KULTer.hu - Popreál az Orrban
56997
post-template-default,single,single-post,postid-56997,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Popreál az Orrban

Rotfront- és Gypo Circus-koncert az A38 Hajón

Néhány éve divatos egy új stílus, aminek nincs neve, vagy ha mégis, akkor is rengetegféle, többségében dalszövegekből vagy interjúkból kiragadott, idézőjeles címkék. Emigráns punk rock? Emigrantski Ragamuffin? Popreál? Kö-Pop? Netán a Kaminer-féle Russendisko?

Ahogy én értem, a fenti megnevezések minden esetben valami nagyon hasonló dologra utalnak: nyugatra (New Yorkba vagy Berlinbe) vándorolt posztszovjet állampolgárok multikulti zenekaraira, amelyek számtalan forrásból táplálkoznak: reggae, punk, klezmer, népzene, szovjet mozgalmi dalok, ska, ami csak adódik. A pénteki buli két fellépője, a Rotfront és a Gypo Circus mellett ide sorolom többek között az amerikai Gogol Bordellot és például az osztrák Russkaja zenekart is, természetesen.

Ha valóban azt állíthatjuk, hogy van egy ilyen szubkultúra vagy stílusirányzat, ezzel kapcsolatban két dolgot találok különösen meghatónak. Egyrészt újra és újra lenyűgöz, hogy mekkora trend lett ez a Kö-Pop dolog, főleg persze itt „Kö-Európa” területén. Még úgy is, hogy nincs rendes neve. Másrészt, ezzel szoros összefüggésben, úgy tudok örülni azoknak a reflektálatlan közös pillanatoknak is, amikor mi itt „a másik Európában” együtt bulizunk, még ha nem is feltétlenül valamiféle „kö-európai” sorsközösségre apellálva, de elismerve, hogy valamicske közünk azért mégis van egymáshoz.

Valahogy mindig azt remélem, hogy lesznek ilyen pillanatok. Amikor nem jut eszembe olyasmi, hogy „urbánus igény az autenticitásra”, vagy hogy „lokalizálhatatlan nosztalgia”. A helyzet az, hogy semmi ilyesmi nem fordult meg a fejemben a 31-ei Rotfront- és Gypo Circus-koncert alatt (csak majd valamivel utána). Természetesen nagyon örültem, hogy épp egy olyan bulin történt ez, ahol a Helsinki Bizottság huszonötödik születésnapját is ünnepeltük, és ahol az új generáció is megmutatta Hlinyánszky Doma gimnazista slammer személyében, hogy mit jelent az a rendszerváltás utáni törékeny szabadság, amelyre a berlini fal leomlása óta a Helsinki Bizottság is vigyáz. Mindezek mellett azonban örömmel jelentem azt is, hogy a Rotfront és a Gypo Circus nem egy jólfésült kultúrműsort hozott össze nekünk.

Ami a Gypo Circust illeti, korábban egy barátom felvilágosított: kiváló bulit csinálnak, de otthon azért nem fogod őket hallgatni. Most, hogy eltelt pár nap a koncert óta, úgy látom, tévedett. Félig. Tényleg kiváló bulit csináltak, aranynadrágos, hiteles és üde volt, nagyon táncolható, kis gyakorlás után remekül üvölthető számokkal (bár szerencsére inkább quimbys, mint dajdajos szövegekkel), virtuóz előadókkal. Utóbb viszont kiderült, hogy otthon is érdemes újrahallgatni a banda számait. Ajánlanám például figyelmetekbe a Polgármester című munkájukat.

A Rotfront pedig többet is hozott, mint amit vártam. Megvolt az összes sláger, a Sovietoblaster, a Berlin-Barcelona, az Emigrantski Ragamuffin, a Sigaretta, és (szerintem külön Budapest tiszteletére) Wahorn Simon főszereplésével bekerült egy egész magyar blokk is: Csőváz (éppen eltolakszik mellettem egy fiú meg négy sör, ő azt mondja, csőváz, én meg azt, hogy szevasz), a Kemények a fények (ez az este elég laza, nem megyek ma korán haza), és persze a megtévesztően angol című Devil.

Ami azonban még jobb, hogy év eleje óta volt időnk megszokni az új albumot, a 17 Deutsche Tänze-t is, és úgy tűnik, legalább annyi partihimnusz alakul belőle, mint az Emigrantski Ragamuffin esetében: ott van például a 1990s – generációs sláger (nem az én generációmé, de ennyi talán belefér), a szokásosnál jóval zúzósabb Case full of drugs, és persze a Gogol Bordello-féle Alcohol ironikus ellenpontja, Sober címmel. Ezzel kapcsolatban egyébként láthatóan nem viccelnek: Yuriy, aki a koncert alatt egyébként a legközlékenyebbnek bizonyult, el is mesélte, hogy meló közben sosem isznak, csak ásványvizet. Straight to sober heaven.

Persze, egy valamire való koncertkritika sem állja meg a helyét némi gonoszkodás és panaszkodás nélkül. A helyzet az, hogy ez most részemről kimerül a budapesti szórakozóhelyek általános eljárása (hogy tízkor fellövik a Dj-t meg a pizsamacsillagot) elleni lázadozásban. De ez is amolyan poprealizmus „kö-európai” módra. Folyton akarni még valamit. Arra vágyni, hogy az a bizonyos eredetiség, amit a Rotfront vagy a Gypo Circus kínál, tényleg produkálni tudjon egy elfogadhatóan kusturicai világot aranyfogakkal, olcsó pálinkával, hajnalig tartó mulatsággal, aztán csalódunk, amikor kiderül, hogy már csak fogszabályzók vannak, a tömény továbbra is ugyanannyiba kerül, a bazár meg tízkor bezár. Ki tudja, talán az lenne a vágyott pán-posztszovjet fíling lényege, hogy a csodavárás mindig eleve befejezetlen marad?

Rotfront és Gypo Circus lemezbemutató koncert, Budapest A38 Hajó, 2014. október 31.

A fotókat Szőke Richárd készítette.

O. Réti Zsófia

szerző: O. Réti Zsófia
honlap e-mail
O. Réti Zsófia 1986-ban született Miskolcon, kritikus, helyettesítő oktató a Debreceni Egyetemen. 2009-ben szerzett diplomát a Debreceni Egyetem magyar-angol szakán, majd ugyanitt az Irodalomtudományok Doktori Iskola magyar irodalmi alprogramjában vett részt, kutatási területe az 1980-as évek magyar népszerű kultúrája. A Pálffy István Színháztudományi Szakkollégium és az Alföld Stúdió tagja volt, a kARTc/Art Faces Kulturális Egyesület alapítója.

KULTprogramok

<< 2019. ápr. >>
hkscpsv
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum