KULTer.hu - Töredezett Y generáció
57924
post-template-default,single,single-post,postid-57924,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Töredezett Y generáció

Interjú Szabó Györggyel, a Trafó menedzser-igazgatójával

Szabó GyörgyVAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan – mondja Reisz Gábor, valamint az ő filmjére hivatkozva Szabó György is, aki a Trafó menedzser-igazgatója és a Nextfeszt életre hívója. Abban egyetértenek, hogy a világot nem lehet a korábbi értékrendek szerint szemlélni és a művészetben sem működhetnek a megszokott, bevett formák. A Nextfeszt azoknak a fiatal alkotóknak teremt fórumot, akik sajátos perspektívájukból reflektálnak „szép új világ”-unkra.

KULTer.hu: Több mint tíz éve látogatom rendszeresen a Trafó előadásait, de nem igazán emlékszem arra, hogy valaha is fesztivált rendeztetek volna. Pláne nem olyan koncepció mentén, hogy a legfiatalabb magyar művészgeneráció együtt, egy programsorozat égisze alatt mutatkozhasson be…

A Trafó valóban nem szokott fesztiválokat szervezni, mert nagyon nagy teher az intézménynek, de most erős késztetést éreztünk arra, hogy egy ilyen esemény keretében adjunk teret a legújabb magyar színházi és táncos alkotók, társulatok, együttesek, projektek számára. A program összeállításában egyébként házon belül is vita volt, és így is kimaradnak olyanok, akiknek itt lenne a helyük. Igazából mindig ragaszkodtam magamban azokhoz az értékekhez, amiket be tudtam hozni a társadalomba (például, hogy a Trafó máig képes Budapestre hozni a világ kortárs „mainstream” színházainak a produkcióit), viszont most, amikor megnéztem a Nyúzzatok meg című előadást, és a bemutatót követően felálltam, azt éreztem, hogy ezek után már nem lehet úgy nézni a kortárs táncot, mint eddig. (Annak idején Frenák Tricks & Trackse volt ilyen fordulópont.) A Dányi-Molnár-Vadas hármas Nyúzzatok megje után tudtam, hogy innen nincs visszaút, ezt komolyan kell venni, itt már más világ van. Nem véletlenül került be az előadás a Next programjába és egy hónapja nagy sikerrel játszották a londoni The Place Currency Fesztiválján is. Ez a generáció egészen más szögből reflektál a világra, más valóságban élnek, mások a módszereik – ezek a felismerések tehetik indokolttá a Nextfeszt megrendezését is. A Next alapvetően arról szól, hogy a fiatal generációt próbáljuk megérteni; nézni, figyelni őket, és teret adni nekik a szakmában, a finanszírozásban. Mi alulról emeljük fel őket, és akiknek sikerül bizonyítania, az megy tovább a rendszerben.

Nyúzzatok meg (Fotó: Drucker Dávid)

KULTer.hu: A nívós nemzetközi produkciók mellett azért valahol a Trafó ezt a szerepet mindig is magára vállalta: felfigyelt a tehetséges fiatal hazai művészekre, és felkarolta őket…

Persze. Csak az a baj, hogy most elfogyott alulról a muníció. A pénz és a szervezettség… A művészek rászorulnak a produkciós házak – Műhely, Sín, Elegy, Buti – segítségére, de most ezek az intézmények is nehéz helyzetbe kerültek financiálisan. Pedig a művészek csak a szervezetek segítségével tudtak dolgozni, új nyelvezetet kifejleszteni, ezért nehéz a helyzet most, amikor a szervezetek sem kapták meg a szükséges támogatást. Nem lehet tudni, hogy meddig marad ez a pénztelenség. Mert ha marad, akkor lényegében ez a folyamat meg fog szűnni. Lehet látni, hogy az új generáció ebből táplálkozott. Most ugyanaz történik, mint ami a nyolcvanas évek végén és a kilencvenes évek elején. Akkor is volt egy olyan nemzedék, amelyik a külföld felé fordult és megpróbált belekerülni a nemzetközi körforgásba. A mostaniak is ezt teszik. Jó példaként ott van előttük Mundruczó Kornél, Schilling Árpád, Bodó Viktor és Pintér Béla. A Nextfeszt ezeknek a fiatal alkotóknak az útját próbálja kibontani. Sokan nem értik, nem tudják, miről beszél ez a generáció, nekik annyit tudok javasolni, hogy nézzék meg a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan című filmet. Ami megtörténik egyéb területeken, az ugyanúgy megtörténik a művészetek más területein: a filmgyártás is változott – az értékteremtő filmek jelentős része nemzetközi koprodukciókban készül.

gyuri

KULTer.hu: A kulturális szférától megvont támogatások és átcsoportosított összegek problémájának vesztesei éppen a kortárs alkotók. A Next erre is megpróbálja ráirányítani a figyelmet?

A fesztivál nem kritika akar lenni a döntéshozók felé, tényleg csak az a szándékunk, hogy próbáljuk ezt a generációt is megérteni. Meghívunk persze döntéshozókat is, hogy a köztük és a művészek közti távolságot kicsit ezzel is csökkentsük. Szerintem a legfontosabb dolog, hogy meg kell próbálnunk megérteni, ezek a fiatal művészek miért dolgoznak így. Beszéltem olyan emberekkel, akik döntéshozó helyzetben vannak, beszéltem kritikusokkal – sőt kritikai vita is kialakult a generáció megítélésével kapcsolatban – de meg kell értenünk, hogy nem lehet elvárni azt a fajta művészi gondolkodást, amit az a korábbi generáció képviselt, amellyel én is együtt nevelkedtem és dolgoztam. Megváltozott az élet, nekem is vannak gyerekeim és rajtuk keresztül szintén látom, hogy ma mi működik és mi nem. Még családapaként is nagyon nehéz toleránsnak lenni. Ugyanezt látom szakmai szinten. Azt várják, hogy térjünk vissza a kályhához. Pedig már rég nincsen kályha… Csak hősugárzó van…

KULTer.hu: Pontosan mi a kályha ebben a kontextusban? Azt érted rajta, hogy van egy fentről érkező elvárás, és hogy az új generációra rá akarnak erőltetni egy kortársként aposztrofált, de mára kissé megkövesedett irányvonalat?

Igen, van egyfajta elvárás; van egy hagyománya most a területnek és a mostani alkotók, akik egyre inkább külföld felé nyitnak, és onnan kapnak pozitív visszaigazolásokat, ők egészen másként gondolkodnak. A legpregnánsabb különbség – amihez hozzászoktunk –, hogy korábban nagy témákban gondolkodtak a művészek, mint szerelem, magány, meg nem értettség stb., ez a nemzedék viszont sokkal inkább a saját életéről beszél, sokkal közvetlenebb hangon. Ezek a fiatal művészek szeretik a közönséget, odalépnek hozzájuk, megszólítják őket. Ilyenek például az egyik fesztiválon is fellépő társulat, a Dollár Papa Gyermekei produkciói is, amikben díszlet és jelmez nélkül képesek üdítően maivá és hitelessé tenni Ibsen és Stindberg drámáját.

Dollár Papa Gyermekei: Szerelem

KULTer.hu: Van rálátásod a teljes tendenciára, hogy látod, honnan jön ez az egész metódusváltás? Egyáltalán, mikorra datálható a megjelenése? Azt nem gondolnám, hogy ez a magyar alkotók invenciója lenne… Pár hónapja járt a Trafóban a brit DV8, és előhívta a sok évvel ezelőtti emlékeimet, amikor először láttam őket nálatok. A DV8-re már akkor szokatlan darabszerkesztési metódus volt jellemző, például a bizalmas interakció a közönséggel. Emellett a rendező teljesen más előadás-struktúrában (töredezett építkezésben) gondolkozott, mint amit megszoktunk az akkori kortárs magyar színházban. Lehetséges, hogy ez a nyugati vonal hullámszerűen elérte a magyar alkotókat?

Valóban, a DV8 ezt a vonalat képviseli, de nem hullámként érte el a hazai művészeket a szemléletváltás. Ez több dologból jön össze. Ha van egy bizonyos jólét, akkor nyitottabbak vagyunk, hogy kísérletezzünk a formákkal, a kifejezésmódokkal (ezt most a DV8-re mondom). De amikor belefutunk egy problematikus korba, akkor a formai megoldások egyre kevésbé lesznek fontosak, mert a tartalom válik lényegessé. A DV8-nél is ezt lehet egyébként látni (a John is ezt mutatta): nagyon sok probléma van náluk is, és kell ezekkel a problémákkal foglalkozni, de a formai megoldások kisebb hangsúlyt kapnak. Az a furcsa, hogy nálunk meg közben azt lehet látni, hogy a fiatalok ezt a kettőt ötvözik. A tartalommal is foglalkoznak és a formákkal is kísérleteznek. Az életük tele van kérdőjelekkel. Ahogy Reisz Gábor filmje is jól mutatja, rengeteg fiatal nem tudja, hogy hova megy, merre tart. Úgy látom, a mostani – nemcsak – művész generációban van egyfajta (ha nem is fölöslegesség) inkább „pillanatnyiság” érzés.

KULTer.hu: Akkor szerinted az Y generációra a teljes stabilitásvesztés jellemző, és ennek az állapotnak a leképzését kapjuk vissza a színpadokon?

Amikor én voltam fiatal, olyan korú, mint ők, akkor nagyon tudtam, hogy mit akarok csinálni, és a társadalomban nem volt olyan verseny, mint most. Ha valaki akart valamit – és nagyon akarta –, akkor el tudott abba az irányba indulni és képes volt haladni. Ma ez azért koránt sincs így. A megélhetés nagyon drága lett, sok minden bonyolulttá vált és ez nagyon komoly kihívások elé állít mindenkit. A művészeket is – ha csak a gyakorlati oldalt nézzük – a finanszírozásban. Bizonytalanná teszi az alkotók létét, munkáját, hogy nincs mögöttük biztos anyagi háttér. Ezek a körülmények megváltoztatják a művész fejlődésének folyamatát is, és megváltoztatják a művészi produktumot is, a színházi és táncelőadások létrejöttének folyamatát. A létrejött darabok is különböznek azoktól, mint amiket korábban megszoktunk.

There is an elephant in every room (Fotó: Hevér Zsófia)

KULTer.hu: Milyen konkrét formai változásokban, színházi módszer- és eszközváltozásban érhető tetten ez a fajta átalakulás a kortárs magyar színpadon?

Érezhető, hogy az alkotók szinte elfordulnak; van művész, akinek a módszerére az jellemző, hogy sok absztrakt elemet szerepeltet, majd otthagyja az egészet, közel lép a közönségéhez, megrázza őket, aztán megint visszalép a saját terébe, világába. Arról nem is beszélve, hogy ha nem táncról van szó, hanem színházi produkciókról, akkor például a hagyományos térkezelés teljesen megváltozik. A tánc és színház közötti határvonal elmosódik: sok színházi rendező inkább táncosokkal dolgozik, nem is színészekkel. Már nincs történet, azt a fajta absztrakt lineáris építkezést, amit ismerünk, kezdik teljesen elhagyni a mostani színházi alkotók. Megszoktuk, hogy a darabnak van egy íve, és az ív feszületének szépségébe bele tudunk feledkezni. De az élet ma már nem ilyen, ezért a darabok sem ilyenek. A struktúrájukra a töredezettség a jellemző – az a fajta széttördeltség, ami a mai világunkat is meghatározza. Mindenkinek szerteágazik az élete. Ha csak a te példádat vesszük, hol itt élsz Magyarországon, hol Los Angeles-ben vagy, hol meg Londonban… Nincsenek kontinentális és nyelvi korlátok, minden megváltozik, a munka, a megélhetés, a kötődések. A pénzkereseti kényszer átszervezi az életet, az életmódot, a mentalitást, az emberi kapcsolatokat – kitágul a világ, de ez valószínűleg fáj is. Én (egyes szám első személyben) úgy érzem, hogy a világ kicsúszik alólunk… Ez az, amit a fiatalok és a fiatal alkotók is észlelnek, erre reflektálnak. Nem megoldás kényszeríteni őket, hogy a megszokott formákat kövessék, hanem próbálnunk kell megérteni, amit csinálnak. Erről szól a Nextfeszt.

Vida Virág

szerző: Vida Virág
honlap e-mail
Vida Virág 1977-ben született Debrecenben, jelenleg Budapesten és Los Angeles-ben él. Színház- és tánckritikus, koreográfus. A Debreceni Egyetem magyar és művészettörténet szakát 2004-ben végezte el, a LÉK irodalmi kör megalapítója volt. Később a KFRTKF posztgraduális képzésén szerzett tánc- és drámapedagógusi dipolomát, majd a Magyar Táncművészeti Főiskola modern tánc szakát végezte el. Újságírói munkásságát a Színház szakfolyóiratnál kezdte 2005-ben, azóta számos szaklapnak és magazinnak a szerzője lett.

KULTprogramok

<< 2018. nov. >>
hkscpsv
29 30 31 1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 1 2

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum