KULTer.hu - Szőrerő
59010
post-template-default,single,single-post,postid-59010,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Szőrerő

Verebics Ágnes: Hairy Gang

szoreroA Verebics Ágnes új kiállításán látható szőrös nők új megvilágításba helyezik a női test reprezentációjának történetét. A mainstream testkódokkal szemben egy poszthumán stratégia bontakozik ki, mely éppannyira esztétikus, mint amennyire animális. Girlpower helyett szőrerő.

„Az ünnepi asztalnál nem volt ott senki, csak ő, és úgy érezte: hajrákja van.” (Hajnóczy Péter)

A 18. századi filozófiai gondolkodás egyik visszatérő kérdése, hogy mi az, ami az emberből a kultúrához, és mi az, ami a természethez tartozik. Mindebből egy eleve hasadt lény képe rajzolódik ki, aki kétségbeesetten próbálja azonosítani kiművelt és atavisztikus dimenzióit. A dicső embertörténet mélyén tehát ott a skizofrén állat, akinek egyik feje kutya, a másik ugat. A kultúra és természet – mint társadalmi konstrukciók – vitája behatol az emberi testbe is, hiszen a test az a javunk, mely a legközvetlenebb módon határoz meg minket, vagyis az ember fölötti uralom, a skizofrén állat dresszírozásának leghatékonyabb médiuma. Ebben az összefüggésben akkor hol kezdődik a kultúra? Nyak, esetleg derék fölött: „fent”? És akkor a természet az anyagi-érzéki „lent” dimenziójában gyülekezik, ahogy azt Mihail Bahtyin, a kitűnő orosz irodalomtudós állítja? Létezik egy olyan jelenség, amely felülírja ezeket az iránymetaforákat, hiszen a test egészét beboríthatja, illetve vírusosan bárhol megjelenhet, ez pedig a szőr, melyet kétségbeesetten próbálunk kultúrává formálni – valahol „fent” hajként –, noha bármikor prémmé alakulhat, hogy beköszöntsön az állatok kora.

Verebics Ágnes: Platina mask

Verebics Ágnes kiállítása haj és szőr, kultúra és természet fogalompárjait a nőiség vizuális reprezentációjának történetébe ágyazva vizsgálja. A Hairy Gang sorozat alakjai egyszerre idézik meg a divatfotók, a freak show-k és az anatómiai fényképészet világát. A női modellek frontális beállításban, burjánzó hajzatba burkolózva jelennek meg, amely eltakarja arcukat és testük nagy részét. Ezáltal az alakok dezindividualizálódnak, illetve egyedi karakterük „kifejezőjévé” a specifikus hajzuhatag, és a látható-sejthető testrészletek válnak, melyek a tiszta láthatóság hiánya miatt felfokozott jelentőségre és érzékiségre tesznek szert. A hajkorona túlnövése, burjánzása, elrákosodása elsősorban nem negatív asszociációkat hordoz (vö. halottak végtelenbe növő hajzata), ahogy a dehumanizálódás sem valami „undorítóan” animálishoz vezet, hanem egy újfajta női erőhöz és identitáspolitikához, mely nem alkalmazkodik a fallocentrikus humanizmus testkódjaihoz. A hajzuhatag itt egy második test lehetőségét alkotja, melyből választás szerint extra szervek, nemi kiegészítők „növeszthetőek” – híven ahhoz a poszthumán elképzeléshez, miszerint természetemnek csak a fantáziám szabhat gátat. A Hairy Gang világában tehát ironikus módon feszülnek egymásnak a különböző ideológiák, mint például a korai feminizmus természetességideálja és a konzervatív high-class bundakultusza, miközben ebben a látványosságban nem lehet elválasztani autentikusat és mesterségeset. A modellek egyszerre a másság popikonjai, hajpáncélos Johannák és/vagy mutáns vampok a Vénuszról. Girlpower helyett szőrerő, hiszen a prém az új fekete.

Ugyanakkor a szőrerőnek is megvan a sötét oldala. A Ginger Snaps (2000) című film posztfeminista vérfarkaslányai is érzik ezt a robusztus lendületet, bár náluk még jelentősebb a pária- és a szörnylét nehézkedése. A freak show-k kontextusa ez, ahol a szőrös nő a természet botrányaként jelenik meg, melyet biztonságos körülmények között kémlel ki a kulturált közönség. Vagyis ebben az esetben a kultúra és természet közti választóvonal a látványon kívülre kerül, a kép elé, a befogadó és a képtárggyá – vizuális kuriozitássá – változtatott pária „közé”. Ez egyfajta ellenidentifikáció, hiszen az emberarcú kultúra görbe tükörként használja a természet szörnyábrázatát, hogy ezzel a hatalmi gesztussal jelölje ki önnön határait. Verebics kiállításán az üvegdobozba helyezett szőrös baba jelzi ezt a paradigmát, ami többek között a természettudományos múzeumok és kuriózumkabinetek leleteire (is) utal. Mintha Haynau szőrös lányának – akit Uglár Csaba munkásságából ismerhetünk – abortált magzatát szemlélnénk, mely élet és halál között lebeg a voyeurisztikus tekintetnek kiszolgáltatva. A szőrmagzat védtelen, külső hatalmak – biopolitikai rezsimek és/vagy a vudumágia – játékszere, melyeket valójában nem is érdekel a sorsa, identitása, szenvedéstörténete csupán a benne megtestesülő másságból kinyerhető vizuális tőke. Gyerekpornónak is hívhatnánk ezt a képi stratégiát, noha a humanista higiénia szerint a szőrmagzat nem lehet gyerek, hiszen ahhoz előbb embernek kellene lennie.

Verebics Ágnes: Hairy Gang

A Hairy Gang poszthumán vampjait és a szőrmagzatot egy bizarr és dialektikus viszony kapcsolja össze. A szőrmagzat jelképezi azt a klinikai játszóházat, azt a félállati gyermekkort, ahonnan a szőrös csajok „kinőttek”. A szőrerő mentén emancipálták magukat, hogy kiszabaduljanak a mindenkori apák laborjából, miközben nevelődésük nem felvilágosult Bildung, hanem animális „vadhajtás” – aminek több köze van a likantrópiához, mint a polgári háztartások szépségtanához. Ugyanakkor itt és most ők a Szépek, hiszen hajrákkal fertőzték meg az esztétikát, hogy végre birtokba vehessék a kifutót. A szőrmagzat melankolikus tekintete azonban arra figyelmeztet, hogy nem lehet teljesen megszabadulni a vizuális jogfosztottságtól, mert lehet a kuriózum, a monstrum, a sötét csoda is „szexi”, ugyanakkor a morbid érzékiség mindig feltételez egy hódolót, akinek szadomazochisztikus vágyai épp ezt az erőt kívánják. Az udvarló, a szolga, vagyis a néző valami nagyobbat kíván magánál, hogy leborulhasson előtte, hiszen ő is újra természet akar lenni, de ebben a szélsőséges imádatban ugyanúgy benne van az erőszak ígérete, mint a szakállas nőt kísérő nevetésben.

Verebics Ágnes Hairy Gang című kiállítása Budapesten, a MissionArt Galériában látható  2015. február 28-ig.

Nemes Z. Márió

szerző: Nemes Z. Márió
honlap e-mail
Nemes Z. Márió 1982-ben született Ajkán. Költő, kritikus, az ELTE PhD-hallgatója, a Telep Csoport alapító tagja. Írásait többek között a Műút, a Kalligram, az Élet és Irodalom és az Alföld közölte. Verseskötetei: Alkalmi magyarázatok a húsról (2006); Bauxit (2010); Ruka V Stene (2011); A hercegprímás elsírja magát (2014). A poszthumanizmus változatai című monográfiát (2019) Horváth Márkkal és Lovász Ádámmal közösen írta.