KULTer.hu - Halotti maszkok
60114
post-template-default,single,single-post,postid-60114,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Halotti maszkok

Borbély Szilárd: Akár Akárki

akarMind kik vagyunk, legyünk akár bárkik, nevünk Jedermann vagy Akárki, mind a Halál vendégei leszünk a Csokonai Színház Stúdiójának terében. Nyolc eleven példázat jelenít meg nyolc talált holttestet, és mellé kísérőül nyolc újabb szemünk előtt kivonuló halált. A jelenetek kezdetekor három élő pulzál, egy holt stagnál. Bűnesetek sorjáznak, míg végül a színpadi élet és halál mérlege egyensúlyba billen.

A moralitás műfaja kifordított amoralitássá válik. Erkölcsi tanulságok visszhangjai az elkorcsosult hétköznapok sivár valóságában. A (bűn)tettek abszurdak, a terek funkciói elmosódnak, az érzelmek látszatok, a morál, a részvét egy maszk csupán. A nehézkedő jelenetek súlyos tanulságait a finom humor és a brechti songok lágyítják. A néző hirtelen megrökönyödés és könnyed nevetés között hullámzik.

A hangzó szöveg súlyos, tömény, intertextuális háló szövi át. Líraisága – segédül hívva a brechti effekteket – lazít a befogadás görcsén. A befogadóra fókuszáló reflexiók, dalok segítő kezet nyújtanak, mintegy szűrve összegzik a tanulságot.

A gondolatmenet vissza-visszatérő témák körül cirkulál, mint például az útját vesztő letiport értelmiségi, a szervkereskedelem testet bontó kapzsisága, a vallás, kereszténytelenség, holokauszt, a tőke és a fogyasztói társadalom önemésztése. Itt hiába keressük, nincs happy end, feloldó katarzis. Az értékek kifordulnak, a tapintat üres váz csupán, mímelt álca. A szikár nyersség arcon csap. „Profi vagyok. Az együttérzés: látszat.”  „Amoralitásom lesz az én barátom.” (Borbély Szilárd: Szemünk előtt vonulnak el, Palatinus, Budapest, 2011, 98, 113.)

Akár Akárki (Fotó: Máthé András)

Jelenetenként egy-egy ismeretlen holttestet látunk, figyelő tekintettel kutatva, hogy reagál a jelenetben az utca embere az áttűnésre. Megelőző halál, kinek csak testébe botlunk, értetlenül, ismeretlenül. Majd szemünk láttára jut a korábbi tanú is e sorsra. S vajon mi mit kezdünk a témával, mint talált testtel? Minket is kipróbálgat-e a részvét? Tettek a színen, melyek kisiklanak a józan ész korlátai körül. Az élettől való megfosztottság esendő, olykor szándékolatlan. Nem igazolja az igazságszolgáltatás ürügye, sokkal inkább önkéntelen. A tett közvetett, vétkeseit nem hajtja ellengéses vágy. Oka az érzéketlenség, a részvét, a morál teljes hiánya. Megmenthető életek siklanak a túlvilágra, s míg Kharónra várnak, a Halállal táncot járnak.

Terek közötti ingatag terek válnak kettős halálok, tetten ért bűnesetek helyszínévé. Mint a funkciótlan buszmegállóban önvédelem közben elkövetett bűn. Bérelt sorban állók között gyógyszertől fosztva hanyag gyilkosság. Felbérelt elkövető az állandó úton levés átmeneti helyszínén, a tömeg között egy statikus privát térben, azaz a vasútállomás fotófülkéjében beteljesült shylochi alku okán. Majd a férfitestben női lélek, ki a férfiak mosdójában élettelen testre lel, s a szívbeteggel vétlenül gyorsítót itat, így újabb lelketlent hozva létre. Az otthontalan térben kirakat előtt egy hajléktalant próbál kirabolni a banki alkalmazott, akit a pénz utáni kajtató sietségében az úttesten elsodor egy piros hetes. A lakópark kapujában, a kint és bent vékony szeletében a Halál listáján egy újabb strigula, melyet a részvéttelenül kezelt seb vérvesztesége okoz. Egy át- vagyis visszarendeződő, önmagát felszámoló, szerepét hagyó színházi térben az első jelenetből visszatérő, önmagát védő gyilkos válik egy ártatlanul induló móka éles töltényű színpadi fegyverének áldozatává, így adva át a soron következőnek a gyilkosi szerep stafétabotját. Majd immár az általunk ismert halott rendőrségi szemléjét követhetjük nyomon a kikötő érkezési/indulási zónájában.

Akár Akárki (Fotó: Máthé András)

Elmosódott határú, átmeneti terekről van szó, ahol sorsfordulatok, átlépések történnek. A test megérkezik, ám csupán a lélek halad tova. Ilyen módosító térré lesz a Csokonai stúdiója is, ahonnan a tapasztaltak után nem haladhat változatlanul tovább a nézői tudat. S ebben az átmeneti térben a nézőket középre tereli a rendezés. A színészek a szélekről kihasított keskeny pallókon viszik színre a nyolc beste bűnt. A színpadi tér statikus, díszletrendezésre nem ad lehetőséget. Nézőként rögzítetlen, fehér műanyag székekben forgunk körös körül, követve tekintetünkkel a minket körülölelő jeleneteket. Bizonytalanul csúszkálunk, keressük helyünket a szűkös térben a privátszféra elmosott, ellehetetlenített határai között. A nézői elrendezetlenség arra sarkall, hogy sose feledhessük a mellettünk ülő személyt. Állandó a figyelem az önnön test bizonytalan mozgolódására a jelenetváltások alatt, figyelem a másik, ismeretlen tapasztalói testre, annak épségére. A néző térbe vetettsége törődést, akaratlan érintkezést, már-már közösséget generál. Olyan tényezőket, melyeket magán a színpadon festett világban hiányolunk. Színészek mímelnek mímelve törődő érzelmeket, érzékenységet, tapintatot. A szín amoralitásában szentelődik fel.

A jelenetek kezdetben eleven szereplőit Újhelyi Kinga, Kiss Gergely Máté és Pál Hunor példázza. Némiképp félhetnénk, hogy a forma, ami minimum nyolcszor három szerepet követelne, rajta hagyhatná kényszerű lenyomatát a karakterek megformálásán. Ám a nézői pozícióban e kétely szemernyi nyomát sem leljük. Az olyannyira különböző, csupán amorálisan azonos jellemek jelenetről jelenetre teljes egészet alkotnak. Minden szerep él és hihetetlen erőteljességgel pulzál, természetesen addig, amíg a koreográfia Halála meg nem követeli jussát.

Akár Akárki (Fotó: Máthé András)

Az előadás különlegesen érdekes, különc figuráját Steuer Tibor alakítja. Táncos profizmusával, könnyed mozgásával járja jelenetről jelenetre haláltáncát, légies mozdulataival hihetően nem evilágivá emelve figuráját. Egy személyben jeleníti meg a világos koponyákat mintázó csuklyás palástjában a szöveg Akárkimaszkját, aki gépi hanggá torzított narrációjával porondmesterként kalauzolja a nézőt. Köpenyét szürkére fordítva viszi színre a színpadi pallókon a homályban megbúvó halott testét. A jelenet gyilkosságához közeledvén pedig palástjától fosztva, bakancsát lerúgva, nesztelenül mozog a test, ki egykor még volt, immár maga lesz Halállá, aki könnyeden terelve a jelenet áldozatát, bábmesterként vezérli testté vált mozdulatait. Ő maga az átmenet a nézői (jelen)lét és a színi léten túli lét között.

A színen sorjázó karakterek alakváltásait a figurát mintázó jelmezek, parókák és kellékek használata remekül tükrözi. Nem okoz problémát a visszatérő szereplők felismerése, a szerepváltás észlelése. A minden elemében korunkat idéző eszközhasználat roppantul komplex, ám mindvégig nyomon követhető. A jelmezek és a maszk elemei közül érdemes kiemelni a Halál figuráját, akinek bőr hatású fűzőkkel szőtt jelmeze élő és holt vázat mintáz egyszerre, arca pedig koponyává van maszkírozva.

Talán motoszkálhatna a nézőben némi kétely, hogy valóban szükségeltetik-e ily reális színpadi tér, jelmez és a kellékek garmadája mintegy cirádául a borbélyi szöveg lírai sorai köré. A választ pedig maga Árkosi Árpád, a rendező adja meg, hiszen számára második kísérlet a Csokonai tere. Első színrevitele, mely a Gózon Gyula Kamaraszínház és a Thália Színház koprodukciójában történt, stilizáltabb, letisztultabb, puritánabb kísérlet volt, mely hiányérzetet hagyott maga után.

Akár Akárki (Fotó: Máthé András)

Az előadás domináns hangulatképző eleme a színünk előtt – Antal Barbara és Pető Áron csellójátéka által – életre kelő zenei dallamok. Megfigyelhető továbbá egy könnyed, leleményes fényjáték, amely a holtat homályban hagyja, a tett áldozatának arcát pedig olykor alsó megvilágításból koponyává képezi.

A színpadon kívüli térben, a beengedésre várva a lépcsőn állva és a színészek tapsa után a néző akaratlanul is hallgatózik. Kihallható az atmoszféra lenyomata, mely eleve közre fogja az előadást. Le lehet-e választani a befogadásról csekéllyel több, mint egy éves távlaton túl a szerzői tragédiát? Ki lehet-e lépni belőle, ki kell-e lépni egyáltalán, mikor a közrefogó várakozási időben személyéről súgnak, anekdotákat adva tovább, ezáltal téve közvetlenebbé, személyesebbé a befogadást. Tudjuk-e a tragédia felhangja nélkül hallani a színpadi sorokat, magyarázni a történéseket? Vagy csupán az idő csendesíti majd ezt a hangot? Próbáljuk rakosgatni a színen látottakat, felfejteni a tanulságot, hiszen tudjuk, nem akárkitől tanulhatunk ám akármit. A többi pedig legyen néma csend.

Borbély Szilárd: Akár Akárki (zenés-táncos amoralitás). Rendező: Árkosi Árpád. Szereplők: Újhelyi Kinga, Kiss Gergely Máté, Pál Hunor, Steuer Tibor. Színpadi zenészek: Antal Barbara és Pető Áron. Deszka Fesztivál, Csokonai Nemzeti Színház, Horváth Árpád Stúdiószínpad, Debrecen, 2015. március 16.

Veisz Bettina

szerző: Veisz Bettina
honlap e-mail
Veisz Bettina 1989-ben született Szolnokon, jelenleg Debrecenben él. A Debreceni Egyetem magyar alap-, majd mesterképzésén tanult, jelenleg az Irodalomtudományok Doktori Iskola hallgatója. 2009 óta tagja a Pálffy István Színháztudományi Szakkollégiumnak. Főbb érdeklődési területei az irodalom és a színház területén lelhetők fel. Írását közölte már A Vörös Postakocsi, filmkritikával a KULTer.hu-n debütált.

KULTprogramok

<< 2018. Sze. >>
hkscpsv
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum