KULTer.hu - Működő utak
60316
post-template-default,single,single-post,postid-60316,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Működő utak

Műút, 2015/049.

049_b1_nagyFolyóiratnak lenni nem könnyű manapság. A támogatások megszűnése, illetve bizonytalansága ellehetetleníti a tervezést. Ölbe tett kéz és kesergő szív helyett annyit mindenképpen lehet tenni, hogy felhívjuk a figyelmet az értékes lapokra és a lapok értékeire. Nemrég indult Zelei Dávid kezdeményezése, amit nagy kalaplengetéssel üdvözlök. Itt és most a legutóbbi Műút kerül a boncolóasztalra.

A korábbiaktól eltérően ebben a szemlében nem lépek dialógusba minden szöveggel, hanem csak néhány írásra irányítanám rá a nettársadalom vándorainak tekintetét. Kezdésnek mindjárt itt vannak Guillaume Métayer versei, melyeket Kemény István ültetett magyar nyelvre. Mindkét szonettben a szunyókálásról olvasunk, míg a Reggel című szöveg plasztikus nyelvével olyan helyzeteket idéz, amit nehezen akar elhagyni az olvasó, a gyermeki perspektívát és a gondtalan visszafekvés idejét („Ez az én titkom, ez a restség, / Az új nappal haladni kissé, / Mely a rolón át egy π-t rávetít // Ajtómra s pár haikut is még – / A délelőtti visszafekvés / Törli mind, mint a nagy terveket is”), addig a 42 évesen a Francia Nemzeti Könyvtárban elbóbiskoló megszólalója összegzést tart elvégzett munkájáról, s keserűen állapítja meg: „Mert vége – s asztalomra semmi sincs lerakva.” Nagy Kalliopé Mária verseiben az én rendre önmaga megalkotására törekszik úgy, hogy valamiképpen meghaladhassa, maga mögött tudhassa az ént, amit hol a megszólított másikkal kapcsolatban (gondolat és hang között), hol csak a saját hangjára alapozva próbál elérni, az eredmény eléggé lemondó. Az viszont kevésbé, hogy erős költészetet olvashatunk, csak néhány sor belőle: „van a fülemben egy karika. és az sokkal inkább hasonlít a megmaradásra, / mint a szavak sorrendje”; „engem ez érdekel: hogy lehet beolvadni egy székbe. / nekem ez számít: párhuzamos-e az ajkunk.”

049_b1_nagy

Prózában szintén kiemelkedőnek tartom Szántó T. Gábor elbeszélését, melynek első része a Jelenkor januári, befejező része pedig a Szombat márciusi számában olvasható. Amikor bekapcsolódunk a történetbe, Ádám, öngyilkossági kísérlete után, orvosa segítségével néz szembe tettének kiváltó okával: nővé szeretné operáltatni magát. Mindez azért vet fel sok kérdést, mert a főszereplő rabbinövendék. A novella azt vizsgálja, hogy miképp marad integráns a személyiség ennyire széttartó nemi és vallási identitáshelyzetben. Különös antik időmértékeket ötvöz ritka betegségek diagnózisával Kele Fodor Ákos, szenvtelen orvosi nyelven: „A súlyosabb fronémofóbiást iszony és remegés, szorongás, / pánikroham kínozza akkor, hogyha a gondolatokra gondol.” A másik versben: „És a krónikus lalofóbiás irtózik a néma / olvasástól, mert a torok részei úgy is / mozgolódnak.” A szövegek azért is lesznek nagyon hatásosak, mert színre viszik az adott betegségben szenvedő állapotát, a beszélő hangja mintha elcsúszna a távolságtartástól a személyes megszólalás felé. Felforgató élmény, ahogy Mezei Gábor szövegeinek befogadása is, az éhségtől haloványak hét nap hét étel elkészítési módját írja le a régi, archaizáló nyelven írott receptkönyvek imperatívuszát követve. A húsok elkészítése inkább a gusztus eltűnését éri el, mint az étvágy felerősödését, lásd például a bárány elkészítését: „metszett / zápfogait törd vágó késnek / fokával, zúzott orra lyukát / tiszta, szép vesszővel / szurkáld, hogy valami / rútság benne ne legyen, / száddal kifújd.” Már ez a poétika is sok izgalmat rejt, ám Mezei azzal emeli a tétet, hogy a recepteket kiegészíti egy másik, immár kortárs nyelven írott ciklussal, amelyben viharos szerelmi kapcsolat bontakozik ki. Ez – akárcsak az állatok esetében – itt is halállal végződik: „az acél enyhén / megnyitotta ereid, sós lé spriccelt, ugrott hurokba. / szúrt, szorított, szédültél. a padlón zsíros tócsa, / a nap mélyebbre merült. / tarkódon grízes zsibbadás / indult lefelé.” Damien Bonneau két műve képek és tárgyak gazdag repertoárja, gondolattársítások élvezetes szövete: „Növényi szél önti el végül a szobám, / felrepedt bambuszlevél és a tavasz tenyere, / vizenyős égitestek és a tüdő valahol elrejtve mélyen.”; „Egy macska mosakszik a szekrény tetején. / Ezt a biciklit a bokrokban felejtették.”

dragoman gyorgy (2)

A színvonalas szépirodalmi blokkhoz felzárkózik a kritikarovat, alapos, átgondolt, logikus értelmezéseket olvashatunk. A központban ezúttal Dragomán György új regénye, illetve Nemes Z. Márió költészete és elméleti munkássága áll. Mielőtt ezekre rátérnék, felhívnám a figyelmet Szemes Botond írására, melyben Kertész Imre vélhetően utolsó szépirodalmi művéről, A végső kocsmáról tett fontos megállapításokat. Meglátása szerint az utolsó könyvekben „a magánember, a közszereplő és az író szétválasztása, valamint ennek szükségszerűsége és lehetősége válik fontos kérdéssé”, ami a tárgyalt szöveg esetén „intellektuálisan mindenképpen izgalmas élmény”, de a recenzens nem tagadja, hogy „A végső kocsma esztétikailag kifogásolható, alapvetően nehézkes olvasmány.” A regény különböző naplószövegek újraközlése, az ismétlés és átírás által az én „eredete és egzisztenciája is homályossá, bizonytalanná válik. […] erről a bizonytalanságról szól maga a regény is: a személyiség önmagától való eltávolodásáról, amiben Kertész Imre legfontosabb témájának, a funkcionális embernek egy újabb példáját láthatjuk.” Ami létrehozza „a kertészi poétika egyik legfontosabb célkitűzését: állandó alakulást”.

A Máglyáról két interpretációt olvasunk, melyek meglepően jól kiegészítik egymást. A regény erényeiről inkább Szabó Gábor, míg a hibáiról Lengyel Imre Zsolt szól részletesebben, alapos érveléssel. Szabó szorosan Dragomán előző, A fehér király című regényével olvassa össze az új művet, melyet elsősorban az emlékezetkutatások felől közelít meg és traumaszövegként értékel. A Nagymama széttördelt elbeszélése „a trauma alogikus és szintaxis nélküli létmódját” ölti, ahogy ez más szereplők szólamában is tetten érhető. Ezek a szólamok versengenek a regény helyszínéül szolgáló városba kívülről érkezett kamasz főhős, Emma identitásáért, az „egymással is konfliktusban álló narratív ajánlatok” pedig a traumatikus irodalom nyelvezetére hasonlítanak, ami „csakis kontextusai által mutatkozik meg, hiteles narratívája nem más, mint végtelen kontextusainak összessége.” A regény strukturált motívumhálójának elemzésével a regény titokzatosságának „végtelen nyitottsága és zártsága” tárul fel előttünk, ami etikai vetülettel is bír, ugyanis a „trauma reprezentációja a továbbélés, továbblépés elől zárja el az utat a közösség számára”. Észrevétele szerint a közösség emlékeinek kibeszélése, gyászmunkája közben Emma „világba történő beavatódása mintha inkább a fokozatos leépülések és lemondások stációján át vezetne.” Lengyel Imre Zsolt narratopoétikai elemzéssel vezeti be olvasóját értelmezése terébe, mely rávilágít a kötet egyik kevésbé sikerült megoldására, arra, hogy Emma mindenféle reflexió nélkül viszonyul a Nagymama múltelbeszéléséhez, „elveti témaként az összefüggéseket, módszerként az interpretációt és célként a megértést, vagyis amely a jelentés helyett a jelenlétet keresi” (kiemelés az eredetiben). Lengyel kulcskérdésnek tartja, hogy miképp olvassuk a két főszerelő kapcsolatát. Ha „okkult hatalmak” megnyilatkozásaként tekintünk összetartozásukra, akkor nem tekinthetjük „a mindannyiunk életét érintő kérdések”, vagyis a történelem, az emlékezet, a rendszerváltás regényének. További fontos megállapítása, hogy a varázslatos, mágikus jelenetek mögött egy erőszakkapcsolat vetül elénk, amely azonban a regény teljes világára érvényes. Ebben a világban „újabb és újabb alakok szemléltetik, hogy a jövőbeli köztársaságnak olyanokból kellene felépülnie, akik mind saját rögeszméik foglyai és mind híján vannak az empátiának”. Értékelésének igazsága sokáig lüktet: „Ebből fakad számomra e regény különös kétarcúsága: átható erővel képes figyelmeztetni arra, hogy égető szükségünk lenne elmondani és meghallgatni egészen másféle történeteket is, mint amilyen ő maga – és arra, hogy persze még ettől is naivitás lenne helyzetünk azonnali jobbra fordulását várni.”

nemes z mario (1)

Nemes Z. Márió új, A hercegprímás elsírja magát című verseskötetéről szólva Bazsányi Sándor a festészet és líra kapcsolatáról halmoz fel megfontolandó gondolatokat, hiszen meglátása szerint Nemes Z. kérdése ugyanaz, ami Proust-é: „mi volna a belső dimenzióval rendelkező festékfolt anyagszerű valóságának, áthatolhatatlanul dús jelenlétének nyelvi megfelelője?” A Kis Róka Csaba képzőművészetével való szoros rokonság jegyéből fakadóan esetünkben „a hagyományos ember- és lélekábrázolás helyett valamiféle horrorantropológiába” kerülünk, amelynek Bazsányi azon veszélyére is figyelmeztet, hogy kimerülhet „a változatosan meghökkentő vagy borzalmas testábrázolások” lajstromozásában. A poétikáról összefoglalóan írja, hogy „[a]z értekezői erényekkel is rendelkező Nemes módszeresen brutalizálja az avantgárd vagy a neoavantgárd költészet nyelvét (hol hagyományos versformát mímelő sorokba tördelve, hol pedig vegytiszta és folyamatos prózában).” A szövegek parazitalétére mutat rá, amely „egyszerre élősködik az irodalmi hagyományon […] és a vizuális művészetek látványtárán”. Szolcsányi Ákos a mese kontextusát emeli be a kritikai diskurzusba, amelynek logikája szervesül az olvasásban. Bazsányihoz képest szigorúbb ítéletet fogalmaz meg a szövegek értékét illetően, mint írja: „a kötet nyelvi látványosságai nem feltétlenül cáfolnak rá az öncélúságra”. A költészeti hagyományok közül ő is nagy jelentőséget tulajdonít Juhász Ferenc és Nagy László poétikájának, amelyből „következik az a paradox olvasói tapasztalat, amelyben épp a maga idejében a leginkább közéletinek, képviseletinek és referenciálisnak értett költői műhely öröksége, sajátos szürrealizmusa szavatolja az esztétikum primátusát a közéleti költészet jelenkori, gyökeresen másfajta nyelvi elgondolások mentén szerveződő és komoly figyelmet kiváltó újjáéledésének idején.” Ez fölveti a kánonátrendeződés kérdését is. Mohácsi Balázs tanulmányértékű kritikájában inkább szintetizálni és összefoglalni igyekszik a recepciót, valamint nagyobb kontextusba illeszti a teljes Nemes Z.-életművet. Ennek megfelelően nemzedéki jellegről és közös tapasztalatairól beszél, azaz a Telep Csoport jelentőségéről, amit a „kánonreletivizálás” és „kánonpluralizálás” jelenségével is alátámaszt. Nemes Z. könyvében gyakran regiszterek keverése figyelhető meg, a rétegzett intertextualitás felgöngyölítésére szintén nagy gondot fordít Mohácsi. Zsánerműfajok felőli értelmezését kiegészíti a profanizációval, mely Nemes Z. értekező munkásságának egyik kulcsfogalma, s melyet visszaolvas a költészetére is. Benkő Krisztián a szerző gondolkodói arcélét fölvázolva, Nemes Z. szintén tavaly megjelent, A preparáció jegyében című könyvéről értekezik. Teljességre törekvő módon mutatja be a képzőművészeti, filmes és irodalmi tanulmányokból összeálló kötetet, melyet egy rövid kritikai szakasz zár le. Ebben említi meg, hogy a már említett profanizációt néhol „teljesen profán műalkotásokba magyarázza bele, hogy azokat semlegesíteni kellene a bennük lévő metafizikától.” Zárómondatával egyetértek: „A teljes kötete jellemző bizarro-perverz ízlés határozottan generációs ízlésvilág, megnyerő – érdemes rá odafigyelni: megérzésem szerint divat lesz.” Hozzátenném, hogy már az – de ezzel semmi baj sincs.

049_teljes

A Műút egy fontos új rovatot is indított, a  rovatszerkesztő Bárány Tibor rövid összefoglalójából kiderül, hogy miről olvashatunk a Kiskátéban: „Kortárs magyar filozófusok recenzióit és tanulmány értékű ismertetőit frissen megjelent – túlnyomórészt angol nyelvű – filozófiai művekről”, főképp az analitikus filozófia köréből. A sorozat első szövege Forrai Gábor összefoglalója J. Anthony Blair tanulmánykötetéről, melyet „érveléselmélet” és „informális logika” témakörében jegyez. Forrai a Kiskáté vállalásához hűen sok magyarázattal látja el a könyvet, szól a tudományág kialakulásáról, történetéről és céljairól, mely a mindennapi jelenségeket megragadni képtelen, matematikai szimbólumokat használó formális logika helyett olyan elmélet kidolgozására törekedett, mellyel lehetséges eldönteni egy érvelés hamis voltát. „A kötetben szereplő írásoknak két célja van: továbbfejleszteni a köznapi érvek vizsgálatára és értékelésére szolgáló fogalmakat és módszereket, és tisztázni a különböző erre irányuló elméletek, irányzatok és szemléletmódok viszonyait.” Forrai a szűk terjedelemhez igazodva mutatja be a könyvet: érthetően beszél a központi fogalmakról, mint az érv, a relevancia vagy az elégségesség kritériumai; részletezi a logika, a retorika és a dialektika viszonyát ebben a megközelítésben; érinti a diszciplínák között húzódó szemléleti különbségeket, például azt, hogy miképp értékelhetőek a vizuális érvek az informális logika számára. A Műút-portálon azóta egy újabb cikkel bővült a nagyszerű rovat, érdemes figyelemmel kísérni nemcsak ezt, hanem a többi művet is.

Műút, 2015/049.

Bihary Gábor

szerző: Bihary Gábor
honlap e-mail
Bihary Gábor 1989-ben született Vásárosnaményban, jelenleg Mátészalkán él. A Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karának magyar nyelv és irodalom szakos hallgatójaként végzett alap-, majd mesterképzésen. Az Alföld Stúdió kritikai műhely tagja. Újságíróként a KULTer.hu-n debütált.

KULTprogramok

<< 2017. nov. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 1 2 3

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum