KULTer.hu - Hartay Csaba kisprózája
58199
post-template-default,single,single-post,postid-58199,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Hartay Csaba kisprózája

A Nem boci! című novellafüzérből

Én tudtam, hogy nem halt meg

– Apu, de hát te nem jöhettél vissza. Mit keresel itt?

– Törődj a magad dolgával, kisfiam. Különben is, hagyjál, ne idegesíts feleslegesen, nagyon fáj a vállam, van elég bajom.

– Apu, te nem lehetsz most itt.

– Megtiltod? Te? Nekem? Attila, mit képzelsz te magadról? – Apám szúrós szemmel néz rám.

– Nem az, hogy megtiltom, hanem ez egyszerűen képtelenség. Tudom, hogy nem álmodom. Mert nem álmodom. Érzem. De te itt vagy. És te meghaltál, apu. Nem lehetsz itt – hebegem zavartan.

– Gyere, segíts levenni a kabátomat, nagyon fáj a vállam. Úgy, lassan húzd. Köszi. Jól van. Akaszd fel. Jaj, de jó leülni végre. Szólj Erának, hozzon nekem egy kávét.

– Ne igyál kávét, nem tesz jót. Se kávé, se pia, se cigi. Ott voltam, amikor mondta az orvosod.

– Nem azt mondtad az előbb, hogy meghaltam? Akkor meg? Nem tök mindegy neked? Ne kelljen többször mondani, kérem a kávémat. Hol egy öngyújtó?

Szájában görbe cigarettával hátradől a magas támlájú irodai székben, majd rágyújt. Mélyen leszívja a füstöt. Körülötte az asztalon régi iratok, dohos mappák a nyolcvanas, kilencvenes évekből. Brigádnaplók, megsárgult számlák, rég elévült kimutatások, bérjegyzékek. Az irodában sűrű füstfelhőzet terjed.

– Tessék, főnököm, itt a kávé. Én tudtam, hogy nem halt meg. Én biztos voltam benne. A főnökök nem szoktak meghalni. Igaz, főnököm? Erika mosolyogva megsimogatja a visszatért apám hátát, majd elindul kifelé a belső irodából.

– Várjál csak! – szólok utána.

– Mondjad.

– Te nem is csodálkozol, hogy itt van apám? Ez csak ennyi? – suttogom.

– Mit csodálkozzak? Eddig is majd’ minden nap itt volt. Ha esett, ha fújt. Újévkor, karácsonykor, húsvét hétfőn, mindig, minden évben. Azon csodálkozom inkább, hogy eddig hol volt. De visszajött az én jó főnököm, és ez a lényeg, nem?

Erika vállat vonva kimegy. Visszanézek apámra.

– És a temetésed?

– Azzal te ne foglalkozz. Hú, Era, de kurva meleg ez a kávé, fene a pofádat – apu viccesen szitkozódva elmosolyodik, de az arca továbbra is szürke és gyűrött.

nem boci

– Lassan igyad. De a temetésed. Nem fogom fel. Az a rengeteg ember. A gyászolók. A pap. Mindenki. A rokonok. És te meg most itt. Mi ez az egész?

– Sok mindent nem tudsz te még, kisfiam. Életről, halálról, fogalmad sincs. Naiv vagy. És buta – vált át komorra apám arca.

– Hagyjál már ezzel az örökös lekicsinyléssel. Még most is? Halálod után is?

– Milyen halálom után? Fejezd már be a hisztit. Mennyi a mai tej?

– Nem tök mindegy, te igazából nem vagy itt. Meghaltál, apu.

– Máris temetnél? Hé, csak nyugi, ne kapkodj, kisfiam, mindig kapkodsz. Inkább azt mondd meg, mennyi a tej. Ne kelljen még egyszer megkérdeznem – pillant rám dühösen.

– Neked most is ez a legfontosabb. Beszarok. 10860 liter, 3,9-es zsírral.

– Az jó. Az egész jó.

Nincs senki a telepen rajtunk kívül. Üresek az öltözők, üres az ebédlő, az udvar. Az istállókban sincsenek állatok. Az egyik épületnek beszakadt a teteje. Varjak mindenütt. Terjengő, szüntelen károgás. És egy megtépázott fekete zászló. Lent, a porban. Odakint egy kimerevített napszak várakozik. A napnak nem korongja, sávja van az égen. Mélymeleg, narancssárga égterület. És rozsda mindenütt a fémszerkezeteken. És nyikorgás a szélben.

– A temetésed. Ott voltunk. Mindannyian. Ezt hogyan magyarázod meg? Ott a sírod. Új sírkővel, nemrég csináltattuk.

– Kifizessem talán?

– Nem, nem azért mondtam. De ez az egész egy színjáték volt? A kórház, a temetés? A rengeteg kétség, látogatás, remény és reménytelenség? A végstádium? Már rég lement a hagyatéki tárgyalás is, az meg akkor, hogy? Ha mégis élsz. Akkor azt hogyan engedhetted?

– Úgy, hogy kérem vissza a pénzemet. Ide pakold le az asztalra, mindet. Gyerünk – néz rám ellentmondást nem tűrő szigorral apám.

– Oké. Lepakolom. Hát persze. Mindjárt, apu. De előbb gyere ki velem a parkolóba. Mutatok valamit. Megmutatom, hogy te most miért nem lehetsz itt.

– Olyan jól ülök, kisfiam, ne ugráltass már. Tudod, ez a rohadt cigarettázás, ez egy nagyon rossz szokás. De olyan jól esik. Ez az én kedvencem. Anyád hová dugta a borokat? Megkeresed nekem, ha hazamegyünk? Úgy meginnék egy pohárral.

– Nem mehetünk haza, mert te nem lehetsz itt.

– Jogom van itt lenni.

– Ez nem jog kérdése, apu, hanem a létezésé. Gyere ki velem a parkolóba. Gyere, állj fel, segítek.

– Nem kell segíteni, nem vagyok én még olyan öreg. De ha valami szívatás ez is, én nagyon seggbe rúglak, kisfiam. Várjál, hozom a táskámat, hátha valamit pecsételni kell. Ki tudja, milyen hivatalos szarságokat találnak ki ezek odafönt. Ú, de fáj a vállam.

Kimegyünk a parkolóba. Apám szuszogva csoszog mögöttem. Meg-megáll. Lemarad. Bevárom. Megállunk egymástól néhány méter távolságban. Nézzük egymást kérdőn. Szél fúj. A narancssárga sáv szürkére változik az égen. Állunk és nézzük az autókat. Apu rágyújt. Elöl hosszú haját a szemébe fújja a szél. Két működésképtelen roncs áll a parkolóban, két ismeretlen, régi jármű.

– Na? Hol a kocsid? Hm? Hol van?

– Ne szórakozzál.

– Nem szórakozok. Hol a kocsid? – kérdem tőle ismételten.

– Nem tudom. Nincs itt, azt látom. Ezek közül egyik sem az enyém. Ezek régiek. Lejártak – mondja megtörten.

– Akkor? Hogy jöttél ide? Nincs itt az autód, mert te már nem létezel, nem jöhettél ki vele. Itt állsz, velem szemben, kezedben a barna bőrtáskáddal, a másik kezedben megint ott az a rohadt cigi, ősz hajadat fújja a szél, és nincs itt a kocsid. Mert te nem vagy itt, nem lehetsz itt, ebben a részben. Te kiírattad magad a sorozatból, ami a családunkról szól – bizonygatom neki.

– Igazad van, kisfiam. Kiírattam magam. A mindenható orvosok segítettek nekem. Nincs már szerepem, csak azt hittem. Elfogyott a szerepem. Jól van, kisfiam, neked van igazad, le vagyok én szarva, vén hülye barom, tudom.

– Ezt egy szóval sem mondtam, csak azt, hogy nem lehetsz itt, képtelenség. És most, apu? Merre?

– Le, a telepre. Gyalog. Ne gyere utánam. Lemegyek a telepre, le, az istállókon túlra. Megnézem, mi van ott. Ne gyere utánam. Maradj, kisfiam. Meg ne próbálj követni, leskelődni, mert szájon váglak. Lemegyek, és elintézek valamit. Még nem intéztem el itt pár dolgot. Valaki szórakozik. Eldugta az autómat.

– Nem dugta el senki az autódat. Nem lehetsz itt, ezért nincs itt a kocsid sem. Várj! Ne menjek mégis inkább utánad? – kérdem tőle elcsukló hangon.

– Ne. Te ne gyere. Várjál itt türelemmel. Vagy hívd fel addig anyádat. Eldugta a boromat. Úgyis megtalálom. Én nem hívom fel, minek? Hogy aggódjon egy sort? Buták vagytok. Nem tudtok ti semmit életről, halálról, létezésről. Egyszer majd elmondom, ha szakítasz rá egy kis időt, hogy végighallgass. Ha megtisztelnéd annyival apádat, hogy végighallgatod úgy, hogy nem pofázol közbe. De most megyek. Viszem a táskámat is, benne van a pecsét, hátha pecsételni kell. Ne gyere utánam. Megmondtam, hallod? Egyedül is tudok nyomni egy pecsétet, bárhová, nem kell segítség. Nem vagyok szaros gyerek.

Hartay Csaba

szerző: Hartay Csaba
honlap e-mail
Hartay Csaba 1977-ben született Gyulán, jelenleg Szarvason él, költő, író, blogger. A József Attila Kör és a Szépírók Társaságának tagja. Megjelent verseskötetei: Vakuljon meg az árnyék (1996), Gyertyataposás (1998), Az idegen irány (2001), Időviszony (2003), Éji magtár (2006), Nyúlzug (2008), A jövő régészei (2012). Prózakötetei: Lerepül a hülye fejetek (2013), Nem boci! (2015), Rajongók voltunk (2018).

2 archív hozzászólás
  • gaxx - január 4, 2015

    Nagyon meghato, felkavaro iras…

  • Dr. Molnár Mihály - január 18, 2015

    Döbbenetes ! Mintha itt állna előttem, hallom a rekedt hangját, látom a kaján mosolyát, örök optimista-elégedetlenségét.

KULTprogramok

<< 2019. Sze. >>
hkscpsv
26 27 28 29 30 31 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 1 2 3 4 5 6

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum