KULTer.hu - „Nem vagyok író, ember vagyok”
60133
post-template-default,single,single-post,postid-60133,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

„Nem vagyok író, ember vagyok”

Beszélgetés Katya Petrovskajával

IMG_8292Ukrán gyökereiről, a német nyelvről, Ukrajnáról, irodalom, fikció és valóság viszonyáról, valamint az alkotás közbeni nyelvi diszkrepanciáról vallott az Ingeborg Bachmann-díjas Katya Petrovskaja Vielleicht Esther (Talán Eszter) című regénye kapcsán a Méliusz Juhász Péter Könyvtárban. Az írónővel a regény fordítója, Kurdi Imre beszélgetett.

A Debreceni Német Kulturális Fórum a Budapesti Goethe Intézet támogatásával ismételten izgalmas felolvasóesttel színesítette Debrecen irodalmi életét. Ezúttal az ukrán származású, de a szépírói alkotás nyelvének a németet választó Katya Petrovskaja foglalt helyet a pódiumon. Az est apropója – ahogy megtudtuk a moderátor felvezetőjéből – az írónő első regényének három héttel ezelőtti magyar nyelvű megjelenése volt. Petrovskaja 2014-ben debütált Németországban Vielleicht Esther. Geschichten című művével, melyet azóta számtalan nyelvre fordítottak le, s melynek címadó elbeszéléséért 2013-ban az írónő megkapta a rangos Ingeborg Bachmann-díjat.

IMG_8306

Petrovskaja 1999 óta él Berlinben, a moszkvai egyetemen doktorált orosz irodalomból, mégis németül írta meg első regényét, jóllehet az nem egy orosz nyelvű fragmentumot is tartalmaz. A nyelviség problematikájánál maradva a moderátor elsőként arra volt kíváncsi, hogy honnan jött Petrovskaja számára a nyelvi váltás, miért kezdett németül írni. Az írónő Moszkva után rögtön Berlinbe került, ahol először német nyelvű cikkeket írt. Jól emlékszik első szövegére: a családjára gondolt és nagyapjára, aki 1941-ben hadifogságba került, és csak 1981-ben került haza, majd röviddel később elhunyt. Az írónő számára ennek az eseménynek a reminiszcenciája mindig egy nagy „miért?” maradt.

Ez oly mértékben meghatározó élmény volt életében, hogy regénye írását is egy vízióval kezdte, mintha ott állna a barakk küszöbén, melyben feltételezhetően saját nagyapja raboskodott, és bepillant az épületbe. Petrovskaja szerint a kérdés ilyenkor persze a következő: „Ki vagyok én ott a küszöbön? A német vagy az osztrák őr? Mégis ki vagyok én? Ki hatalmaz fel engem arra, hogy benézzek a barakkba?”. Úgy gondolta, ha erről és főleg ha oroszul szólna, akkor azonossá válna történetével, majdhogynem memoárt írna. A német nyelvet választva azonban már nem egyértelmű, hogy ki is jut szóhoz történeteiben. Természetesen ő, s ugyanakkor nem-ő. E két entitás együttes jelenléte szerinte egyrészt lehetővé teszi, hogy regényére mint megtörtént események láncolatára tekintsünk, másrészt a fikcionális olvasás lehetősége is megmarad. Többször hangsúlyozta, hogy az egyetlen fikció művében maga a német nyelv, ami valószínűleg azzal függhet össze, hogy ő ezt a nyelvet sohasem tanulta, sokkal inkább költötte. Nem véletlen tehát, hívta fel a közönség figyelmét a moderátor, hogy a Bachmann-díj átadásakor a laudáció egyik hangsúlyos mondata épp az, hogy „ez a könyv nagyszerű ajándék a német nyelvnek”.

IMG_8294

Kurdi szerint nem az anyanyelvünkön alkotni egy bizonyos fokú idegenséggel jár együtt. Ennek kapcsán kérdésként merült fel, hogy produktívvá válhat-e ez az idegenség az alkotó számára, és tudja-e kamatoztatni írás közben az örökölt orosz nyelvi és irodalmi tradíciót, vagy pedig azt teljesen leveti magáról. „Ki tudná például József Attilát lefordítani? Senki.” – ezzel a szemléletes példával utal az írónő a minden nyelvben jelenlévő „lefordíthatatlanság arroganciájára”. Ugyanígy van Petrovskaja az orosz hangzókkal: németül is orosz hangzókat hall, s állandó belső késztetést érez arra, hogy transzponálja azokat a német nyelvre. Jól érezhető ez a Vielleicht Esther szövegén is, mely mögött folyamatosan megbújik az orosz logika, melynek feltárása különös kihívást jelentett a műfordító számára is. Kurdi Imre elmondta, hogy a már kész fordítással utazott ki az írónőhöz egy fordítói szemináriumra, és hazajöttét követően a német szöveg mögött rejlő információkkal gazdagodva kénytelen volt átdolgozni az egész fordítást.

A beszélgetés során felvetődött a fikció és valóság kettőssége. A Talán Eszter egy utazásról szól, mely a berlini vasútállomáson veszi kezdetét, és a kijevi szülői házban ér véget, egyes kritikusok szerint a road movie irodalmi változataként. Talán azzal a különbséggel, véli Petrovskaja, hogy művében a nyelven kívül semmi sem fiktív, sajnos minden valós. Épp emiatt sem tartja saját magát a fotelében üldögélő és alkotó írónak. Hovatovább, ostobaságnak tartja az irodalom és valóság közötti határ után kutató diskurzusokat. Az irodalom és egyáltalán minden, amit kultúrának tartunk, abból ered, ahogy a világot észleljük, így szerinte nem is érdemes elválasztani őket egymástól. Kultúránkban és irodalmunkban élünk, ezek határoznak meg bennünket. Olyannyira, hogy bár nem ez volt a célja, de regényéből végül egy német vándortörténet kerekedett, mely ott kezdődik, ahol végződött – a berlini pályaudvaron –, és ott végződik, ahol kezdődött, a szülői háznál. Hasonlóan íródott a műre a „tékozló lány” hagyománya is. Akarva-akaratlanul ott van regényében az orosz népmesei tradíció, a keresés motívuma. Ahogy a népmesében a herceg a cár aranyalmáit ellopó tűzmadár után kutat, úgy keres Petrovskaja is regényében családja s egyszersmind a tér, a táj és a megfelelő nyelv után.

IMG_8305

Az írónő elmondása szerint a tér keresése közben egykor katasztrófa sújtotta Janus-arcú vidékeket járt be: utazás közben az ember megcsodálja például a gyönyörű osztrák tájakat, melyek más megvilágításban fogolytáborokként is működnek. Petrovskaja nem akarta a valóságot írói célkitűzéseinek alárendelni: „Ha az ember mindig csak katasztrófák után keres, ismét elnyomja az életet, tehát épp azt csinálja az élettel, amit korábban az emberekkel csináltak. Ez megint csak egyfajta méltatlan bánásmód lenne.” Majd ezzel kapcsolatban utalt a jelenlegi ukrán helyzetre, és megrendítő tapasztalatáról számolt be a magyar közönségnek: 2013 novemberében fejezte be regényét, melynek utolsó fejezetében arról a kijevi utcáról ír, ahol szülői háza áll, majd 2014 februárjában már száz halott feküdt az utcán a gyógyszertár előtt.

Végül a közönség kérdésére válaszolva, miszerint képes-e a mostani ukrajnai helyzetre íróként reflektálni, hangsúlyozta, hogy ő mindenkoron a tényeket veti papírra: „Én nem vagyok író, ember vagyok.” Petrowskaja ma is rendszeresen utazik Kijevbe a szüleihez, ebből kifolyólag szerinte a reflexió enyhe kifejezés erre, hisz ők ott élnek, ennek az őrületnek a kellős középen.

Beszélgetés Katya Petrovskajával, Méliusz Juhász Péter Könyvtár, Debrecen, 2015. március 19.

A fotókat Szatmári Alexandra készítette.

Mikoly Zoltán

szerző: Mikoly Zoltán
honlap e-mail
Mikoly Zoltán 1992-ben született Szolnokon, jelenleg Debrecenben él. A Debreceni Egyetem Irodalomtudományi Doktori Iskolájának hallgatója, kortárs német nyelvű irodalommal foglalkozik. A Szkholion művészeti és szakfolyóirat olvasószerkesztője. Első publikációja a KULTer.hu-n jelent meg.