KULTer.hu - Szájhagyomány helyett
57114
post-template-default,single,single-post,postid-57114,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Szájhagyomány helyett

Nemes Z. Márió: A hercegprímás elsírja magát

nemes z mario (2)Nemes Z. Márió nem először és vélhetőleg nem utoljára kísérletezett azzal, hogy az emberi testet mint csonkolható tárgyat mutassa be, az emberi életre mint feláldozhatóra és egyszersmind pusztulóra mutasson rá.

A szerző harmadik verseskötetének borítója Kis Róka Csaba festményével ugyancsak ezt  a törekvést sugallja, ám A Hercegprímás elsírja magát ennél többre vállalkozik. A test és a hús másféle megvilágításban és más hangsúlyokkal kerül előtérbe, mint a korábbi kötetekben. Nemes Z., miként egyik könyvbemutatóján fogalmazott, igyekezett eltávolodni az alanyiságtól, az E/1-ben megszólaló lírai hangtól, és új nyelvi világ megtalálásával kísérletezett, melyet figurák mozgatnak. A különböző kitalált vagy éppen népi mítoszokból, magyar történelemből felelevenített alakok pedig jellegzetes atmoszférát teremtenek egy olyan kötetben, ahol az ember a természet burjánzó, organikus világában találja önmagát és tárgyait.

Nemes Z borító

A kötetbeli növényzet, a természet nagyon is él, de ezzel együtt sok esetben megsemmisíti, bekebelezi környezetét, legyenek azok gépek, gyárak vagy emberek: „Az arborétum feldagad este, / új erőre kap a macskagyökér, / és a növények enni kezdenek.” (Arborétum); „A csalánozók elárasztották a vármegyét. Tengeri rózsák / és kehelyállatok jelentek meg a majorság különböző pontjain.” ( II. Lajos megtalálása a Csele-patakban). A  pusztulás, a nép fogyatkozása és a gyilkolás a kötetet meghatározó témák lesznek, melyet az is megerősít, hogy a mindent elsöpörni képes, mozgó és élő természet mellett, illetve egybefonódva azzal, nagyon hangsúlyos az a pusztítás, amely Nemes Z. könyvében leginkább a nőiséghez társul és női attribútummá lesz. A pusztítás és a nőiség azonosítása azért is rendkívül erős és szembetűnő, mert a hagyományosan a nőiséghez társított tulajdonságok és szimbólumok éppen hogy a teremtéssel, termékenységgel, az élet továbbadásával kapcsolatosak. Már a kötet nyitóverse, a Fogyatkozás is egy bronzkori ősasszony felleléséről szól, akihez ha valami élőt „hozzávágnak”, azonnal széttépi. A nép pedig „fogyni akar”, ezért  kapva kap az alkalmon: „A szülők fülön fogták rosszcsontja-/ ikat, és megkönnyebbülve dobták őket a pihegő dará- / lóba.” Sára pedig elnyeli a fiatalokat és öregeket, hiszen „maga volt az űr”, „feneketlen kosár” az építkezés közepén. A Sára név kikerülhetetlenül a sár képzetét hívja elő, melyet az „űr” és „kosár” metaforák leginkább egy sárgödör képéhez közelítik, de ezzel együtt végig fenntartja a szöveg Sára ősasszony mivoltát: „Nem értették / csimbókos haját, nem tisztelték hosszú körmeit.” De nem Sára az  egyetlen, aki nőként pusztít, a nimfa „felsebzi” kedvesét, a törpék a fegyvert „Anyuka haragjának” hívják, a vulkán neve Nagymama, egy kislány esténként halott kisfiúkat hord önmagán, sőt még a fába szorult féreg is nő, „[p]edig / lehetne kisfiú” (Környezetismeret). A példákból az is látszik, hogy a szerző többször kihasználja a nőiség és a természet egybejátszhatóságát (ne feledjük az anyatermészet kifejezést sem), hiszen a nimfákról köztudott alakváltásuk, miként a Környezetismeret szövegben a „növekszik” igét és nem csak a főnevet idézi fel.

A természet és a nőiség ekképp való megközelítése pedig beágyazódik egy nagyon erős nyelvi atmoszférába, amelyet a kötet azáltal teremt meg, hogy a magyar kultúra, az antikvitás vagy néhol a fantasy világát elegyíti egymással. Az első egység, az Arborétum hangvételében emlékezetet a népmesék, mondák világára, a betegnek orrába mézet csepegtetnek, betyárok és csendőrök jelennek meg az erdőben és „piros menyecske” születik a szerelemre vágyó férfi levágott és elültetett fejéből. Motívumok, szófordulatok idézik fel leginkább a népmesei hangulatot, melyet a kötet végén szereplő utolsó szöveg, a Népdalkiegészítés szintén megerősít: „Arra ébredtem, hogy undorodom a szájhagyománytól.” Ám a kontextus tágabb, mint a magyar szájhagyomány: a kötet a fentebb már említett nimfákkal mozgósítja az antik hagyományt (a második ciklusban Tritón is feltűnik), de az „Anyuka haragjával” gyilkoló tíz centis törpékkel is az Arborétumban találkozhatunk – a széttartó kompozíciót látva nem véletlenül nem kapcsolódnak a szövegek szorosan egymáshoz. A második rész valamivel egységesebbnek tűnik, a magyar történelmi alakok szerepeltetése jobban átgondolt koncepciót mutat, olyan visszatérő figurákkal, mint Batthyány Ilona, aki központinak is tekinthető a Heraldikában, de mellette fellelhetők uralkodók és szimbolikus események, mint például II. Lajos és a Csele patak, a szabadságharc, Haynau vagy éppen egy török szultán megsütött feje. Ám a magyar történelmi figurák új kontextusban kerülnek elő, például Kossuth a Marson egy űrlény láttán tűnődik el azon, velük milyen más is lett volna a szabadságharc. „Ha egy egész ezredem lett volna ilyenek- / ből, ma egy másik országban élnénk, suttogta.” (Téli álom, marsi fauna) Amellett, hogy a második egység mindenki által jól ismert történetekre és személyekre épít, továbbra is folytatódik az a szájhagyományra emlékeztető hangvétel, ami az Arborétumban is jelen volt. A hírhedt Babaarcú elfogása és kicsinyítése című vers úgy kapcsolódik a betyárvilág történeteihez, hogy teljesen ki is fordítja azokat: a huszár egy bőröndben találja az összezsugorodott Babaarcú Ferit, de előtte még megkínálja cigarettával a félbevágott kentaurt, akit vélhetőleg a betyár csonkított meg. Ezeken a helyeken tetten érhető a szerző groteszk humora, amely fel-felvillan a szövegekben, meghúzódik a háttérben, de nem működik szervezőelvként.

nemes z mario (1)

A történelemi alakok szerepeltetése mellett akadnak olyan szövegek, amelyekben éppen hogy van valami utalás a múltra, A bőrgyártás végnapjai című írást csupán az helyezi vissza régebbi korba, hogy a bőrgyár a gróf tulajdona. Ám a gróf jelenlétén kívül a leégett bőrgyár, az udvaron megcsonkított kutyák, kitömött lányok, a bőrpóni és az orvosi gézbe bugyolált pingvin nem sugallnák, hogy Batthyány, Kossuth, Orlai Petrics Soma korában lennénk. Mindezt azért fontos kiemelni, mert nem arról van szó, hogy egy következetesen felépített világot teremtene meg Nemes Z. Márió, amelyben következetesen kapcsolódnak össze az egyes versek, hanem inkább lazán egymáshoz köthető elemekkel dolgozik, amelyek végül kirajzolják a kötet szálait, de ezek sem feltétlenül fésülhetők mindig össze.

Nemes Z. Márió úgy fogalmazott a könyvbemutatóján, hogy „természettörténetiséget” akart bemutatni kötetében, ahol állati és növényi képek dominálnak, túllépve a szubjektumon és az emberi biologikumon, s ehhez a kísérletéhez társult a magyar történelmi sík. Ez a kezdeményezés nagyon termékeny utakat nyithatna meg, ám annak ellenére, hogy a  képiségre, a vizualitásra erősen támaszkodnak a szövegek, valamint bevallottan hat a szerzőre a képzőművészet – ne feledjük Kis Róka Csaba képét –, a nyelv nem használja ki azokat a lehetőségeket, melyeket ez a téma adna. Csak egy példát említve: a Vaginális szív című szövegnél úgy tűnik, hogy az esetleges képek és mondatok szétszálazzák a verset, a kristályéjszakán fogant fogkefe, anyánk, akit sose láttunk enni, a rendőrnő, aki három gyerekével ismét vulkáni képet idéz – mindezek bizarr egymásmellettisége túlzottan is megnehezíti a motívumok egyberendezhetőségét. A fülszöveggel ellentétben ugyanis a versek nem vágnak húsba, nem igazán hasítják fel „a kedélyes és civilizált képet”, amit magunkról gondolunk, és még a „keserű nevetés” sem tör fel belőlünk. Ehhez ugyanis több kellene az egymás mellé montírozott mondatoknál és a sokszor hangzatos, bár semmitmondó jelzős szerkezeteknél (pl. „ásványi éjszaka”). Nem jön létre az a nyelv, ami ennek az atmoszférának – mely valóban összeáll és amely ötletként kiváló – a velejárója lehetne, sokkal gazdagabb, erősebb szövegek születhettek volna ebből a kísérletből. A Hercegprímás elsírja magát kötetként működőképes, ez főleg a koncepciónak köszönhető, de az egyes szövegek erőtlenek és hiányérzetet hagynak maguk után, egy nagyon ígéretes vállalkozás foszlik szét apránként a kötet olvasása folyamán.

Nemes Z. Márió: A hercegprímás elsírja magát, Libri Kiadó, Budapest, 2014.

Gorove Eszter

szerző: Gorove Eszter
honlap e-mail
Gorove Eszter 1988-ban született Budapesten. Diplomáját 2013-ban szerezte az ELTE-BTK irodalom- és kultúratudomány mesterszakán. Jelenleg ugyanitt az Általános irodalom- és kultúratudomány doktori program PhD hallgatója. Érdeklődési területébe főként a XX–XXI. századi magyar líra tartozik, kritikákat rendszeresen 2011 óta ír.

KULTprogramok

<< 2019. ápr. >>
hkscpsv
1 2 3 4 5 6 7
8 9 10 11 12 13 14
15 16 17 18 19 20 21
22 23 24 25 26 27 28
29 30 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum