KULTer.hu - A felszín „épülő–bomló maradása”
60308
post-template-default,single,single-post,postid-60308,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A felszín „épülő–bomló maradása”

Serestély Zalán: Feltételes átkelés

serestelySerestély Zalán első lírakötete tavaly tavasszal jelent meg, s azóta számos elismerő kritika látott napvilágot a gyűjteményről. A szerző 2014 decemberében két költőtársával – Borbély Andrással és Tinkó Mátéval – Debrecenbe is ellátogatott a FISZ jóvoltából, ahol a felolvasásokat családias hangulatú beszélgetés keretezte Lapis József irányításával.

A vékonyka könyvecskét már a kötetbemutató estéjén fellapoztam, de csak hetekkel később, épp Kolozsváron (az Erdélyi Híradó Kiadó székhelyén, mely a kötet társkiadója) tudtam elmerülni benne.

A Feltételes átkelésbe egy varázsos és groteszk figurákkal elhalmozott, „kaotikus rendezettségben” elénk álló borító vezet be, melyet Szentes Zágon tervezett. A vizuális kavalkádnak kitett tekintet a Borges-mottónál mint „második kapunál” nyugszik meg egy pillanatra, hogy azután még zavarodottabban folytassa útját a „ciklus-bóják” és egyéb „útjelzők” nélküli szövegdimenzióban.

felteteles_atkeles

A halálhoz való közelítés (távolítás) uralja a kötetet. Átkelés a felszínen, a felszínhez, a felszínről, mert a könyv már címében vállalása kudarcát hordozza. Az én(ek) tételesen, bonyolult képekkel írja le a hozzáférés, megnevezés korlátozottságát, illúzióját: „halált csalni a színre / ezen dolgozom” (zárójeleinkről születésnapodra). A megszólaló összetett trópusokból, metaforákból kibomló mintha-tapasztalatokkal él: „egyetlen apró roppanással / szakadna át a mennyezet / ahogy csak tű hatol tojásba” (zárójeleinkről születésnapodra), illetőleg a „mellé-, utánbeszélés” magatartásával próbálja megragadni nyelvbe vonhatatlan tárgyát: „útban már hazafelé / imádkoztunk mégis / úgy mondtad: kell amíg kifér. / (…) hány szó marad addig egy rákos tüdőben?” (a köveket már meg sem). Az elmúlás megragadásához nincs segítség, nincs kapaszkodó, amit már a nyitó költemény is sugall: „egy kötelet; szakaszosan csomózva, persze; ki bánt volna. / tudni – ha egyáltalán tartunk – hányadán, mi végett” (mit kezdenék a haláloddal). Mindezt érzékeny humorral teszi, ami az egyébként súlyos melankóliával, s az „emlékezés” pátoszával átitatott gyűjteményben a fellélegzés lehetőségét hozza el a befogadó számára. A halál kapcsolódások, „viszonyszók” nélküli: „Egyenként fénylenek csontszáraz kövek, / mintha valaki kiírta volna a Pi-t végső pontatlanságában” (mit kezdenék a haláloddal), így a megszólalás számára katakretikus „misszió” marad csak a nagyapák, apák, asszonyok, szerelmek maszkjai között kutatott „atonális Mester” (zárójeleinkről születésnapodra) elérésére tett törekvés.

Az érzékelés, a látás, a hallás, a szaglás kitüntetett szerepet kap az „átkelés” során, ugyanakkor hozadékuk nem több a „hamis tanú” pozíciójából eredő partikuláris és csalóka vallomásnál: „ha a tűavart / angyalok is járták / csak tisztogatni jöttek / alulról szárogatni a bűnt / vakon érkezhettek / sápadtan kialvatlanul / a köveket már meg sem emelték” (a köveket már meg sem). A tekintet kitettségének, kiszolgáltatottságának számos példája közül a mint váltóruhát című (kezdő sorú) verset emelném ki: „mint váltóruhát / adtam rád tekintetem / (…) s még aznap az ócskán / vettünk neked egy viaszosvászon / kabátot hogy ne maradjak / vakon”, ami a te megtapasztalásával a szubjektum feladásának veszélyét is artikulálja (a másik halála és a saját halál összetartozásának problémakörét Borbély András az ÚjNautiluson megjelent érzékeny kritikája precízen le is vezeti).

DSC_2274

A kötet a haláltematikához a természet szférájából hív elő (ismerős) toposzokat – az őszt és telet: „milyen zárt ez a hajnal / magába omló. nincs rés / a bádogtető fölött. az illesztés / tökéletes. fojtott morajjal / súlytalanjába merül a hó / a kert törékeny. apadt / – jéglencse alatt / árnyékába zuhanó tó” (feszült kert), valamint a (be)érés folyamatát: „hízott gesztenyék / útvesztőiket az érés / forró lábai elé szórják” (gyilkosság tükörből). Az ember és a természet, a táj együtt, egymással átfedésben reprezentálódik a nyelvben, amely lehetőségeket keres tárgyának (vagy épp alanyának) megragadásához: „jó volna tudni minden érverésed / színeket tükrödből szétvert / kerted békétlen tengerszemét hó alatt / végül a mindig kifakadó sarat” (idegen termés).

Serestély szövegeiben nem engedik el érzékeinket a jelentéstulajdonítást kikezdő szövevényes képzettársítások, a vissz(a)hangzó, ismétlődő szavak, sorok, a hangzásbeli „összekacsintások”: „színe és visszája / összeér akár pulzáló / Möbius-szalag” (gyilkosság tükörből). Nincs „kezdőbetűje pontja”, határa a versvilágnak: „ahány szólam annyi közepe / nem tagolja kérge se neve” (Umbrária-denotáta); „színlabirintusába” vonja olvasóját, amíg egyszer talán „beomlik a mondat meniszkusza”.

Serestély Zalán: Feltételes átkelés, Erdélyi Híradó Kiadó−Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár−Budapest, 2014.

Jován Katalin

szerző: Jován Katalin
honlap e-mail
Jován Katalin 1987-ben született, Debrecenben él. Magyar nyelv és irodalom mesterszakon végzett a Debreceni Egyetemen, jelenleg pedig az Irodalomtudományok Doktori Iskola hallgatója. A Hatvani István Szakkollégium irodalom-, nyelv- és kommunikációtudományi szakcsoportjának vezetője, a Szkholion folyóirat olvasó szerkesztője.