KULTer.hu - „A tűz háza megépült”
58881
post-template-default,single,single-post,postid-58881,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

„A tűz háza megépült”

Dragomán György: Máglya

dragoman gyorgyA tízes évei elején járó Emma egy utolsó óráit élő diktatúrában illeszti össze a darabkáit az el nem múló múltnak. Forradalmát követően egy közösség keresni kezdi áldozatul esett és bűnössé vált tagjait, mágikus események zajlanak a történelem sorsokat alakító rideg valóságában – így láttatja a Máglya egy új rendszer kiépülésének kor- és kórtörténetét.

Dragomán György régóta várt regényében a szüleivel történt tragédia kizökkenti Emma életének addigi gondtalan és naiv jelenidejűségét, kikerül családja békésnek és idillikusnak képzelt öleléséből, s mindennapjait tágabb, kiszámíthatatlanabb és zordabb összefüggésrendszerek fogják ezután meghatározni: korának a politikai és társadalmi mozgásai és az azokat elrendező/értelmező elbeszélések. Egy új környezetbe, az anyjától ismert történetek alapján halottnak hitt nagymamájához kerülve Emma kénytelen szembesülni a felmenőitől örökségül kapott, mások által megbélyegzett múlttal, kezdve a keserű felismer(tet)éssel: itt „én is a bűnösök közé tartozom.” (50.) E közösségen belül a tagok egymáshoz való viszonyulását jelölik ki, mindennapjaikat keretezik a tettesek és áldozatok átjárhatatlan kategóriáira osztó narratívák, s amint részesévé válik ennek a Máglya főszereplője, úgy számára az én- és az igazságkeresés szétválaszthatatlanul összefonódik. Ehhez társulva kap kulcsfontosságú szerepet az a problematika, hogy bizonyos identitásképző események utólagosságukban (emberi szűrőn keresztül, esetleges és viszonylagos mivoltukban) válnak a saját világ realitásává, múlt és jelen egymásra utalt, folyamatos szituálása kényszerű alapfeladatává lesz a történet szereplőinek.

A regény elsősorban mégsem arról számol be, hogy a kollektívan megképződő vélekedések és tapasztalatok miképpen formálódnak és sűrűsödnek érvényes, elfogadott világnézeti alakzatokba, hanem hogy milyen lehetőségei és lehetetlenségei vannak meg- és újraértésüknek, az ezek alóli kikerülésnek vagy felülemelkedésnek. A történetben a jelen, a múlt, s alapvetően az időbeli különbözősség alaptapasztalatát a megismerés változó feltételei alakítják, s itt ezek a feltételek valamiképp meg is határozzák a megismerés (látszólag annak konvencionális módozataitól igencsak eltérő) változatait. Ezzel nem csupán az idősíkok egymásba csúszása veszi kezdetét, s a képzelet, a játék és a szó mutatkozik meg teremtő erőként, hanem a regény zárt mikrouniverzuma is elkezdi felfedni saját összefüggésrendszerét.

dragoman-maglya-cimlap-kicsi

A regény főszereplője, akárcsak a történet helyét és idejét kijelölő/meghatározó új rendszer, gyerekcipőben jár. Ez a narrációs és ábrázoló megoldás, a gyermeki hang és nézőpont használata nem idegen a szerzőtől, s bár A fehér király vesszőkkel sűrűn tördelt, olykor kapkodó, ziháló vagy nagy lélegzetvételű sorai vissza-visszatérnek, a Máglyában az idősebb, önmagára és környezetére tudatosabban reflektáló elbeszélővel ezek valamelyest lelassulnak és elmélyülnek, szerepük megváltozik. A hosszasan örvénylő sorokat a Máglyában már nem csupán a világ gyermekként felfoghatatlan összetettsége, a valóság megfigyelhető, de még meg nem érthető kuszasága eredményezi, s az, hogy így a tájékozódás lehetőségét csak a folyamatos, kényszerszerű reflektálás adhatja. Az új regényben az énelbeszélés sokkal inkább az én elbeszélése; ezek a sorok a gondolataival és problémáival magára maradt, abban elvesző és abból kiutakat kereső lány kezdetben esetlen, de mindvégig motivált mozgásának leírását, és (ezzel összefüggően, illetve: rajta keresztül) közvetlen hozzátartozói traumákkal teli múltjának a felfed(ez)ését szolgálják. Az elbeszélő rendkívüli részletességgel és eleven képiséggel reflektál az adott szituációk „itt és most”-jára, környezete rezdülésire, mások cselekvéseire, gondolataira és szavaira. Ábrázolása mégis relativizáló beszéd, miként az elbeszélő létrehozója és kiszolgáltatottja is történetének. Nincs értéksemleges(ítő) nyelve, s a bemutatott világról való tudás bizonytalansága, a pontos meg- és felidézhetőséggel szembeni kétely az elmélkedés és emlékezés mechanizmusában nem a hitelességet teszi mércévé, hanem az imagináció termékenységét, világteremtő és -értelmező erejét. Ehhez szorosan kapcsolódik az, hogy míg Dzsátá inkább figyelmes, mintsem értekező-értelmező, dísztelenül, oldalakon át tekergő, fluktuáló mondatai sokszor abszurd(an humoros) eseményeket ábrázoltak, Emma története esetében az abszurditás fantasztikusnak lát(tat)ott eseményekben, rítusokban ölt testet.

Ugyanis a dialogikus természetű én-te viszony nem csak Emma és a másik/mások kapcsolatában tűnik fel, s kap funkciót a(z én- és világ)megértés legelemibb módozataként – a múlt és a jelen egymásra vetülésekor is megfigyelhető, ahogy ez a dinamikus viszony aktívan munkál. Ez leglátványosabban a mágikus, varázslatos események kapcsán mutatkozik meg, illetve lepleződik le, miként az „anyagi-tárgyi valóságból” a „szellemi valóságba” történő szüntelen áthajlások, áttűnések idegensége és feszültsége egyre inkább a jelen múlttal létesített, fantázia és képzelet általi párbeszédévé „szelídül”. Ugyanez az én szemszögéből megfordítva: a nagymama számára a fantázia által megszelídített, misztifikált múltnak a regény történetének egy bizonyos pontján megszűnik a biztonságot nyújtó szerepe, s a képzelet jótékonyan elfedő játékára rádöbbenve az idegenség és feszültség kerül előtérbe. „Lehet, hogy egész másképp történt minden, sokkal egyszerűbben, […] lehet, hogy így volt, és lehet, hogy nem, de akárhogy is próbálja eldönteni, nem tudja megmondani, hogy melyik az igazság.” (406.)

A misztikus eseményeknek és rítusoknak (gólemteremtés; máglyagyújtás; titokzatos jelek lisztbe rajzolása; mosáskor, vasaláskor a rossz elűzése; kavicsokból védőfal építése stb.) mindig a nagymama és unokája lesznek az átélői, előidézői és alakítói, s ezek a történések mindig motiváltak: a múlt egy traumatikus eseményéből nőnek ki, szimbolikus mivoltukban a traumatizált személy számára a megrázkódtatások elbeszélhetőkké, cselekvésekhez kötötten feldolgozhatókká válnak. Jelentős mértékben ezeken a szimbolikus reprezentációkon nyugszik az egyén identitása, legtöbbször ezeken keresztül kerül kapcsolatba önmagával. A történet jelenében kialakuló politikai és társadalmi rendszer határhelyzet volta, bizonytalansága miatt fenyeget a traumatikus eseményeknek a megismétlődése, visszatérése (a deportálásnak, meghurcolásnak, a család szétszakítottságának, az agressziónak stb. a réme), így a mindennapivá váló belső és külső konfliktusok kezelésének érvényes cselekvési formáivá merevednek az említett tevékenységek. A nagymama „mágiagyakorlása” nem döntés tehát, hanem kényszer. A belső kényszer azonban mindinkább külsővé kezd válni: a traumát átélt személyek többsége kényszerűen a múlthoz igazítja a jelent, a tetteseket elszántan keresők jobb híján a jelenhez igazítják a múltat. Mert nem találja a közösség a forradalmában halomra lőtt hozzátartozóit, mert már nem él az, akit mindezért felelőssé tesznek, aki válasszal szolgálhatna: Emma nagyapja. A bűn azonban örökölhető, s a bűnösség átruházható, így a regény történetének alakulásában fontossá válnak az eltemetett emlékek és az eltemetetlen halottak problematikájának átfedései, összekapcsolódásai.

„[M]ert muszáj mindenre emlékezni, mert csak az van, amire emlékszünk, amit elfelejtünk, az nincs többet, eltűnik a múltból, eltűnik a világból.” (77.) Emma azonban bármennyire is harcol a felidézés ellen – „nem akarok emlékezni” (371.) –, nem csekély feladatát a történetszövés megoldásai egyértelműen kijelölik: az emlékezés gátjait ledöntenie, a szétszabdalt múltat rekonstruálnia kell, s egyúttal helyreállítania a regény mikrouniverzumának kizökkent, vagy talán sosem volt rendjét. A tudás birtoklása immár (eltérően A fehér királytól) nem a felnőttek privilégiuma, sőt, diszkurzív mivoltában a tudás, a bizonyosság, az igazság (ezeknek a regényben található metaforikus jelölőiktől függően) fragilis, illékony, porózus vagy elfolyó. Ez a relativitás adja a felmerülő konfliktusok alapját és dinamikáját: „ne a fájdalommal törődjek, hanem a hazugsággal, a hazugsággal meg az igazsággal, azzal, hogy mindegyik lehet pont olyan, mint a másik, csak akarni kell, és olyan is lesz, az egyik egy fehér kő, a másik egy fekete kő, mindegy, hogy melyiket választom, mert ha rászorítom az ujjaim és a tenyerembe rejtem, akkor eltűnik a kezemben, az enyém lesz, és onnantól kezdve úgyis én tudom csak a színét egyedül, azt csinálhatok vele, amit csak akarok.” (212.)

dragoman gyorgy (2)

Ezt az önkényességet felszámolni egyedül Emma lesz képes, s a történet végén e megkülönböztetettsége majd (a szó klasszikus értelmében vett) hőssé emeli. Kitüntetett pozíciója abban áll, hogy bizonyos értelemben „köztes létező”, „határlény”: egymást váltó politikai rendszerek, idősíkok, életszakaszok, valóságkonstrukciók stb. között létezik és – ami fontosabb – „közlekedik”, hidat képezve az egyre csak szélesedő szakadék felett. A regényuniverzum szereplőinek életét forradalmuk előtt szimbólumok és kitüntetett személyek révén testet és arcot kapó hatalom fenyegette, amit aztán felvált egy arctalan, megfoghatatlan új rendszer. Az „émelyítően telerakott, szivárványszínű polcok” (103.) ellenére ez sem garantál egzisztenciális biztonságot („leállt a vasgyár, úgy mondják, eladták, és aki megvette, az be akarja záratni, de azt se lehet tudni, hogy ki az” [434.] ). A közösség így – jobb híján – maga közül keres bűnösöket, s kezd bele „boszorkányégető” hadjáratába: „helyre akarják tenni a félrement forradalmat” (434.). A felgyorsuló történések a megoldást is sürgetik, ez azonban Emma karakterének talán túlságosan gyors eszkalációjával, s az addig szisztematikusan használt megoldások kihasználásával is jár.

Az egyedüli alternatívát továbbra is a múlt és jelen distanciájának feloldása, kibékítése jelentheti, mivel így Emma az (immár megfoghatónak tételeződő) igazsághoz, a konfliktusok megoldásához is közelebb kerülhet. Nagyapja vélt vagy valós bűnösségének, ügynökmúltjának tisztázása a regény cselekményének fényében egyúttal a rend helyreállításának is a kulcsa. Ezt a szöveg többször is tudtunkra adja: a fragmentumok között feketén sereglő hangyák a történet előrehaladtával értelmet nyernek; funkciójuk nem ornamentikus, sőt, utalnak arra a szöveghelyre, ahol Emma nagyapjának végrendeletét, az utolsó szavait tartalmazó levelet széttépi a félve várt vendég, a régi hatalom „árnyéka”, s ezt Emma később „eggyé nézi”, hangyák rakják össze, kiolvashatóvá téve a múltban írt, jelennek szóló betűket. Akárcsak Emma, az olvasó is nekilát darabjaiból összeállítani az egészet. Ez az enigmatikusság talán okát adja annak, hogy A fehér királyhoz képest miért tűnnek önkényesebbnek a formális zárlatok, s miért működnek azok kevésbé akár önálló történetekként – a Máglyában más elrendezői logika mentén állítható össze darabjaiból az egész. Formális zárlatnak tekinthető a végkifejlet is, ami miatt aligha állapítható meg bizonyosan, hogy a helyreálló rendet vagy újabb „káoszt” készítette elő közbelépésével Emma.

Bár örvendezett, „hogy nincs többé, vége, vége van” (19.), és segített lángokba borítani a megdöntött pártot/ideológiát szimbolizáló portréképekből, zászlókból, piros fedeles könyvekből összehordott rakást, Emma később nem formázhatott a frissen lehullott hóból sem golyót anélkül, hogy ne tapadjon meg annak a felületén a „tábornok elvtárs” máglyába rakott és elégett képeiből maradt fekete hamu. Az akadályfutás számára nem csupán hobbi, az útkeresés egy olyan állandósult állapot, ami miatt a regény végére képes lesz saját történetének hősévé válni.

Dragomán György legújabb regénye, A fehér királlyal megnyitott trilógia második része, ismételten arra vállalkozik, hogy a diktatúrát a szabadság hiánya felől írja meg, újfent egy gyermek tekintetén keresztül szemlélve az ember e körülmények által meghatározott emberségét. A történet helyszínét és idejét sokan azonosítják a Ceaușescu-korszakkal, ami bár kétségtelenül mintául szolgálhatott a szerzőnek, s külső referenciaként működik/működtethető is, véleményem szerint a regény szereplőinek vágyai, élethelyzetei és tettei mögött nem csupán egy adott kor áll, azok mindig valami sokkal egyetemesebb, általánosabb rendszerben kapnak értelmet, nyerik el jelentéseiket. Az ennek ellenére mégis zárt univerzumban a szerző sokszor megjósolható módon keresztezi sűrű szövésű történetének szálait, működteti és lépteti kapcsolatba motívumait. Ezt azonban nem tartom negatívumnak, a Máglya jó érzékkel megmunkált szövegvilága az ifjúsági regények legjobbjait emlékeinkbe idézve méltán lett 2014 egyik sikerkönyve.

Dragomán György: Máglya, Magvető, Budapest, 2014.

Vigh Levente

szerző: Vigh Levente
honlap e-mail
Vigh Levente 1993-ban született Debrecenben. A KULTer.hu olvasószerkesztője. A Debreceni Egyetem Irodalom- és Kultúratudomány Doktori Iskola hallgatója.

KULTprogramok

<< 2017. nov. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum