KULTer.hu - Kitömött Barbie
58180
post-template-default,single,single-post,postid-58180,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Kitömött Barbie

Péterfy Gergely: Kitömött barbár

imageElismerő kritikák, számos orgánumban megjelent interjúk, egy jól szervezett PR-tevékenység részeként sorjázó Facebook-fotók − az utóbbi idők egyik legnagyobb irodalmi sikerének örvendhet Péterfy Gergely új regénye, melyet számos fórum a tavalyi év könyvének tekint.

Bizonyos, hogy egy nagyon jól működő kommunikációs stratégia is irányította a Kitömött barbárt a siker felé: a szerző, mint ahogy azt az adatlapján is láthatjuk, rendkívül jól ismeri az internetes közösségi fórumok és a fogyasztói szokások hatásmechanizmusainak kapcsolódási pontjait, szinte figyelmeztet, hogy ezeket használva ma egy szépirodalmi szöveg megalkotása után annak a jövőjébe is beleszólással bír az alkotó, így műve utóéletének alakulásában aktív részt lehet vállalnia. Emellett, megkockáztatom, azzal is számot vetett, sőt arra is épített, hogy a regény olvasói között olyan kíváncsi, szkeptikus irodalomtörténészek is lesznek, akiknek a véleménye minden bizonnyal megosztóan fog hatni a recepcióra. De vajon gondosan kiválogatott vagy csak siker aromájú mondatokkal tömte ki a borítót, és a kibontás után ez meddig tárolható?

2014-kitomott-barbar-2

Az eddig megjelent kritikák főként a Kazinczy Ferenc és Angelo Soliman közti barátság, a szabadkőművesség, az idegenség, az írói hitelesség/szabadság kérdése felől közelítették meg a regényt. Ez utóbbi megközelítés (az irodalomtörténészek kedvenc szempontja) úgy gondolom, hogy nem csupán a hiteles korkép, a „valós” Kazinczy életrajz számonkérő oknyomozásában merülhet ki, hanem a valószerűség és valósághű ábrázolás közti különbség interpretálásban is. Ha ilyen irányból vizsgáljuk meg a regényt, hamar rá kell jönnünk (az ujjal mutogató irodalomtörténészeknek is), hogy – hermeneutikailag nagyon is indokolható módon − a kötet eleve magában rejti a történeti anyag alakítottságát, azaz a fikció gyanúját anélkül, hogy e mögött a valóság meghamisításának szándékát kellene látnunk.

Először is arra a részre utalnék, amikor Kazinczy Ferencnek be kellett látnia, hogy már nem őt tekintik az irodalom vezérének, és az ifjú írók rájöttek arra is, „hogy akkor tudnak olvasóik szeretetébe férkőzni és ott megmaradni, ha a hízelgő történeteket a nép egyszerű nyelvén adják elő” (71.), mert az olvasók „[ú]gy kapaszkodtak ezekbe a mesefigurákba, amelyeket képzeletük sosem volt érzésekkel, összetákolt történetekkel, és félisteni képességekkel ruházott föl, mintha azok megváltást nyújtanának” (72.). Habár a regényből idézett mondat Kazinczy közvetített monológjának egy kulcsfontosságú részlete, mégis merem állítani, hogy ez rávetíthető Péterfy írásművészetére is. A mai olvasónak „hízelgő”, divatos témák (test, idegenség, szexualitás) egy mindenki előtt ismert, de valójában mégis ismeretlen különc történetébe vannak beágyazva, melyet a közönség jó része aligha fog a Fogságom naplója vagy Kazinczy naplója (mint kontrollinstancia) felől olvasni. Mivel nem a mindenek feletti történeti hitelesség megteremtése a cél (egy szépirodalmi mű esetén miért is volna az?), elmondható, hogy némileg túlzó az a Kitömött barbárral szemben több alkalommal is megfogalmazott kritika, hogy nem működteti Kazinczy korának nyelvét. A történetietlen, ám mindenekelőtt az érthetőségre törekvő nyelvezet minden bizonnyal nem jelent a befogadást lényegi módon érintő zavart, hacsaknem épp a kor professzionális olvasója forgatja a könyvet. Ugyanakkor erre a szűk olvasórétegre építve aligha beszélhetnénk most sikerkönyvről.

Jól megfigyelhető, hogy milyen más a megítélése a mesét, mondát, mítoszt, babonát mint forrásanyagot felhasználóknak az okiratokat, a történeti dokumentumokat feldolgozó írókkal  szemben. Vegyük például Jókai Mórt, akinek több regénye azért nem kapott megfelelő figyelmet az életműben, mert a kritika szerint történetietlenül járt el az eredeti forrásdokumentumokkal. Kicsit mintha most is ez a fajta konzervatív, realista kritikai nézőpont érvényesülne, holott ezen a ponton az a kérdés is felmerülhet, hogy Kazinczy levelezését, önéletrajzát mennyiben tekinthetjük történeti dokumentumnak és mennyiben tervszerű konstrukciónak. Kazinczy Ferenc egész életében saját mítoszteremtésén dolgozott; szinte az egész országot lefedő levelezési köre, fordítói, szerkesztői tevékenysége, írásai, portréi, halála utáni rendelkezése írásainak összegyűjtéséről mind-mind az utókornak szólnak. Az önmitizálás miatt pedig sokszor előfordul, hogy túlzásokba esik, torzít a valóságon, tehát a Kitömött barbár esetén kérdéses lehet, hogy milyen hitelességet kérünk is rajta számon (különösen akkor, ha tekintetbe vesszük, hogy Kazinczy és főleg Angelo Soliman történetei többszörös áttételen keresztül, Sophie elmesélésében tűnnek föl a valóság leképeződéseként).

peterfy-2014-nagy

Ez a vizsgálati szempont már csak a regény figuráinak többértelmű valóságfelfogása miatt is problémás. Az egyes mellék- és főszereplők olykor radikálisan eltérő világszemlélete, melyre a szöveg dőlttel szedett szavak révén külön fel is hívja a figyelmet (pl. kőműves, szabad, disznó, arany, valóság, emember, meredvény, „Ferenc”, Áh! A halott ember!, Egész jó színben van!, Színészparadoxon, inas, vakolás, frater terribilis SZEREPÉT, Igaz Egyetértés stb.), rendre összeütközéshez vezet: a valóság nem homogén, hanem nagyon is személy- és  kontextusfüggő a regényben. Ennek legeklatánsabb példáját Pepivel (Kazinczy sógorával) kapcsolatban láthatjuk, aki szavai által a Kazinczyval szöges ellentétben álló emberek elveit képviselheti: „Pepi számára csak az a szó ért valamit, amivel közvetlenül rá lehetett mutatni valamire. A disznó vagy az arany.” (133.) A pusztán benyomások, tapasztalatok útján értelmezhető valóságszemlélettel szemben áll Kazinczy kedvenc találmánya, a Pepi által kigúnyolt emember, azaz a kultúrember, aki képes „saját hajánál fogva kirántani magát a mocsárból”: vagyis a szabadkőműves, a filozófus, a művész, a költő. Vagyis az a fajta embertípus, akinek  ismeretei teljesen függetlenek az érzéki benyomásoktól, aki képes arra, hogy egy valóságtól teljesen független világot teremtsen magának úgy, hogy abban aztán olyan szerepet játsszon, amilyet csak akar.

A szerepjátszás, mely tehát részben a regénybeli valóságfogalom elbonyolítását hívja elő, ugyancsak több szinten jelentkezik a Kitömött barbárban, elég csak a részletesen ábrázolt szabadkőműves páholyok belső világára gondolnunk. Jól megmutatkozik mindez a páholytagok vagyoni és társadalmi helyzetétől független, már-már utópikus egyenlőségben, vagy abban a beavatási rituáléban, amikor az anyaméhet szimbolizáló sötét kamrából a frater terribilis elvezeti a beavatandót abba a profántól elkülönített világba, ahol mindenkinek saját magát kell alakítania (342.). Vagy emlékezzünk csak az idegenséget transzparenssé tevő grabeni sétára, amikor is Kazinczy kuruc „jelmezben”, Angelo pedig strucctollas turbánban, sárga kaftánban botránkoztatta meg a beavatatlan, szerep nélküli bécsi sétálókat (354.). Úgy tűnik tehát, hogy az emberiség intellektuális és társadalmi jobbítása érdekében dolgozó szabadkőműves tag számára eleve több szerep és valóságfogalom létezik. Ám ennek a szerepjátszásnak Kazinczy számára nem is a páholy, hanem széplaki otthona a legfőbb terepe.

PETERFY-G_Kitomott_barbar_COVER_1

A klasszicista műveltség bölcsőjétől – konkrét és metaforikus értelemben is − távoli vidéken megteremteni kívánt, idegenségében már-már parodisztikusan idilli közeg a család többi tagjától is szerepjátékot követel meg, amelynek több-kevesebb sikerrel igyekszenek is megfelelni. A legnehezebb feladat kétségkívül a feleség, Sophie számára jutott, akinek a szerepe nem pusztán a nyugati mintán alapuló művelt, ugyanakkor a falusi életformának is megfelelő, meglehetősen ellentmondásos költő-feleség megteremtésére terjedt ki, hanem a szalonélet illúziójának a fenntartását, folyamatos táplálását is magába foglalta, magyarán azt, hogy ez a műveltségeszmény igenis meghonosítható az ország elmaradott részein is. „Tökéletesen megrajzolta számomra a szerepet, és én ebbe a szerepbe tökéletesen bele is illeszkedtem mindaddig, amíg a létünk alapjairól ki nem derült, hogy alkalmatlanok arra, hogy hordozzák a rájuk tett terhet. […] Reggelenként nagy sétákat tettünk, mint Goethe és Christiane.” (366.) Sophie, aki mintegy a kétféle embertípus halmazának metszetében helyezhető el, mint jó feleség és mint jó színész, egészen férje haláláig hurcolta magával azt a terhet, amit a járhatatlan utakon tett séták konkrétuma és ideálja közti távolság teremtett. A már halott Kazinczy hetvenharmadik születésnapján mesélő Sophie immár a férje által ráruházott szerepből kibújva, önmagára reflektálva emlékezik vissza közös életükre, amelyet valójában mindvégig a szerepjátszás feszültsége tartott egyben: leplezni ennek a megteremtett „valóságnak” a sérülékenységét és azt, hogy az ezen való munkálkodáson túl az identitásuknak talán nincs is valódi alternatívája. Meglehet, ennek felismerése magyarázhatja reakciójuk ambivalenciáját, amikor a rogyadozó ház faláról végül Schiller feleségének, Charlotte-nak a portréja is leesik a falról. Az agyonütött pók képében, egyszersmind egy teljes élet hiábavaló törekvését látva, sikerült ugyanis kívülről, az őket néző, majd megítélő közönség szemével megpillantaniuk magukat, ami egyszerre volt nevetséges és ijesztő: a kiosztott szerepek nyújtotta biztonságon túli énjeik leplezetlenül néztek vissza rájuk (374.).

A Kitömött barbár kétségbevonhatatlan sikere aligha független a kötet mesteri felépítettségétől − a kis híján talán túl is gondolt, túlcsiszolt regénykoncepció plasztik hatása által már-már egy klasszicista kompozíció igényével lép fel a kortárs könyvpiacon, miközben mindvégig tekintettel van a várható olvasói reakciókra. Számomra a szövegtest tökéletessége, a minden összetevőre kiterjedő alapos megmunkáltság (az említett célzott és hatékony PR-tevékenységgel összhangban) talán kissé távoli asszociációként a több mint 50 éve a játékpiac élén álló Barbie babát juttatta eszembe (ami ráadásul az egyik első szervezett marketingstratégiával rendelkező játék volt). Túlidealizált külső megjelenése mögött van valami időtállóan izgalmas, ami felfejtésre vár; arra hív, hogy megvegyük, kicsomagoljuk és elkezdjük vele a játékot. Ez a Barbie pedig távolról sem üres esztétikum, hanem egyaránt megvan a maga felfejthető és elbeszélhetetlen titka, miként annak a kitömött fekete testnek Török Sophie előtt a Természettudományi Múzeumban.

Péterfy Gergely: Kitömött barbár, Kalligram, Pozsony, 2014.

Herczeg-Szép Szilvia

szerző: Herczeg-Szép Szilvia
honlap e-mail
Herczeg-Szép Szilvia 1989-ben született Debrecenben. A Debreceni Egyetem Irodalomtudományok Doktori Iskolájának hallgatója, az Alföld folyóirat szerkesztőségi asszisztense. Kritikái, tanulmányai, tudósításai az Alföldben, a KULTer.hu-n, A Vörös Postakocsin, a KuK.hu-n és a Szkholionban jelentek meg.

KULTprogramok

<< 2018. Júl. >>
hkscpsv
25 26 27 28 29 30 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum