KULTer.hu - Időszerű párbeszédek
57190
post-template-default,single,single-post,postid-57190,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Időszerű párbeszédek

Currency Fesztivál a londoni The Place-ben

Agata Maszkiewicz (Fotó: Vincent Tirmarche)A ‘currency’ többjelentésű szó. Leginkább valutát, pénznemet jelent, de elvontabb fogalomként is használják, időszerűség értelemben. A The Place színház Currency programja kapcsán mindkét jelentés értelmet nyert. Egy csereprogram keretében kilenc ország – köztük Magyarország – vitte el a saját kulturális valutáját Londonba, ami (az euró körüli bizonytalanságok idejében) éppen időszerű.

Magyarország mellett Finnország, Németország, Csehország, Lengyelország, Ausztria, Olaszország, Spanyolország és persze az Egyesült Királyság művészei négy héten át, egy-egy napba sűrítve töltötték be (vagy hagyták üresen) a Place színpadát, emellett a csereprogram részeként szakmai szemináriumokat is rendeztek.

Látogatásomkor már a zárónap programja futott, így a magyar előadásról csak hírből értesültem. A Dányi Viktória, Molnár Csaba, Vadas Zsófia Tamara Bloom! együtteséről igen elismerően nyilatkoztak a Place szakemberei, amely némi honfitársi büszkeséggel töltött el.

A Place igényes ajánlója ellenére a Currency Program zárónapjának legizgalmasabb eseménye nem a két színpadi bemutató volt, hanem a szakmai fórum, amely a nemzetközi kulturális csereprogramok jelentőségét, valamint művészi oldalról felmért tapasztalatait boncolgatta. Öt szakember szólalt fel: a The Place oldaláról Eddie Nixon színházigazgató és Adam Pushkin igazgatóhelyettes, mellettük pedig Freddie Opoku-Addaie, brit születésű, ghánai örökséggel bíró előadó és oktató, Teresa Porybna, az EUNIC elnöke és a londoni Cseh Centrum vezetője, valamint Ghislaine Boddigton művészeti kutató, dramaturg, kurátor.

Julie Christ (Fotó: Vanesse Teppe)

A legérdekesebb előadást Boddigton tartotta, aki azokat a nemzetközi projektjeiket mutatta be, ahol megpróbálják átívelni a teret és a technikai vívmányok segítségével jelen időben összekapcsolni a világ előadóművészeit és a közönséget. Némi vita keveredett abból, hogy mennyire szükséges a közönséget megszólítani, bevonni – ebben a kérdésben nem is sikerült megtalálni a közös nevezőt. Az is vita tárgyává vált, hogy valójában mit is nevezhetünk kulturális cserének; hogyan hidalhatóak át a kulturális ellentétek és hogyan lehet szimbiózisban együttműködnie két különböző kultúrkörből érkező művésznek, kizárva azt, hogy csupán egymás mellett létezzenek. Itt sem igazán született közös vélemény, de abban kivétel nélkül minden résztvevő egyetértett, hogy szükség van az effajta kezdeményezésekre, mert az alkotók csak testközelből ismerhetik meg igazán a más kulturális közegből érkező ingereket, módszereket.A szakmai kerekasztal ígéretes kezdése után mindkét produkció – főleg a német, de a lengyel is – hagyott hiányérzetet maga után. Németországból Julia Christ, Lengyelország színeiben pedig Agata Maszkiewitz mutatkozhatott be a londoni közönségnek.

Julia Christ egy közepes méretű asztalt választott partnernek, ami valójában önmaga szimbóluma lehetett. A koreográfia egészében hol az asztal gyűrte le, hol fölényesen, ráugorva vonta uralma alá. A francia cím számomra nem mondott semmit (nem beszélek franciául), viszont a Google Translate szerint valami olyasmit jelent, hogy „a játék felfüggesztett része”. Ha így értelmezzük, akkor a cím utalhat a mindennapi mókuskerékből való kiszállásra, amikor könyörtelenül szembe kell nézni önmagunkkal, legalább egy pillanatra. Bár az alapkoncepció akár működhetett is volna, az előadó személyisége, illetve az akrobatikus elemekkel megtűzdelt mozgásnyelv is szembement az elképzeléssel. Az olyan gyenge szcenikai megoldások, mint az asztalra feszített és alkalmanként leszakított papír – a konkrét felső- vagy altestábrázolásokkal – csak tovább rontották az előadás minőségét. Hiába illeszkedett az elképzelés a koncepcióba és a táncos önmagával egészítette ki a hiányzó részeket, vizuálisan egyszerűen nem működött.

Bár második fellépőnek, a lengyel Agata Maszkiewitz-nek sikerült betöltenie a színpadot és fenntartani a figyelmet az előadás végéig; az áttörő élményhez mégis hiányzott valami. Produkciója a sport – mint mozgás – sajátos perspektívából való szemlélése köré rendeződött. A nyitójelenet pergő képsorai megelőlegezték a darab szerkezetének két tartópillérét: a humort és az obszcenitást. Az elképzelés jó ösvény, ám a kivitelezés véleményem szerint itt is a léc alatt maradt. A teljes hátsó díszletfalon megjelenő vetítésben YouTube-ról letöltött vicces balesetet szenvedő sportolókat láttunk. Profi sportolókat és civileket egyaránt. Amikor Agata Maszkiewitz megjelent a színen egy éppen rosszul eső atléta kimerevített pózában, feminin alakját kiemelő, rövid trikóban, rövid, piros – atlétanők által viselt – nadrágban, akkor az volt az érzésem, hogy egyszerre foglalja össze a civil és a professzionális atlétikáról alkotott vizuális sztereotípiáinkat. Maszkiewitz teret adott a kukkolásnak, testét nem hogy elfedni nem kívánta, hanem egyenesen, agresszív módon, szinte az arcunkba tolta. Mintha csak azt akarta volna üzenni: „Itt van, tessék, nézzétek! Ilyen egy sportoló közelről. Nem kell álszemérmeskedni, a videókból már kiderült, hogy mindenkit az érdekel, milyen, amikor a távolugrás érkezésekor a lassításban a kamera a lábunk közé néz, vagy futásnál a mellünkre közelít.”

Agata Maskiewicz (Fotó: Jakkub Wittchen)

A táncos pózokat váltott, majd civilként felállt és egy mikrofonállványt hozott be. Semmi más nem történt a színen, csak meghallgattunk tőle pár pikáns viccet. Ha nem vagyunk nagyon prűdek vagy álszemérmesek, akkor ezek a viccek igenis szellemesek – vagyis inkább a közeg, a táncelőadásban, egy színházban elhangzó sorok tették az egészet bizarrá. Viszont így érthettük meg, hogy körülbelül ennyi helye van a vulgaritásnak is a sportban. (Tehát szégyelljük magunkat, ha a vízipólós fiúk izmait vesszük szemügyre a lassításban és nem a lövőtechnikát!) Hasonló eszköz volt, hogy ezután a „sportolólány” lejtett egy – feltehetően – lengyel néptáncot, ami szintén nem illett a képbe, mégis mutatja, hogy például egy olimpián sokszor alkotunk ilyen felszínes képet a versenyzőkről, csupán a nemzeti hovatartozás által. Mindennek fokozásaként végül Agata Maszkiwitz térdre ereszkedett és félreérthetetlen pózokban mozgatta, rázta végig izmait. Nem volt több titok, több kulissza, láthattuk, hogy a sportolók is emberek.

A két előadás szünetében egy valamennyire interaktív szobaszínházi brit produkció szórakoztatta az érdeklődőket, Blind Date (Vakrandi) címen, Mamoru Iriguchi és Tim Lenkiewitz előadásában. Miközben álltam a falnak támaszkodva a teremben, elgondolkodtam azon, hogy kulturális csereprogramokat látogatni valójában olyan, mintha az ember vakrandira menne: nem lehet tudni, mire számíthat és lesz-e valódi elköteleződés…

Currency Fesztivál, The Place, London, 2014. november 15. A szeminárium résztvevői: Eddie Nixon, Ghislaine Boddigton, Freddie Opoku-Addaie, Teresa Porybna, Adam Puskin. Előadások: Se pedre fait  partie du jeu. Koncepció és tánc: Julia Christ. Fény: Jérémie Cusenier. Hang: Muriel Pierre; Polska. Előadja: Agata Maszkiewicz. Fény, videó: Vincent Tirmarche.

Vida Virág

szerző: Vida Virág
honlap e-mail
Vida Virág 1977-ben született Debrecenben, jelenleg Budapesten és Los Angeles-ben él. Színház- és tánckritikus, koreográfus. A Debreceni Egyetem magyar és művészettörténet szakát 2004-ben végezte el, a LÉK irodalmi kör megalapítója volt. Később a KFRTKF posztgraduális képzésén szerzett tánc- és drámapedagógusi dipolomát, majd a Magyar Táncművészeti Főiskola modern tánc szakát végezte el. Újságírói munkásságát a Színház szakfolyóiratnál kezdte 2005-ben, azóta számos szaklapnak és magazinnak a szerzője lett.

KULTprogramok

<< 2018. aug. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31 1 2

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum