KULTer.hu - A stand-up egyszeri és megismételhetetlen
60928
post-template-default,single,single-post,postid-60928,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

A stand-up egyszeri és megismételhetetlen

Interjú Tóth Eduval, a Dumaszínház stand-uposával

Edu mesélni akar, sztorizni, elmondani mindent, ami történt vele, amit gondol, érez, lehetőség szerint mindent azonnal – olvasható róla a Dumaszínház honlapján. Most mi kérdeztük, ő pedig szívesen mesélt nekünk többek közt a stand-up comedyhez fűződő viszonyáról, az első és legemlékezetesebb fellépéséről, a rajongókról, a könyvírásról és önálló estjéről.

KULTer.hu: Hogyan kezdtél el foglalkozni a stand-up comedy-vel?

Születésemtől fogva az ökörködés az, ami a leginkább leköt. Már óvodában is csak olyan lányokkal és fiúkkal barátkoztam, akikkel lehetett marhulni. Ez az attitűd a többi oktatási intézményben is velem maradt. Mindemellett elképesztően exhibicionista vagyok. Folyamatosan gyötör a feltűnési viszketegség, így hatalmas boldogság és megkönnyebbülés nekem, hogy ennek a kóros mentálhigiénés elváltozásnak neve is van, sőt, egyesek még előadóművészetként is elfogadják.

KULTer.hu: Melyik volt az első és a legemlékezetesebb fellépésed?

2008-ban a pécsi Csalogány presszóban iszogattunk egy asztalnál a barátaimmal: Bernivel, Annuval, Fodival, Bacsival és Kefével. Egyszer csak hirtelen felindulásból felálltam, és adtam nekik egy félórás műsort. Ez volt az első poén, amin nevettek: „Sokáig Dzsepettó volt a példaképem. Mindig megnyugtatott a tekintete. És hát ilyen egy átkozott tuskót, mint ez a Pinokkió! Még kész sem volt a feje, és már sípcsonton rúgta az öreg asztalosmestert. Én ilyet azért akkor sem csinálok, ha kész van a fejem.” Ezt azóta nem mesélem. Most újra elmondva azt kell mondanom, nem véletlenül.

KULTer.hu: „Képtelen egy pillanatra is megnyugodni, mindig izgul, hadar, dadog, lelkesedik” – olvasható rólad a Dumaszínház oldalán. Ha a saját, „tóthedus” stílusodat kellene meghatároznod, hogyan tennéd meg?

Erre a kérdésre két évvel ezelőtt képtelen lettem volna érdemben válaszolni, de jókor tetted fel, mert most lehet, hogy meg tudom fogalmazni. A kulcsszó a legyintés. Nem gondoltam volna, de úgy alakult, hogy a leginkább az inspirál, ha a színpadról azt látom, hogy egy néző legyint vagy fintorog, amikor meglát. „Gyenge, erőltetett, nem is tud beszélni, össze-vissza csapong, izzad, idegesít” – én meg közben fogom a kis tartalékrakétáimat, rácélzok és tüzelek. Benne van a pakliban, hogy mondjuk a hetedik poén célba talál. Erre a kedves néző meglepődik, majd odasúgja a mellette ülőnek: „Te, ez az Edugyerek gyenge, erőltetett, nem is tud beszélni, össze-vissza csapong, izzad, idegesít, de ez a poén tényleg tetszett.” Persze ez nem mindig jön össze, de ha sikerül, akkor ott tényleg beüt a csí. Ha meg kellene határoznom a stílusomat, talán ezzel tudnám valamelyest a számomra leglényegesebb motívumot körülírni: Tóth Edu nem más, mint gyöngy egy hatalmas trágyakupacban.

KULTer.hu: Hogyan állítasz össze egy-egy fellépést, miképpen születik meg a story?

Egy 80-90 perces önálló estre összeírok körülbelül 200 poént (20-25 perc esetén 60-70 darabot), mixelve az általam atomtutinak tartott szösszeneteket a vadiúj, csiszolatlan ötletképződményekkel. Egy lapra 50 kulcsszó fér el egymás alá. A bal és a jobb zsebeimben tartom a lapokat. Sosem veszem elő őket, de ott vannak velem babonából. Félidőben bezárkózom a WC-be, és megnézem, hogy a betárazott kavalkádból mi maradt meg. Aztán kiderül, hogy semmi. A mellékhelyiségben guggolva döbbenek rá, hogy az összes fixemet eldurrantottam már, így rettegve megyek vissza a második félidőre – ami rendszerint jobban szokott sikerülni, mint az első. Fontos, hogy a 200 poén között ne legyen olyan, amit úgysem mesélnék, mert azzal csak saját magamat csapnám be. Természetesen nem mondom el mindegyiket, de az, hogy rengeteg össze van írva, megvéd a leblokkolástól. Amit notóriusan kihagyok a műsorból, azt utána szintén nem írom be a „forgatókönyvbe”, mert az is csak önámítás lenne. Később azokból lesznek a fixek, amelyek rendszeresen szerepelnek, és jól is esik elmesélni őket.  A sorrendet nem tartom be soha, mert ha nincs benne az előadásomban a spontaneitás, akkor eleve bukásra vagyok ítélve. Az improvizáció a legfontosabb szegmense ennek a műfajnak, de én annyira ösztönlény vagyok, hogy muszáj keretféleséget adnom a műsoromnak. Nem mintha bármikor is úgy alakult volna, hogy azokat a poénokat vagy történeteket meséltem volna el, amelyekről előtte megegyeztem magammal, de ahogy McMurphy, úgy én is elmondhatom: „én megpróbáltam, legalább megpróbáltam.”

KULTer.hu: A Facebook-oldaladon rendkívül aktív vagy, gyakran osztasz meg történeteket mindennapjaidból. Miért tartod fontosnak a rajongókkal való kapcsolattartást, az online térben való stand-upolást is?

Igazi áldás nekem, hogy van egy ilyen platform, ahova kiírok valamit, és rajtam kívül mások is elolvassák. Az ébren töltött időm szinte minden másodpercét azzal töltöm, hogy poénokon agyalok, így amikor beüt, hogy „igen, ez az!”, vagy olyasmi történik, amit nem bírok magamban tartani, kiteszem egyből, és ha azt látom, hogy a többiek is kedvelik, akkor még az is előfordul, hogy fennhagyom. Még mindig nehezen tudom eldönteni, hogy mi az, ami tényleg vicces, és mi az, ami kevésbé, de a Facebook-oldalam elképesztően hasznos lakmuszpapír funkciója sokat segít ebben. Persze előfordul, hogy a poszt gyönyörűen végigsöpör a világhálón, aztán élőszóban síri csönd követi a csattanót, de a fordítottjára is volt már példa. Azért általában az, ami a közösségi médiában hasít, az beépíthető a műsorba is. Van egy hátránya is ennek a szociális médiafüggésnek, mégpedig az, hogy visszavetett a könyvírástól. 2009-ben annak volt köszönhető a könyvem megjelenése, hogy megőrültem attól, hogy amiket írok, nem olvassák sokan. Most pedig már ott tartok, hogy hátra kell kötnöm a kezem, hogy ne tegyek ki mindent. Az, hogy kidobsz valamit egy felületre, amit több ezer nő és férfi lát, komoly boldogságforrás, de muszáj tartalékolnom is – igazuk van azoknak, akik óva intenek attól, hogy mindig mindent közszemlére tegyek az ötleteim közül.

KULTer.hu: Kapsz visszajelzéseket? Hogyan építed be az előadóművészetedbe ezeket?

Az adott fellépésen ülő nézőközönség reakciója a mérvadó a számomra, a többi visszajelzés becsapós lehet. Főleg az elején támadtak a világhálón sokan azzal – pont, amikor még egyáltalán nem tudtam kezelni –, hogy mit keresek én a színpadon, de az elmúlt négy évben még egyetlenegy alkalommal sem jött oda hozzám senki, hogy személyesen kritizáljon úgy, ahogyan egy torrente79 vagy egy gyalogkakukk54 teszi az internet jótékony, névtelen homályában. Sőt, általában ha valaki valahol felismer, és beszélgetésbe elegyedünk vele, akkor mindig kiderül, hogy pont én vagyok a kedvence. Vagy a feleségének, az anyukájának, a családnak… De ez normális. Ha egy kocsmában leülne mellém Lovasi, valószínűleg kibuggyanna belőlem, hogy ő a kedvenc dalszövegíróm és énekesem, de ha mondjuk David Bowie ülne le mellém, akkor valószínűleg vele is közölném, hogy ő nálam a favorit. A lényeg, hogy hiába olvasom és hallom mindenütt azt, hogy mennyire fantasztikusan csodálatos vagyok, ha utána kedd este a Kompót Dumaklubban a vízibiciklis poénomat elhadarom. Hiába ócsárolnak fröcsögve egy online fórumon, ha utána Gödöllőn úgy jövök le a deszkákról, hogy nincs bennem hiányérzet. Mindig az számít, hogy ott helyben milyen a visszajelzés. A stand-up minden alkalommal egyszeri és megismételhetetlen, ezért is rajongok érte annyira.

KULTer.hu: Néhány éve jelent meg első köteted Abszolult szerda címmel, melyben hatvannyolc novellán keresztül engedsz betekintést „megborult elméd gondolatfüzéreibe”. A későbbiek során is számíthatunk könyvre tőled?

Már 2009-ben felmerült az ötlet, hogy az Abszolút szerdából kimaradt novellákat egybefűzöm a könyvbemutatóim alatti felfokozott lelkiállapotom szülte újakkal. Azóta körülbelül két-három kötetnyi szöveg hever a padlásomon. Egy komolyabb lélegzetvételű regényen dolgozom, ami annyira izgalmas, hogy még én sem tudom, hogy mi lesz a vége, de ha egyszer sikerül befejeznem, akkor visszatérek újra a novellagyűjtemények nyugisabb és könnyedebb világához. Úgy vagyok vele, hogyha Stahl Judit ír egy lebilincselő bűnügyi krimit, az sokkal nagyobb poén, mintha kiadna még egy szakácskönyvet. Épp ezért szeretném egyelőre elválasztani a humort és az írást, mert nem titkolt álmom egy olyan könyv megírása, ami valósággal odaszegezi az olvasót. Évek óta hergelem magam, hogy ez megszülessen – most jön egy viszonylag nyugisabb pár hónap, s bevallom derekasan, már alig várom, hogy kihegyezett tollamat a tintába mártsam, és az eddig elkészült oldalak felé görnyedve törjem a dióm a regényemben szereplő újabb fordulatokon és kelepcéken.

KULTer.hu: Milyen a Dumaszínház égisze alatt együtt dolgozni a többiekkel?

Hajdú Balázzsal és Szobácsi Gergővel közös estjeim vannak, Bödőcs Tibor előtt rendszeresen szoktam „közönséghergelni”, ha pedig eszembe jut valami őrület, egyből Janklovics Petit hívom, mert neki is lételeme a baromkodás. Eme kvartettel a legszorosabb a munkakapcsolatom, de a társulatból mindenki nyitott arra, hogy újabb és újabb közös őrületeket hozzunk össze. Hihetetlen figurák vesznek körül a Dumaszínházban, idén karácsonykor lesz az ötödik esztendő, hogy a tagja lehetek a csapatnak. Pont most olvasom Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni naplóját, és számos hasonlóságot vélek felfedezni a Nyugat folyóirat és a Dumaszínház között. Feltételezem, hogy ebből a párhuzamból már sejthető, milyen büszke vagyok arra, hogy bekerülhettem ebbe a társulatba.

KULTer.hu: Azonnal műhely címmel minden hónapban önálló ested indult. Mire számíthatnak az ideérkezők?

Semmi jóra. Nem ismerek könyörületet. Aki oda belép, felhagyhat minden reménnyel, és ha még a második felére is ott marad… akkor meg már tényleg nincs miről beszélnünk.

Szirák Sára

szerző: Szirák Sára
honlap e-mail
Szirák Sára 1992-ben született Debrecenben, a Debreceni Egyetem kommunikáció- és médiatudományi mesterszakos hallgatója, a Hatvani István Szakkollégium tagja. Első cikke a KULTer.hu-n jelent meg.

KULTprogramok

<< 2019. jún. >>
hkscpsv
27 28 29 30 31 1 2
3 4 5 6 7 8 9
10 11 12 13 14 15 16
17 18 19 20 21 22 23
24 25 26 27 28 29 30

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum