KULTer.hu - Szép szorongás, halk melankólia
58053
post-template-default,single,single-post,postid-58053,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Szép szorongás, halk melankólia

Izsó Zita: Színről színre

debrecen01 másolata„Képtelen vagyok mesélni. / Csak egy helyben tudok állni a múltban” – olvassuk Izsó Zita új verseskötetében a rövidre zárt ars poétikát, és ezek a mondatok leképezik az egész szövegfolyam fájdalmas, szép melankóliáját.

Képtelen, de a versekben megszólaló lírai én mégis nekiveselkedik, hogy emlékképein átderengő történeteit valahogy kimondhatóvá, elbeszélhetővé tegye, és saját nézőpontját ki-, vagy legalább elmozdítsa a tragédia holtpontjáról.

A Színről színre című kötet szabadon áramló versszövegei – a gondos tagolás ellenére is – nagyon keveset bíznak az egyes versekre, sokkal inkább a lírai beszéd folyamatosságán van a hangsúly. Sok vers kezdődik in medias res, nyelvileg is jelezve azt, hogy vannak, volnának bizonyos előzmények, amelyek mégsem lesznek a szöveg részei. Ilyen esetekben nem a szűk kontextus, hanem az egész kötet hangoltsága az, ami magától értetődően kitölti a megértés repedéseit: mintha csendesen hullámzó vízből bukkannának fel a versek, hogy rögtön vissza is merüljenek oda az olvasás után, beolvadva ebbe az „alattiság” vagy „mögöttiség” képzetét keltő anyagba.

borito-izso

Már a versforma is fesztelenséget, szabadságot sugall, valamiféle öntörvényűséget, és ez az érzés egyre fokozódik az olvasás folyamán: természetesen, könnyeden siklanak a szövegek, miközben ezzel a könnyedséggel kiáltó ellentétben áll az az érzelmi feszültség, amely a versek sajátja. A lírai én szinte kegyetlen őszinteséggel tárja fel az emberi lélek önelemző szenvedélyének szélsőségeit, és mindezt a bombasztikus formulák teljes mellőzésével, mondhatni hétköznapi módon teszi. Szimpatikus, hogy művinek ható effektusok nélkül, a banális megfigyeléseket és a jól eltalált hasonlatokat megfelelő arányérzékkel illeszti egymáshoz, a metaforáknak szépen megágyaz: magyarán a szerkesztésmód átgondolt koncepciót tükröz (pl.: „Párnáján ott maradt a mélyedés, / gyümölcshúsban a kiszedett mag helye.” Szkafander; vagy: „Hideg hálád csak nélkülem lehet kerek, / mint a nyelv hiányát ölelő füstkarika, / egy belső udvarát szorongató bérház, / vagy egy étkezőasztalon hagyott / jegygyűrű üres krátere.” Épülettest), akkor is, ha sokszor éppen az esetlegesség, a véletlenszerűség hatását kelti.

Az egyes szám első személy, az alanyiság az egész kötetben meghatározó. A kínos precizitással kitárulkozó ént többnyire olyan értékhiányos állapotok jellemzik, mint a bezártság, a némaság vagy a magány. Talán az idő is megállt: a perspektíva a múltra, a múlt egyes kitüntetett pillanataira nyitott csak, de jövő idő ebben a paradigmában mintha nem létezne. „Nincs mit tenni. Olyan vagyok, mint egy holt nyelv, / amit néha még használnak, de már rég nem változik.” (Várakozás) A testtel visszatérően összekapcsolódó épületmetafora is ürességet, kozmikussá növő otthontalanságot hordoz. „Válaszfalat húzok magamban hit és tények közé, dühvel szigetelem mosolyom réseit. / A sok csalódás rendben tart, mindig hófehérre meszel. / Ez a ház rajtam így lett kész.” (Épülettest)

prae005_844_7816_844x380

Mégsem a tragikum uralkodik a verseskötetben. A nyelvi megmunkáltság, a finom szóképek, az érzékeny dinamikával elmesélt történetek legalábbis oldják az itt-ott eluralkodó depressziót. A játék sem teljesen idegen ettől a költészettől: még a fekete humor is megjelenik, például a Befejezetlen hűség című versben („Nem tudom, alszik-e vagy csak megpróbálja, / hogy áll neki, ha halott. / Nem árul már semmi figyelmet, / szemhéja lehúzott bolti roló.”). Ez a játék persze nagyon sajátos és halk, mégis átszínezi az alapjáraton döcögő szorongást, ami vitathatatlanul jellemzi a kötetet. Átsugárzik és egy kissé derűsebbé teszi, megemeli az ilyen sorokat is: „Nem tudom, miért mindig a hajók ébresztenek. / A ledobált áruk puffanása, / az önkéntelen szorongás, amit ilyenkor érzek, / hogy talán kárt tehetett bennük a földet érés, / mint sokunkban az a tudat, hogy megtudtuk, nem menekülsz.” (Az életmentő)

Ezek a versek megérintenek, és talán képesek arra, hogy általuk kissé máshogy tekintsünk a világra. Nehéz megfogalmazni, de hiszen maguk a szövegek is ezzel a gonddal küszködnek: a melankólia rémületének és játékának lenyomatai a mindennapi életünk díszleteiben. Egyáltalán nem kellemes élmény ebbe belemélyedni. De érdemes.

Izsó Zita: Színről színre, PRAE.HU-Palimpszeszt, Budapest, 2014.

Pogrányi Péter

szerző: Pogrányi Péter
honlap e-mail
Pogrányi Péter 1987-ben született, 2005 óta Budapesten él. 2010-ben esztétika-magyar szakon szerzett diplomát az ELTE BTK-n, 2010 őszétől ugyanitt PhD-hallgató. Kritikát ír, fő érdeklődési területe a XX. századi magyar próza és a kortárs verses epika.

KULTprogramok

<< 2019. ápr. >>
hkscpsv
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum