázott költészet, meglehetős svunggal, utólag könnyen visszaidézhető, olykor kifejezetten slágeres darabokkal.

Ha csak ennyit kínálna fel számunkra a könyv, valamelyest már elégedettek lehetnénk. A fenti recept egyszerűnek tűnik ugyan, de mert az effajta beszédmód könnyen fullad ki és torkollik üres frázisokba, a felsorolt komponensek összehangolása és ízléses tálalása mégsem triviális művelet. Végrehajtásához mértéktartás és biztos kéz szükségeltetik, pontosabban az olykor óhatatlanul megremegő kéz mozdulatainak higgadt felügyelete és rögzítése. Mármost a kötet szövegeinek többsége elegánsan oldja meg ezt a feladatot. Általában kellő súlya van a látszólag egyszerű közléseknek is, amint azt az ad hoc jelleggel választott példák talán érzékeltetik: „de jó, hogy vége a télnek, erre gondoltam, és arra, / hogy hét Dreher vár a hűtőben otthon, plusz a YouTube” (Levittem a kutyát); „Azt dünnyögte, kb. egy éve lehet, / és szeretne még Molière-t fordítani. / Minden úgy történt, ahogy akkor mondta: / volt még egy éve, Molière-t fordított, / és meghalt.” (Trabantos Petri).

Ami a kiragadott példákból biztosan nem derül ki: ezek a megoldások egészen természetesen simulnak bele a szövegekbe, így a versbeszéd nem válik görcsössé vagy mesterkéltté, ami pedig a versek hitelességének záloga. Szándékosan használom azt a kétes jelentéstartalmúnak (hogy ne mondjam, kevéssé hitelesnek) tűnő szót, hogy hitelesség: úgy érzem, nagyjából az olyan szövegekre lehetett eredetileg kitalálva, mint amilyeneket ez a kötet tartalmaz. Még ha egyes részmegoldásokkal – ízléstől függően – vitába szállhatunk is, még ha az indokoltnál egy fokkal harsányabbnak érezhetjük is mondjuk a Kazár selyem utolsó két sorának szójátékát („Felfeslett anyag, szétfutó szálak, / szakadva, szakadatlan kívánlak.”), még ha a Sötét slam némely megoldásában a bombasztikusság elnyomni látszik is a mögöttes súlyt („valami koncertre rendelnék jegyet / […] kettőt természetesen / hogy egy a hiányodnak is legyen”), az összbenyomás akkor is kedvező. Az olyan versek, mint a már citált Levittem a kutyát és a Trabantos Petri, a Get Lucky, az Öröklakás vagy a Karinthyt, a Kántor Pétert és Tóth Krisztinát egyszerre frappánsan felidéző Három vers az apró hibákat is nélkülözve teljesítik a kitűzött célt, és szerintem nem fogjuk egyhamar elfelejteni A nők Borges-parafrázisát sem.

pallag borító

Már a fentiekből világossá válhat, hogy a kötet bővelkedik úgynevezett popkulturális és egyéb utalásokban: a Dreher és a Youtube mellett megjelenik a Tame Impala (Levittem a kutyát), a külön ciklusba sorolt nyitószövegben pedig felbukkan a peronon álló Nasstasja Kinski alakja is a Vidámpark azonos című dalából (mellesleg a recenzens nagy örömére, de ez történetünk szempontjából érdektelen, az viszont talán nem, hogy ezt a nevet egyébként egy valódi, hús-vér színésznő viseli). Ezek az utalások persze felvetik azt a kérdést, hogy nem válnak-e tőlük túlzottan nyitottá, ezzel pedig sérülékennyé, romlandóvá a szövegek. A Get Lucky címét manapság nem kell magyarázni, néhány év múlva azonban már komoly fővakarást jelenthet majd az utalás dekódolására irányuló szándék. Erre a kérdésre az a válasz, hogy de, a szövegek természetesen nyitottá és sérülékennyé válnak, ez a vállalás azonban abszolút megokolt: az idő szisztematikus komolyan vétele a könyv egyik olyan erénye, mely első olvasatra talán egészében nem nyilvánvaló, habár a Tóth Krisztina sorait leheletnyivel tovább-, átgondoló mottó („Hazafelé az M nulláson / elméláztam az elmúláson.”) már kezdetben is ebbe az irányba orientálhatja az olvasói figyelmet.

Az említett nyitószöveg így kezdődik: „a holt idővel, amíg betölt a rendszer, mit kezdjen az ember”. A kötet zárlata pedig eképpen hangzik: „nem érek rá szórakozni. Még nem.” Ezen a keretezésen túl árulkodó többek között az Emlékszem című szöveg ironikus felütése is: „2013 nyarán amikor ezeket a sorokat írtam / micsoda vad elképzeléseim voltak életről halálról” – irónia alatt itt arra gondolok, hogy ezeket a (ráadásul múlt időben beszélő!) sorokat mi egy 2014-ben kiadott kötetben olvassuk, alig egy év távlatából (már ha elfogadjuk a versbeszélő közlését a dátumra nézvést). Eközben az is eszünkbe juthat, hogy e sorok rögzítésének talán éppen az a célja, hogy a címben foglalt folyamat a későbbiekben is működtethető legyen, vagyis az életről és halálról alkotott vad elképzelések jövőbeni felidézésének egyetlen garanciája éppen ennek a finoman rafinált szövegnek a létrejötte lehet.

Az idézett szöveghelyek alapján könnyen gondolhatnánk, hogy a versek beszélőjét kizárólag saját idejének megélhetősége, múlása és ennek a múlásnak a rögzíthetősége érdekli, ez azonban nem igaz, pontosabban másképp, mélyebben igaz. A versekben teljes természetességgel nyílik egybe a beszélő közeli és távoli múltja − „Találsz egy eldobott csikket még 85-ből ugye” (Kunstkammer) –, egyszerre adva alkalmat számvetésre és újraélésre. Közben megjelenik a megfelelő történelmi korszak is – „a rádióban bemondják hogy az MSZMP KB / főtitkára valahol megnézett egy gyárat” (Nostalgia), azonban ugyanilyen természetességgel bukkan fel a szövegekben a kazár birodalom (Kazár selyem) vagy a tervgazdaság mozzanatainak felvillantásával közös versen belül az avar nép is (Duna).

IMG_9781

A rétegek efféle összeúsztatása egészen organikus módon történik a kötet szövegeiben, a gesztus maga pedig egyszerre reprezentál szabadságot (mert mindez megtehető) és szomorúságot. Végső soron ugyanis olyan nézőpont konstruálódik meg, ahonnan nézve az egyéni és a történelmi emlékek (források, leletek) nem hierarchikus, hanem inkább mellérendelő viszonyban látszanak állni egymással. A hierarchikus viszony hiányából pedig az következhet, hogy nem az egyéni élettapasztalat válik súlytalanná a kollektív történethez képest, hanem éppen fordítva, vagyis az egyéni tapasztalatok esetlegessége implicit módon a felsorakoztatott történelmi adalékokat is elbizonytalanítja némiképp.

Mindettől egyáltalán nem független kérdés a kötet alanyisága. Már a „Hogy ki vagyok én?” felütésű fülszöveg is arra hivatott, hogy képzetes személyként létrehozza számunkra a versek beszélőjét, aki aztán a szövegekben is rendre Zoliként (egészen pontosan szegény Zoliként) hivatkozik magára. Az alany létrehozására szolgáló provokatív igyekezetnek azonban vajmi kevés köze van a versnyelv első kötetekben gyakorta tetten érhető kereséséhez vagy a puszta referencialitáshoz, hanem igen komoly egzisztenciális téttel bír. Mégpedig egész egyszerűen az a tétje, hogy a beszélő elhelyezze magát térben (lásd a kötet számos utazásról is szóló versét, mondjuk: Szeptember, avagy nem felejtek; Trieszti séta; Lignanonál a tenger) és ezzel együtt  időben is (a már említett szövegeken túl jó példa erre a címadó vers: „Egy férfi leszek fekete kabátban, / aki nem téveszt utcát, / aki hallgatag és szép, / amikor vezet”).

Ez az igyekezet akkor válik igazán súlyossá és komollyá, amikor sikere expliciten megkérdőjeleződik. A kötet utolsó előtti szövege (A Mayában) például azzal zárul, hogy: „Ott ültünk mind. Vidámak / voltunk, vidámak voltatok, / csocsóztam veletek, röhögtem / veletek, ha ültem veletek, nem / voltam veletek, úgy voltam ott.” A jelenlétnek a jól kivitelezett gondolatritmussal való kivonása, mint látjuk, nem szünteti meg egészen a jelenlétet, inkább a jelenlét bináris (igen-nem) skálán való mérhetetlenségére mutat rá – a szövegben megidézett konkrét vendéglátóipari egység mellett a Maya fátylát, azaz a világ illúzióvoltát is az asszociációs térbe vonó címmel szoros összefüggésben.

Noha az előző fejtegetések során azt igyekeztem felvillantani, hogy mi mindent találhatunk a kötetben a primer rock’n’roll jellegen túl is, azért nem árt még egyszer leszögezni, hogy a könyv egyéb, hely hiányában itt nem részletezett előnyei mellett a szövegek önmagukban is élvezetesek, és a vázolt kérdéseket általában mindenféle felesleges nyelvi sallang vagy öncélúan burjánzó túlgondoltság nélkül elemzik. Eképp válik a Noir többfunkciós és emlékezetes olvasmánnyá.

Pallag Zoltán: Noir, JAK PRAE.HU, Budapest, 2014.

Németh Bálint

szerző: Németh Bálint
honlap e-mail
Németh Bálint 1985-ben született Sárváron, jelenleg Budapesten él, költő. A Corvinus Egyetem PhD-hallgatója, 2008 és 2010 között a Dokk.hu szerkesztője volt, verseket és néha recenziókat ír. Első, Kiküszöbölés című verseskötete 2014-ben jelent meg a Liget gondozásában.

KULTprogramok

<< 2017. nov. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum