KULTer.hu - Freisinger Balázs novellája
57747
post-template-default,single,single-post,postid-57747,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Freisinger Balázs novellája

Késés

„A Keleti pályaudvar következik. Átszállhatnak a négyes metróra. Odakint szükség lesz esernyőre is.” Az utóbbi mondatot angolul mondta, és helytelenül, amennyire én tudom. You need umbrella is. Az is-t iz-nek mondta. Az utasokat mindez egyáltalán nem lepte meg. Úgy éreztem, le kell szállnom.

Amikor már metróval sem megy a közlekedés, marad a gyaloglás. Külön szerencse, hogy éppen a Keleti pályaudvar volt a cél. Egybeesés, mondjuk. Két napja még ment a metrózás, de már nem ment a villamosozás: felültem a végállomáson várakozó szerelvényre, épphogy sikerült még indulás előtt leugranom. És már akkor sem volt problémamentes a föld alá ereszkedés. A leghosszabb mozgólépcső, ami a városban létezik, félúton éreztem úgy, hogy nem fogom kibírni. A felfelé futáshoz nem tartottam elég gyorsnak magamat, a másik lépcsőre való átugrás ötletét pedig azzal vetettem el, hogy valószínűleg észreveszik és akkor mindenki engem fog nézni. Nem tudom, a menetiránnyal szemben való rohanásról miért nem ugyanez jutott eszembe. Szakadt rólam a víz, mire leértem.

Ha már a metrózás sem megy, marad a gyaloglás, csakhogy minél éhesebb vagyok, annál kevésbé tudok önerőből haladni. Márpedig minél rosszabbul vagyok, annál éhesebb. Harmadik napja nem tudtam szilárd tápanyagot magamhoz venni. Folyékonyat se nagyon. Inni meg nem mertem, úgyhogy valóban nem sok energia volt bennem. A tegnapi Dörgicsei csibeleves például, aminek létrehozására úgy vettem rá magam, hogy ha legalább ezt nem eszem meg, sosem fogom többé látni a fiamat, mert reggelre meghalok. A csibelevestől függetlenül tényleg majdnem így lett, bár a főzés élménye, úgymint a granulátum forró vízben való feloldása, önmagában is szerethetővé tett egy rövid időre.

Jó napom volt, gyökérkezeléssel kezdtem. A fogorvos felajánlotta, hogy azonnal kihúzza, de ha gondolom, előbb inkább megöl, és ha az esetleg nem sikerül, csak utána húzza ki. Viszont akkor csak a húzást kell kifizetni. Természetesen a halált választottam.

Nekilátott a gyökérkezelésnek (igazi eufemizmus: az élő idegek szervezetből való kitépkedését takarja), vagyis elmagyarázta, miért nem hat a helyi érzéstelenítő (Joseph Hellerre hivatkozott, ezt egyáltalán nem tartottam különösnek), majd szétfúrta az agyamat. Másfél óra múlva gyalog tartottam hazafelé, akkor kezdett zsibbadni a fejem. Képtelen voltam villamosra szállni. Azon tanakodtam, mi mindent mondhattam és tehettem azokon kívül, amikre homályosan emlékszem. Annyi rémlett, hogy veszettül rángattam a lábam, a sarkammal vertem a széket, miközben azon gondolkodtam, vajon lobog-e a cipőfűzőm és hogy lehet-e csukott szemmel tágra nyílt pupillákkal meredni valamire, ami valószínűleg a halál. Hazafelé úgy gondoltam, lehet, de felesleges. Köpés közben egyszer azt mondtam az orvosnak, hogy nem színészkedek, tényleg ennyire fáj, de nem válaszolt. Láttam a szemén, hogy még fúrni akar. Aztán azt is mondtam neki később, hogy reggel fürödtem, nem azért van ilyen szagom, mert tiszteletlen vagyok. De erre se válaszolt, csak, hogy ugyan a többi betegnek is szüksége lenne még rá, de nyugodtan harapjam le az ujját, szerinte is megérdemli. A pulóveremet meg vegyem le, nem is érti, miért jöttem pulóverben és kabátban, napok óta húsz fok van. Erre meg én nem válaszoltam, legalábbis remélem. Azt hiszem sírtam is, és egyszer azt mondtam, hogy bazdmeg. Talán többször. Szerencsére csak köpés közben volt alkalmam beszélni.

Nagyjából egy óra alatt tántorogtam haza a mintegy öt kilométerre lévő rendelőtől, azaz a normális tempóm felével haladtam. Süvítő sprintnek tűnt. Délutánig úgy viselkedtem otthon, mint akinek reggel gyökérkezelése volt. Egész normálisnak látszottam.

Amikor a Keleti pályaudvarnál feljöttem a föld alól, még majdnem egy óra volt a vonat érkezéséig, ami hazahozta a családomat. Ezt indulás előtt sem esett nehezemre megsaccolni, de nem bírtam tovább otthon maradni. Volt még a Dörgicsei csibelevesből és elrettentett a gondolat, hogy megint ennem kell belőle. Abban bíztam, hogy a nő és a gyerek majd megmentenek, esetleg még éhesek is lesznek a hosszú út után, hátha velük én is tudok. Nem egészen öt napot töltöttem egyedül.

Ahogy ott ültem a pályaudvar oldalsó bejáratánál a padon kabátban és próbáltam újra meggyújtani a számban elaludt csikket, de a tűző naptól nem láttam, ég-e az öngyújtó lángja, úgy éreztem, most már valóban elég különös látványt nyújthatok. Felvettem a napszemüvegem.

Az előző három éjjel nem aludtam. Három nappal ezelőtt délután lett változékony az idő annyira, hogy nem tudtam tovább követni. Festettem egy képet és elaludtam a parkettán közben. Amikor felkeltem, ugyanannyi volt az idő. Rögtön ugyanakkor sokkal több. Újra lefeküdtem, ezúttal az ágyba, de nem találkoztunk többet. A megelőző huszonnégy órában a saját hangomat hallgattam, amint a szövegeimet olvassa föl egy barátomnak, aki foggal született és sír. Időnként nevet. Néha koccintunk és ő is elmesél egy történetet. Fejből, mert nincs meg a szemüvege és egyébként is festő, nem írja le a történeteit. Amikor hazaértem, még a fülemben zakatolt, ahogy a hangom azt mondja: vagy hagyni az egészet a picsába. Egyszerűbb lenne.

Azonnal nekiláttam, hajnalig festettem. Másnap délután, mikor a parkettáról felkeltem, voltaképpen kész is volt.

A kép közepes lett. Estére halálosan kimerültem, tudtam, ha így próbálom meg az éjszaka normálisnak számító tevékenységgel, az alvással rendezni a konfliktusunkat, éjfél se lesz, mire megőrülök. Inni nem mertem. Végül megkönyörült rajtam egy barátom, elmentünk vacsorázni. A gulyás és a csapolt sör valamelyest emberré tett, újra képesnek éreztem magam. Reggel hétig ücsörögtünk különböző kocsmákban, rendkívül élveztem, hogy semmi különös nincs bennem. A világgal megtalált tökéletes szinkronom békéjén mélán vigyorogva értem haza, józanul és frissen borultam a kinyújtóztatott alvásidőbe, mint aki megengedően keblére vonja a múlást. De az pár óra alatt megint kihámozta magát belőlem. Egy teljes napot és egy éjszakát rettegtem végig azon, hogy soha többé nem fogok tudni aludni. Közben egyre gyanúsabban erősödött a fogfájás. Reggelre beláttam, hogy ez nem a szokásos fogcsikorgatás miatt van, ahhoz legalábbis aludnom kellett volna. Ébren még nem csikorgatok. Elmentem levesport venni, mert a reggel miatt elég eltökéltnek éreztem magam, hogy egyek. Levest, mert a szilárd táplálék gondolatára azonnal öklendezni kezdtem. Próbáltam ezt a fogfájásra fogni, de persze nem vettem be. Azt mondtam, valami bűzlik.

Lehet, hogy én. Ugyan bő egy napja nem vettem magamhoz alkoholt, a korábbiak szaga még erősen párolgott belőlem. Az indulást egy forró fürdővel kívántam hát megelőzni, de az alatt az egy perc alatt, amit a kádban töltöttem, minden második gondolatom az volt, hogy ha megőrülök, eszembe fog-e jutni kivenni a zárból a kulcsot, vagy rám kell törjék majd az ajtót. Közben pedig a teljesség igényével olyasmikre gondoltam, hogy: egyáltalán, a kádban ülve hogyan tudom majd kivenni a bejárati ajtó zárjából a kulcsot, és ha mégis, akkor miért ne tudnám beengedni őket, ráadásul hogyan fogunk eljutni odáig, hogy én otthon ülök a kádban még másfél nap múlva is, miközben őket kéne várnom a pályaudvaron; és hogy a gyerek hajója a kád szélén vajon emlékszik-e azokra az alkalmakra, amikor én fürdök vele, és egészen bizonyos-e, hogy soha nem fog megtörni és kitálalni mindent, meg hogy tulajdonképpen nem is játszom vele, csak hagyom, hogy a kád szélén maradjon és hallgasson, amíg kiáznak belőlem a mondatok, és hogy ez milyen őszinte viszony, még jó, hogy a gyereknek is nagy haverja, így ez legalább összekötő, nem elválasztó, mint általában majdnem minden, ami a világgal közös kapcsolatunk; valamint, hogy milyen furcsa dolog, hogy a fürdőszobánk ablaka a lépcsőházra néz, és hogy vajon kihallatszik-e a csukott ablakon, amiken gondolkodom, meg hogy ha zuhanyzás közben oldalra fordulok, látszik-e a pöcsöm árnyképe, és hogy a testem ilyenformán való újbóli elszabadulása nyilván a víz kényeztető hatása miatt van, tehát a legjobb, ha kimenekülök innen, amíg lehet a testemmel együtt, mert aztán már csak én mehetek. És jött megint, hogy de akkor hogy jönnek be a gyerekek, mármint a feleségem és a gyermek, és én milyen látványt nyújtok majd a kád vízbe dermedve, úgyhogy inkább kiszálltam.

A zacskós levest egy másik boltban vettem meg. Abban, amelyikbe járni szoktunk, képtelen voltam bemenni, úgy éreztem, látszik rajtam, ahogy fürödtem. Legalább öt különböző levesport vásároltam, fizettem, visszamentem vécépapírért, megint fizettem, a kasszánál a lány értetlenül bámult és valamit halkan motyogott, amikor megpróbáltam neki elmagyarázni, hogy semmi rosszat nem akarok, csak elfelejtettem a felét a vásárlandó dolgoknak, úgyhogy engedjen vissza, aztán mikor újra kiálltam a sort igazolásként magam előtt tartva a gurigákat, rettegve elfordult, pedig mosolyogni is próbáltam rá.

Ültem a Keleti mellett a padon, napszemüvegben még nehezebben láttam az öngyújtó lángját, de végül sikerült újra meggyújtanom a csikket. Arra gondoltam, miért olyan fontos nekem, hogy tudjam, mi történt az elmúlt négy és fél napban. Aztán arra gondoltam, bizonyára beszámolót készítek, így megpróbáltam felidézni a legutóbbi napot a Dörgicsei csibelevestől.

A délelőttről és a délutánról semmi nem jutott eszembe, az estéről és az éjszakról a fájdalom, ami a reggeli gyökérkezelésben csúcsosodott. Valószínűleg egész nap a csibelevest kerülgettem. Egyszer beborítottam az ágy mellett felhalmozott könyvek közé egy pohár vizet, meg valamikor felírtam egy lapra, hogy „az életed dizájnja”, amit egy Háy-interjúban találtam. Ezek szerint olvastam is.

Arab pénzváltók ordítozva vonultak át a téren, figyeltem a haladásukat, és a haladásról eszembe jutott, hogy fogalmam sincs, mióta ülök itt, lehet, hogy már rég megjött a vonat. Megnéztem, még mindig ugyanannyi volt hátra. Az arabokkal kapcsolatban sosem értettem, miből élnek, azt is csak én találtam ki, hogy pénzváltók, mert pénzt váltani egyszer sem láttam egyiküket sem. Régebben itt laktunk a tér túloldalán, sokszor figyeltem őket az erkélyről, soha senkivel nem érintkeztek, csak egymással üvöltöttek szakadatlan. Márpedig így se nőt, se drogot, se pénzt nem lehet egykönnyen értékesíteni. Most is ott óbégattak a bejáratnál. Bőrkabátban voltak, kezdtem rokonszenvezni velük.

Azon tanakodtam, hogy az időnek és az időnek mennyi köze lehet egymáshoz. Múló idő és időjárás. Erről eszembe jutott, hogy a reggelig tartó kocsmapult támasztás közben a nyelv mibenlétéről próbáltam összefüggő képet rajzolni a barátom homályosodó tekintete elé, de nem sikerült katarzist előidéznem még azzal sem, hogy felfedtem, az „id” gyök jelentése eredetileg ‘szent’, és hogy ez mind az ünnep (id+nap, vagyis ‘szent nap’), mind az idételen (id+telen, vagyis ‘szenttelen, szentségtelen’ tehát ‘meg nem keresztelt’ – mert a bolondokat nem keresztelték meg) szavunkban tetten érhető. Mondjuk nem is csodálom, akkor már Unicumot is ittunk a sör mellé, ráadásul a barátom sose volt jó tanuló. Kíváncsi lettem, vajon az idő szavunk ugyanebből a gyökből ered-e, de nem tudtam válaszolni. Ostobaságomat súlyos amalgámtömésnek éreztem elhasználódott agyam krátereiben. Megnéztem, hány perc van még hátra, de nem. Úgy döntöttem, el sem teszem a telefont a zsebembe, akkor nem hívom fel magamra még jobban a figyelmet ezzel az állandó vonaglással, ahogy benyúlok érte, megnézem, és újra elteszem, amihez a jobb lábamat folyton ki kell egyenesítenem ültömben, mert szűk a farmer.

Van még egy kérdésem, szólítottam meg magam, és ebből éreztem, közeledik a vonat, ha már ekkora biztonságban vagyok, hogy közvetlenül is merek beszélni hozzám. No, hát mi lenne az, baszkikám? (Úgy döntöttem, barátságos hangot ütök meg, elvégre mégiscsak elég szar napjaim voltak, mire lenne jó most megint civakodni, így, hogy nemsokára az egyikünknek már jó lesz.) Mondjad.

Miért metró?

Azt hittem, te jöttél rá, ezek szerint nem. Vagy csak tesztelsz? Mindegy, tessék: a metróban nincs idő.

Lemész, mindig ugyanolyan fény van, mindig ugyanolyan idő. Bármerre jársz. Amikor meg feljössz, ott folytathatod, ahol fönt abbahagytad. A metrónak is van ideje, halad például, de ott nincsenek más idők, amikhez képest a metró ideje mérhető lenne.

Ha a villamosról kinézel, azokat látod, akiknek semmi közük a villamos idejéhez. Autókban ülnek, gyalogolnak a járdán és így tovább. A metróban viszont azokat látod, akik a metróra várnak, akik a metróba beszállnak, akik a metróból kiszállnak, illetve a sötét semmit. És mindig ugyanolyan, mindig ugyanannyi az idő.

Megnéztem a kezemben tartott telefont. Közel egy óra volt még hátra. Úgy döntöttem, bent az állomáson várom meg a vonatot. Felálltam és elindultam a bejárat felé. Olyan volt, mint a tűzoltók által kifeszített ponyva irányába elrugaszkodni a magasból. Behunyt szemmel. A napszemüveg miatt valóban nem sokat láttam bent az épületben.

A gyerekem kapott el, ahogy leemeltem a vonatlépcsőről.

Kiemelt kép: A Keleti pályaudvar metrója

Freisinger Balázs

szerző: Freisinger Balázs
honlap e-mail
Freisinger Balázs 1976-ban született, író. Jelenleg Budapesten él. Versei és kisprózái jelentek meg különböző újságokban, rendszerint teljesen más néven, bölcsészeti diplomákat szerzett, majd a versenyszférában helyezkedett el.

1 archív hozzászólás
  • Kemecsei József - december 18, 2014

    Szia “b” Köszönöm a küldeményt. Elolvastam. Mindvégig két fogalom jelentése kavargott, kavarog bennem. Zseniális. Félelmetes. Félelmetesen zseniális. Zseniálisan félelmetes. Üdv KJ

KULTprogramok

<< 2017. nov. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum