KULTer.hu - A befejezés kínja
58002
post-template-default,single,single-post,postid-58002,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A befejezés kínja

Kertész Imre: A végső kocsma

Kertesz-ImreKertész Imre új könyve végső soron homogén kötetként olvasható, mert bár ismételten szerepel benne egy úgynevezett „betétregény”, az lényegében nem különül el élesen a nem betétszerű, tulajdonképpen önéletrajzi részektől. Így a látszólag „összeollózott” fejezetek közösen teszik ki – ezúttal – egy élet(mű) hanyatlásának pontos tanúságtételét.

Ám a szerző egyértelműen átengedi a szövegszervezés munkáját az önéletrajziságnak, így azt lehetne állítani, hogy a regénytöredékek, melyek aligha állnak össze bármely olvasóban amolyan koherens egésszé, kevésbé lehetnek fontosak számára, mint az önéletrajzi fragmentumok „csődtömeggondozása” (Bán Zoltán András, Önmaga csődtömeggondnoka).

Kertész Imre borús hangulatú, és nem utolsó sorban – mind gondolkodásában, mind töredékes jellegét tekintve – nietzschei szöveget írt, az értékek átértékelését tervezi, ám – és ez a kertészi életmű végső konklúziója – ehelyett azok ellehetetlenülésének felismerése megy végbe. Az említett csőd pedig abból fakad, hogy a szerző kedvét vesztette – némileg jogosan – a rá akasztott, önmaga által megfogalmazott „holokausztbohóc” szerepe, és az ezzel szoros összefüggésbe hozható Nobel-díj kitüntetés miatt, mely lényegében eltakarta az életművét. Kertész utóbbi években olvasható könyveiben rendre ismétlődik egy félve kimondott gondolat, miszerint a Sorstalanság világirodalmi kánoni rangra emelődése mintha elvette volna az olvasóktól annak lehetőségét, hogy maguk sajátítsák el a 20. századi történelem egyik legsötétebb eseményéről tanúskodó regényt és életművet, így lesilányítva azt – legalábbis a nagyközönség előtt – egy „piros betűs” könyvvé a kötelező olvasmányok listáján. Erre vonatkozóan ő maga írja A végső kocsmában: „nem tudom, hogy valóban a könyveim hódították meg a közönséget, vagy a Nobel-díjam.” (264.) Ezáltal azonban a „Kertész-márkanév” – ahogy a szerző is gyakran értelmezi a konkrét műveket már mindig megelőző irodalmi jószágot – éppen hogy önéletrajziságában, „irodalom-külpolitikai” beágyazottságában válik érdekessé, és teszi nem pusztán a műveket, de a szerző pályáját is vitaképes, izgalmas anyaggá. A végső kocsma az identitáskeresés kudarcos pályájának „koronája” és performansza, egy olyan szerző búcsúja, aki a Nobel-díj „hosszú, sötét árnyéka” elől menekül (Földényi László, Kertész Imre titkos élete = Élet és irodalom, LVIII/45, 13.), de mint árnyéknak, ennek is a priorija a test, mely elszenvedett egy történetet, amely pedig mindig önmaga lezárásában motivált, bármilyen legyen is az. Ez volna az Exit.

kertesz-vegs-kocsma

A végső kocsma négy hosszabb fejezetből áll, a Nyílt titkok és a Trivialitások kertje című önéletrajzi (esetenként máshol is olvasható) passzusaival megtöltve (Mentés másként; K. dosszié), illetve a közéjük ékelődő regénytöredékekből, A végső kocsma első, illetve második kísérletéből, ám sokkal inkább kötetbe másolt prózatörmelékeiből. A kötet zárása, az Exit pedig a par excellence vallomás, mely akár egy utolsó tömény az élet éjszakájának végső kocsmájában, tömören tartalmazza az életmű és életérzés sűrű párlatát. „Összekaparni szellemi létem maradványait?” – kérdezi Kertész, (395.), s ezt a célt valóban be is teljesíti. A viszonylag érdekes, ám mondjuk a szerző által is jogosan dicsért K. dossziéban közöltekhez képest, mind formájukban, mind történetükben nem sok újat felmutató naplófejezetek, tulajdonképpeni „halálnaplók”, (348.) melyek egészen a Nobel-díj átvételének idejéig visszanyúlnak, egy valósnak tűnő író személyét, szellemi és anyagi környezetével való vitáját, benne való vegetációját örökítik meg. Utazásokat felolvasástól felolvasásig, Madeirától Berlinig, majd vissza az utált és megtagadott Budapestig. Egy fényűzővé vált élet unalmasnak és fárasztónak mondott végső pompájáról tudósítanak, melyben hűséges társaként örökkön elkíséri az elbeszélőt felesége, M., aki pedig Kertész Magda megírt hasonmása. Hétköznapi bosszankodásokkal, Ligeti Györggyel és más németajkú ismerősökkel való találkozásokkal, az írni akarás gyötrelmeivel, az elmulasztott sors és identitás feletti lamentálással teletűzdelt passzusok elsősorban mégis egy olyan olvasó számára lehetnek fontosak, akit érdekel a kertészi életmű már említett sajátossága, az életúttal való szoros kapcsolat és az állandóan reflektált és többször – például interjúkban – is jóváhagyott azonossága. Mely megfeleltetés, mint kiderül éppen a K. dossziét olvasva, nem is olyan egyértelmű dolog. Alig van különbség eszerint megélt és később megírt élet között, egy író esetében legalábbis – s ez talán oka lehet sok későbbi frusztrációnak és a talajtalanságnak is.

A végső kocsmában a panaszok ömlenek és már-már agyonnyomják az olvasót, ám sikeresen oldják a szöveg bántó cinizmusát a hétköznapiságba visszatérő részletek, vagy a legremekebb, Kertészt idéző, ám éppen a giccs határán egyensúlyozó mondatok: „Létezésem botránykővé változott, melyet az önsajnálat keserű panírjában forgatok.” (268.) Mindenesetre rossz szájíze lehet az olvasónak, mikor aztán ilyeneket olvas: „Szomorú látványt nyújt a világ; másrészt ezt a látványt a chicagói Four Seasons Hotel egyik luxuslakosztályából nyerem.” (284.) S talán mindenki maga döntse el, hogy ez a summás idézet ironikussá válik-e, vagy sem, és hogy a csipkelődő, művei ismeretlensége vagy meg nem értettsége felett bosszankodó író önéletrajzi részletei valójában egy „világsztár” allűrjeit árulják-e inkább el. Megengedő lehet ugyanakkor az olvasó, ha figyelembe veszi azt, hogy A végső kocsma talán legnagyobb kínja és témája mégis az írás mint életforma felbomlása. Kertész szerint a művésznek már nincs helye a világban, és a művészet helyét – esetében legalábbis – a jutalmak és a díjak foglalták el. (294.) Kérdés, elhisszük-e neki, hogy az írói hitvallást agyonnyomó sikeres egzisztencia az, ami zavarba hozta őt, vagy inkább arról volna szó, hogy az életmű a rá kiszabott feladatok elvégzése után zsákutcába jutott, s hogy a holokauszt egykori írójaként már nem tud másról írni, mint arról, hogy ő a holokauszt írója (volt). Több, vagy más lett-e Kertész Imre, az író, mint a „reprezentáció mártírja”? (300.)

Imre Kertesz

„A K. dosszié az első könyvem, amelyet fenntartás nélkül szeretek” – írja Kertész, mely sokat mondó kijelentés (317.). A K. dosszié a nyilvánosságot sok esetben irritáló és bántó, többek között A végső kocsmában megjelenő, olykor egészen sértő hangnem mellőzésével volt képes közvetíteni Kertész gondolkodását és önmagáról, a zsidóságról, a „holokausztról” való véleményét, mindemellett pedig a túlírtságtól is tartózkodik, mely ugyanakkor jelen kötetről nem mondható el maradéktalanul. Mindazonáltal kevesebbet ad a K. dosszié annyiban – s a valódi felszámolásig talán emiatt sem jut el –, hogy egy korrekt és kompakt képet kap az olvasó Kertészről, de nincs benne egy a történelemben és a – tágabban értett – kultúrában érintett ember, az író leplezetlen dühe. Mely talán táplálkozik abból is, hogy a Sorstalanság kitüntetésében manifesztálódott „kegyelmi pillanat” elillant anélkül, hogy itthon valódi megértésre talált volna. Mindez részben valóban igaz, gondolva arra is – s itt e kritika szerzője saját tapasztalataira is hivatkozva állítja mindezt –, hogy számos olvasó értetlenül állt a regény díjazása előtt, s ezzel többen mindössze csak annyit vétettek, hogy nem vették magukra a Sorstalanság tanúságtételét, és azt, hogy ami abból kiolvasható (Kertész szerint a diktatúrák működése általában), európai és nem mellesleg magyar örökség is.

Kertész munkássága azonban nem pusztán a Buchenwaldot és Auschwitzot megjárt és túlélt, majd a róla szóló könyvei által világhírűvé vált íróéval azonos, hanem egy olyan emberével, akinek az életpályája mint tanulság és történet önmagában válik értelmezendővé − és ennek függvényében a nyíltan életrajzi ihletettségű könyvek is, melyek sorában A végső kocsma valóban az életmű „koronája”. Így a Sorstalanság díjazása és Kertész Imre kiemelése arra mutathat rá, hogy az irodalom nem lehet pusztán egy belső értelmiségi kör, az „irodalmárok” ügye, Kertész Imre könyveinek története pedig elválaszthatatlan Kertész Imre történetétől, vagy éppen megfordítva: Kertészt nem lehet másképp ismerni és érteni, csak mint írót. Műveinek adekvát olvasása és értése pedig a szigorú szövegértési szabályokat képviselő szakmai körökben már régóta temetett önéletrajziság figyelmen kívül hagyásának kritikáját is maga után vonhatja.

A „halálnaplók” feljegyzései ugyanakkor talán felül is írhatják az önéletrajziság problémáját, és többet kínálnak egyfajta „szellemi lomtalanításnál” (vö. Bán Zoltán András, Önmaga csődtömeggondnoka, im., 29.), mert a már említett, valóság és megírt közötti szerzői meg nem különböztetés furcsa árnyékvilága egy köztes műfajú, gyanús referenciájú elbeszéléssé avatja azt. E határozatlanság kétségkívül képes magával ragadni az olvasót, s úgy megjeleníteni az eseményeket az éjszakai olívabogyó fogyasztásától, a hazai sajtó szidalmazásán túl, egy végső regény megírásának kínjáig, hogy azok folyton egy valóság–fikció tengelyen mozognak fel és alá. Az életrajziság gyanúja mellett a fikció gyanúja is felmerül, és Kertész korábbi műveinek függvényében nem elvetendő – eltekintve mondjuk egy szoros életrajzi olvasattól – a posztmodernitás jellegzetességeire emlékeztető regényépítkezés lehetősége sem. Nem utolsósorban mindez amiatt lehetséges, hogy az életmű koronájaként megírandó szöveg voltaképpen irodalmi „mű”. S így kérdéssé válik az is, hogy A végső kocsma határa vajon a „borítók”, esetleg az azonos című fejezetek körül húzódik-e meg.

Jogosan állítja Bán Zoltán András az idézett cikkében, hogy A végső kocsma mint regénybeli regénytöredék, melyre a naplójegyzetek nyomasztó írni akarása is irányul, érdektelen, s hogy a Második nekirugaszkodásban olvasható Sonderberg doktor elmélkedései laposak, és még az is meglehet, hogy az utolsó megírandó mű égető vágya talán részben külső kényszer is. Összességében mégis egységes „előadássá” avanzsál a szöveg, mely nem pusztán ígéri, hanem el is hozza a szerzői búcsút és a vágyott felszámolást, mert végrehajtja azt. S így valóban inkább performancia, mint metafizika. Kertész utolsó „regénye” szép és őszinte könyv, ez bizonyos. Azt viszont minden olvasónak jogában áll eldönteni, hogy a felszámolás, vagy befejezés aktusa mentesíti-e a szöveget a töredezettsége alól, töredezett-e egyáltalán, de akár azt is, hogy kell-e bármi alól mentesíteni. Nem biztos, hogy ez olyan könyv.

Kertész Imre: A végső kocsma, Magvető, Budapest, 2014.

Makai Máté

szerző: Makai Máté
honlap e-mail
Makai Máté 1986-ban született Veszprémben, jelenleg Budapesten él. Az Eötvös Loránd Tudományegyetemen végzett magyar alapszakon, illetve irodalom- és kultúratudomány mesterszakon. Eddigi írásait az Alföld, valamint az ÚjNautilus portál közölte. Leginkább a kortárs magyar próza és az irodalomelmélet érdekli.

KULTprogramok

<< 2017. nov. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum