KULTer.hu - Egressy Zoltán regényrészlete
58931
post-template-default,single,single-post,postid-58931,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Egressy Zoltán regényrészlete

Lila csík, fehér csík

Csöng a telefon, ismeretlen szám, udvariasan mutatkozik be a hívó, kicsit mintha izgulna, gyorsan rátér a lényegre, kérdezni szeretne valamit, de előtte két dolgot mondana, majdnem eldobom a készüléket már az első után. Komoly sebességgel és erővel dobog a szívem, pedig semmi sokkoló nincs sem ebben, sem a másodikban, ellenkezőleg, jólesnek a hallottak, csak hát a meglepetés ereje.

Ő Törőcsik barátja. Koppenhágában él évtizedek óta, mostanában már gyakran jön haza, nem volt ez mindig így, nem is lehetett, a hetvenes években távozott, jelenleg éppen itthon van, akart keresni korábban, de csak most sikerült megszereznie a számomat, amit mondani akar, az egyrészt az, hogy Törőcsik olvasta a cikket, amit írtam róla pár hónapja, ráadásul már aznap, sőt, már aznap délelőtt, nagyon tetszett neki. És hogy ilyet még életében nem mondott soha vele foglalkozó írásra. Ez az első dolog.

Rövid ideig működött sportrovat az ÉS utolsó oldalán, oda készült a cikk, amely szóban forog, Táncolt Törő volt a címe, itt van előttem, 1999-ben írtam, most meg olvasom, furcsa kezdésre szántam el magam, az első bekezdés így szól: Jó, úgy azért nem szerettem, mint anyját a gyermek. Úgy se, mint mélyüket a hallgatag vermek. Talán mint lángot a lélek. Gyerekként persze.

Mennyi védekezés van ebben az első bekezdésben, mennyi indokolatlan félelem a pátosztól, nehogy úgy tűnjön, túl komoly a dolog, mindjárt a legelején ironizál egyet a szócska, mintha a szerző el akarná könnyíteni az egészet, az is kiderül gyorsan, hogy csak valami régi, kiskori dologról van itt szó, mintha nem lenne súlya, dehogy nincs, mázsás, semmi másról nem szól az írás, mint ennek a szeretésnek a kinőhetetlenségéről.

Nem tudták elvenni tőle a labdát, csak ha fölrúgták. Mindig fölrúgták. Amikor huszadszor rúgták föl, ő meg sétálni kezdett, a lelátón szidták a hülyék.

Ez már igazi indulat, keserves panasz, a kétségbeesett kisfiú siránkozása, gyerekkori, de soha el nem múló fájdalom, a három mondat nem elsősorban az igazságtalanságról szól, vagy nem csak arról, inkább a tehetetlenségről, a kiszolgáltatottságról, meg arról, hogy az emberek teljesen hülyék. A foci manapság kevésbé undorító játék, mint akkoriban, nem csúszkálnak be annyit hátulról, bár most meg könyökölnek, az is gusztustalan, a világ rendje alapjaiban nem változik: nemcsak Neymarok lesznek mindig, hanem őket lesöpörni igyekvők is, ráadásul többnyire ők győznek a párharcokban, összességében azért nem akkora baj ez mégsem, mert néha meg nem, az viszont maga a boldogság. Nem állapot, ritka csoda, attól értékes.

Szó esik a cikkben a szobámról, a falaimról, a felszögezett és ragasztott képekről, továbbá a két róla szóló fényképalbumomról, és azon meggyőződésemről, hogy ezek mennyire nem érdekelnék őt, ha tudna róluk, ha látná, gyerekként is ezt gondoltam, miért érdekelné, mi köze a jelenséghez, ő a Törőcsik a törőcsikségből, nem dolga értelmeznie a saját maga által kiváltott hatást. Mit kezdhetne vele?

Aztán azt állapítom meg bölcsen, hogy húsz és huszonnyolc éves kora között nem volt csapat a világon, amelybe ne fért volna be, igen, most is ez a véleményem, de vajon miért húztam meg éppen huszonnyolc évnél a határt? Leírok egy hallott vagy csak álmodott anekdotát, Pintérről szól, a nagy munkabírású, hajtós Honvéd-középpályásról, a nevetséges mezei futóversenyek örökös győzteséről, valamelyik válogatott meccs előtt odarohant kezdés előtt a társaihoz, és a fülükbe ordította a küzdj, mint egy oroszlán! mondatot, futott az egykedvűen kezdő sípszót váró Törőcsikhez is, aki az üvöltéstől összerezzent és halálra rémült. Leírom, hogy ez nekem mennyire, mennyire tetszik, mert mennyi minden benne van a lényegből; nem oroszlán volt, hanem játékos, a szó minden jó és legtöbb rossz értelmében.

Tragédiát, komédiát, tragikomédiát, bohózatot és kabarét egyaránt érzékelek a pályafutásában, végül arra jutok, hogy mindent összevetve leginkább szomorújáték az egész, eszembe jut még valami, hogy legesleginkább mégiscsak költeményről volna szó, patetikus konzekvencia, nem szánom viccnek.

Nem rúgott sok gólt. Általában végigvitte a pályán a labdát, és amikor három-négy védő feküdt a földön, lepasszolta valakinek. És én mindig úgy akartam látni, hogy jobban örül más góljának, mint a sajátjának.

Ezt a romantikus énem mondatja, énem legromantikusabb része, de hát ha egyszer így emlékszem, talán mert így akarok, bár fotókkal bizonyítani is tudom a leírtakat, az említett albumban szerepel két egymás melletti kis kép, az egyiken saját gólja után tűri kis mosollyal a gratulációkat, a másikon fülig érő szájjal rohan Nyilasihoz, nem zárom ki, hogy a gólpasszt ő adta. Önzetlennek láttam mindig, nem egy magát nyomató, minden labdát ellövő Cristiano Ronaldónak, biztos miatta szeretem jobban Iniestát Messinél, Messit meg Ronaldónál, miközben a látványosabb focit kétségtelenül utóbbi játssza kettőjük közül, passzolni ugyanakkor nem nagyon szeret, akkor szokott csak, ha nagyon muszáj. De azért kisgyerek ő is, játszik, és szeret játszani, hiába próbál nagyképűsködni, amikor mutatja a kamera. Szemtanú mesélte, olyan, akinek hiszek, hogy valamelyik nagyon nagy meccs előtt, BL-döntő volt talán, feszülten álltak a játékoskijáróban a csapatok, egyedül ő dekázgatott a labdával, igaz, fiatal volt még, nem mutatta minden kivetítő folyamatosan. Az nehéz lehet.

A telefonáló barát évekkel később elmeséli, hogy Tichy volt Törőcsik kedvenc magyar játékosa gyerekkorában, egy honvédos, és pont ő, aki elsősorban nagyokat rúgott, nem a cselezés volt a védjegye, kétkedve fogadom a hírt, furcsállom, de elhiszem, a koppenhágai kapcsolat autentikus hírforrás. Van ennél nagyobb baj.

Aztán megtudtam, hogy fradista volt gyerekkorában. Nem volt jó nap.

Ez viszonylag hamar kiderül valamelyik ifjúkori nyilatkozatából, árulásnak érzem, álmatlan éjszakákat okoz, onnantól árgus szemmel figyelem, őszintén örül-e, ha például megverjük a Fradit. Súlyosbítja a helyzetet, hogy többnyire fradistákkal mutatkozik a Liesingerben, Ebedlivel, Szokolaival, Nyilasival, később Szabadival.

Gondolkodtam, mit is írhatnék róla, aki… hát, hogy maga volt az ifjúság, az megint túlzás. De egy kicsit mégis. Beültem a sörözőbe egy bécsi szeletre, és közben tökölődtem, mit is lehetne. Valamiért jobbra néztem. Ott ebédelt. Egyedül. Két nappal később, amikor a Rudas fürdőben azon tűnődtem, ez hogy lehet, hogy éppen akkor ült mellettem, amikor róla gondolkodtam – a gomolygó gőzből váratlanul körvonalazódott az alakja. Szembejött. Ez most mi?.. Írjam meg ezt? Újabb két nap telt el, az Újpest-Fradit adták a tévében. Azon már nem csodálkoztam, hogy egyszer csak őt mutatta a kamera. A lelátón kezet fogott valakivel. Mosolygott. Csak tudnám, kinek szurkolt. Vagy inkább – nem is akarom tudni.

Lila csík, fehér csík.

Nem emlékszem, hogy valaha felrúgott volna valakit.

Dehogynem emlékszem, ha akarnék, emlékeznék, csak törlöm, ott az argentínai hátrasarkalás például, viszont szép zárásnak gondoltam ezt így, azt reméltem, kiolvasható az igazság, az én igazságom, meg az övé, benne van, hogy nem akarok jól emlékezni, az igazat mondom, nem a valódit, meg egyébként is, legyen megbocsátható az alternatív valóság.

Dühből született mozdulatok ezek, ember ő is, minden századik rúgásért egy visszajár, de le is nullázódik az összes, a tiszta gyerekkori igazságérzet nullázza le, ezek csak morgások, ahhoz joga van neki is, egy tudósításrészlettel védeném meg minden vélt vagy valós szabálytalankodását, amelyek tehát tulajdonképpen nem is léteztek. 1978 tavasza, Megyeri út, az ellenfél a Dunaújváros, nézzük, mit ír a Népsport, amely pedig nem szokott kitérni ilyen apróságokra, az esemény jellemző, nem a tudósítás, mégis fontosnak tartja az újságíró leírni a történteket, talán mert a megszámlálhatatlanadik alkalom lehet, Törőcsik 50 méteren át vezette a bal oldalon a labdát, többen is megpróbálták buktatni, végül közvetlenül a tizenhatos vonal előtt ez Judiknak sikerült, én erre pontosan emlékszem, az egész meccsre, erre a jelenetre is, jön a kapu felé, csúszkálnak be rá, vetődnek utána, felhívnám a figyelmet a számmal írt, így erősen hangsúlyozott 50 méterre, ötven méter nagyon sok, főleg, ha mindenki fel akar rúgni, ugrál és cselez a lábak között, tudja a lelátón mindenki, mi lesz a vége, előbb-utóbb megérkezik a legügyesebb embervadász, még a tizenhatos előtt persze, Törőcsik a földön, rövid fütty a bírótól, hosszú a lelátón, semmi különleges nem történik, végső soron ez megy az egész meccsen, ez megy minden meccsen.

Hosszú perceken át csak Törőcsik látványosságszámba menő cselsorozatai érdemeltek említést, így kezdődik egyébként a Népsport-tudósítás, de a mérkőzés más miatt emlékezetes, Bene, a hajdani nagy sztár csak csere, a kispadra ültetik, megalázó, de hátha jól jön a segítsége, ezen a napon a pályán lévőknek sehogy nem sikerül a góllövés – emlékszem, tiszta lilában játszunk –, kezd kellemetlenné válni a helyzet, csak nem visz el pontot a Dunaújváros, ciki lenne, ráadásul kötelező nyerni, alig van hátra pár forduló, és a Honvéd áll az élen, a vidékiek tartják magukat, többek között a Judik-féle megmozdulások miatt, vészesen fogy az idő.

Jócskán tart már a második félidő, amikor Bene melegíteni kezd. Először az ülőhelyen, aztán a kapu mögötti részen csattan fel a taps, a sajnálat, a remény és a bizalom tapsa, a kopasz csatár nyújtogat, sprintel párat, a partjelzőhöz lép, ifistaként se igen történhetett ilyen vele, mindig kezdő volt, úgy képzelem legalábbis, óriási pillanat, amikor bejön a korábban kapufát rúgó Fekete helyére, szinte azonnal helyzetbe kerül, akkor még hibázik, de aztán Törőcsik passzából megszerzi az első gólt. Emlékszem a hihetetlen megkönnyebbülésre, ahogy a pályán és a lelátón felszabadul mindenki, kivéve persze a dunaújvárosiakat, mi lehet fontosabb nekem, egy tizenegy éves gyereknek, meg a nálam kicsit nagyobbaknak ott a kapu mögött, meghatódom, az öreg lövi a gólt, bejön, és ő lövi, jobban örülök, mintha Törőcsik rúgná, Bene pár perccel később megszerzi a másodikat is, ez már szinte sok a gyönyörből, 2-0 a vége, az Újpest az élre áll, ott is marad, megnyeri a bajnokságot.

A következő héten, Békéscsabán Bene újra csere, tíz percre áll be, gólpasszt ad Zámbónak, azt a meccset simán nyeri a csapatom. Már nem Bene és nem Zámbó a sztár, ők a kisegítő öregek szerepét játsszák, zokszó nélkül, Fazekas ezzel szemben még erősen ott van, olyannyira, hogy ő lesz a bajnokság gólkirálya, Fekete jön fel, egyre több gólt szerez, Békéscsabán például hármat, a közönség azonban a szőke zsenit ünnepli, róla énekel, neki kiabál kórusban, Táncolj, Törő, 1978 tavasza a felfelé ívelés utolsó szakasza, pár héttel vagyunk a sajnálatos argentínai események előtt.

Birkózom az ötödikkel, rajtam kívül Stubán Feri és Horváth Csaba Újpest-szurkolók az osztályban, senki más, tele van fradistával a Váci utcai iskola 5/b osztálya, keveseknek adatik meg idény végén a boldogság, mert az nemcsak ritka, még válogat is, a tömegnek nem jár, vagy nem mindig, most nem, mennyire jó nekem, még csak az fáj ez idő tájt, hogy a kedvencemet mindig felrúgják.

2014 októberében a koppenhágai baráttal nézem a román-magyar meccset a Corvin-negyed egyik sörözőjében, újra elmeséli 1999 novemberét, péntek dél, belép a pasaréti presszóba, Törő köszönés helyett elé tolja az aznap megjelent ÉS-t, ezt olvasd el, ő meg még aznap vásárol öt példányt az újságból, megvan ma is mind az öt, Dániában, a lakásában, az első cikk, amit a barátja szeret, amiről úgy érzi, tényleg róla szól, összehozlak vele, nektek találkoznotok kell, mondja még 2000-ben, első sörözésünkkor, nem akarom, ezt egyáltalán nem érti, olyan állapotban van, hogy már nem tudtok találkozni, sajnálkozik most, 2014-ben, de hát nem is akarok, mondom, bólogat, egyetért, a második dolog, amit a telefonban mond 2000 elején, az az, hogy szeretné, ha tudnám, Törőcsik az Újpestnek szurkolt azon a bizonyos meccsen.

Egressy Zoltán

szerző: Egressy Zoltán
honlap e-mail
Egressy Zoltán 1967-ben született Budapesten, József Attila-díjas és Szép Ernő-díjas magyar író, drámaíró, műfordító. Összes eddigi színházi bemutatóinak száma 100 fölött van. Legutóbbi regénye, a Júlialepke 2017-ben jelent meg.

KULTprogramok

<< 2018. Júl. >>
hkscpsv
25 26 27 28 29 30 1
2 3 4 5 6 7 8
9 10 11 12 13 14 15
16 17 18 19 20 21 22
23 24 25 26 27 28 29
30 31 1 2 3 4 5

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum