KULTer.hu - Diszkomfortérzés nélkül
61139
post-template-default,single,single-post,postid-61139,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Diszkomfortérzés nélkül

Pódiumbeszélgetés Jonathan Franzennel

IMG_3422Szégyen, gyermekkor, hazugság, szabadság, hibák, kockázat. Mintha a Javítások vagy a Szabadság kulcsszavait olvasnánk. Jonathan Franzen a Könyvfesztivál pódiumbeszélgetése során is gyakran használta ezeket a szavakat, de most nem szereplőinek az életrajza, hanem a sajátja kontextusában váltak fontossá.

A XXII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége idén Jonathan Franzen író volt, akivel e néhány nap alatt több eseményen is találkozhatott a közönség. Április 25-én a Millenáris Teátrum adott helyszínt a szerző új könyve, a Diszkomfortzóna bemutatójának, az íróval Veiszer Alinda műsorvezető beszélgetett.

Bár a szervezők a nagy érdeklődésre való tekintettel módosítottak az eredeti helyszínen, ám még a Millenáris Teátrum ülőhelyei is kevésnek bizonyultak. Hamar telt ház lett, sokan állva hallgatták végig a beszélgetést – érdemes volt tehát barátokkal előre foglaltatni vagy időben érkezni. Mi szerencsések voltunk, így 11-kor kényelemben, de izgatottan várakoztunk a szerzőre, aki néhány perc múlva megérkezett és a beszélgetés előtt még egy kis ideig egyedül üldögélt a színpad mellett. Veiszer Alinda meg is kérdezte, miért van szüksége magányra egy beszélgetés előtt, mire Franzen némi öniróniával azzal válaszolt, hogy így lehet róla fotókat készíteni, hiszen ez a tökéletes kép az íróról.

IMG_33822

Az önirónia, a szarkazmus, a helyzetekre és a kérdésekre adott humoros reakciók végigkísérték a beszélgetést, noha az író még szombaton is jet laggel küzdött, de nevetett magán, ha úgy érezte, értelmetlen válaszokat ad a kérdésekre. Értelmetlen vagy nehezen érthető feleletet nem hallottunk, komolyat vagy vidámat viszont annál inkább. Az egyedüllétre vonatkozó kérdést a szerző rövid viccelődés után a gyermekkorára visszaemlékezve válaszolta meg. Onnantól kezdve szeret egyedül lenni, ekkortájt vált olvasóvá is. Szereti a társaságot, de nem túl hosszú ideig, valójában máig kívülállónak érzi magát. Új könyvében, a Diszkomfortzónában is mesél a gyerekkoráról és az ahhoz kapcsolódó szégyenről. Azt próbálta színlelni társai előtt, hogy ő is egy átlagos gyerek, de 13 évesen írni kezdett, s ez további titkolózással járt. Nem hazudott, csak elhallgatta az információt, különösen édesanyja előtt, aki nem pártolta a szépirodalmat; neki csak egyetemi tanulmányai végén mondta el, hogy ír.

Veiszer Alinda felvetette, hogy könyveiben viszont számos személyes információ van elszórva, s így az olvasó azt gondolhatja, hogy ismeri a szerzőt. Franzen szerint a Javítások sikere után valóban ilyesmi történt. Pedig, mint mondta, a fikció annak a módja, hogy megvédje a magánéletét, a fikció egy biztonságos hely, egy maszk, amit fel lehet venni, és ez nagyon felszabadító. A sok pozitív visszajelzés mellett azonban rossz sajtót is kaptak a könyvei. Sokan szörnyű embernek találták, ő pedig viccet akart csinálni ebből az egészből. Korábban szégyellte a gyerekkorát, aztán próbált erről írni, és minél többet nevetett magán, annál könnyebben megbocsátott saját magának. Franzen szerint a szégyen az író nagy ellensége, és bármilyen tevékenység jó, ami segít foglalkozni a szégyennel.

IMG_3390

A moderátor elemző jellegű kérdései kapcsán az is kiderült, hogy Franzen nem szívesen értelmezi a saját szövegeit, ám a Szabadság egy részletének felolvasása után annyit mégis megsúgott, hogy a kiragadott részt humorosnak szánta. De hamar kapcsol: „azt magyarázni, hogy vicces a könyvem, még rosszabb, mint értelmezni”. Az ilyen és hasonló önreflexív mondatokkal Franzen igazán derűs hangulatot teremtett, amit csak tovább fokozott Bart István, Franzen műveinek magyar fordítójának színpadra lépése.

Veiszer Alinda őt arról kérdezte, nehéz-e Franzen műveit magyarra átültetni. Bart hosszasan méltatta a szerzőt: nagyon fegyelmezettnek tartja, olyan írónak, akinél nincsenek véletlenek, minden precízen kiszámolt és megtervezett. A Diszkomfortzónát kedveli a legjobban, elmondása szerint ehhez van némi köze annak is, hogy ezt volt a legkönnyebb fordítani. Bart úgy tekint Franzenre, mint egy régi barátra, hiszen éveket eltöltött a társaságában, bár, mint nagy derültség közepette megjegyezte, azért ez a kapcsolat elég egyoldalú. Ám az évek során ő is felszabadultabbá vált Franzen sorainak fordítása közben, és többet megenged magának.

franzen dedikatio

Bart István gondolatai után Veiszer Alinda újra az íróhoz fordult, és a Franzenfreude kifejezésről kérdezte. Ezt a szót Jennifer Weiner író alkotta, aki szerint Franzent férfi volta miatt értékelik túl. A szerző ezt butaságnak tartja, mert a felé irányuló figyelem nem állandó, többnyire azokban az években írnak róla sokat, amikor megjelennek a könyvei. Ez a támadás azonban nem igazán érdekli. A következő kérdésben a kritikák helyett a sikerre kerül a hangsúly: nagyobb teher-e sikeresként írni, mint azelőtt? Franzen elmondta, hogy igazából a nagy siker, a Javítások előtt érezte kockázatosnak az írást. Emiatt is szégyellte magát, hiszen úgy érezte, túl kisszerű a történet, de amikor a regény megjelent, számtalan ember magára és a családjára ismert benne. Ezért érdemes volt kockázatot vállalni. A Javításokat milliók olvasták és olvassák, ez pedig felelősséggel jár, ami motiválja az írót, ahogy, mint nevetve utalt rá, az is, hogy sokan a bukását várják. Korábban motivációként hatott rá a barátjával, David Foster Wallace-szel folytatott rivalizálás, de mióta Wallace 2008-ban öngyilkos lett, nincs újabb riválisa. Franzen szerint a versennyel együtt jár a szeretet is, és nem versenyez olyannal, akit nem szeret.

A beszélgetés során egy kedves, sajátos stílusú, jó humorú szerzőt ismertünk meg, és ez a benyomás még erősebbé vált a dedikálás alatt. Mivel viszonylag hamar megkaptam az aláírást, nem tudom, az órákig tartó, hosszan kígyózó sor végén állók is ugyanezt tapasztalták-e, de az elején Franzennek minden dedikáltatóhoz volt egy-két kedves szava, mindenkivel kezet fogott és megköszönte az érdeklődést. Mind a beszélgetésre, mind a dedikálásra maradandó élményként emlékezem vissza, és bízom benne, hogy a magyar közönség nem utoljára találkozhatott Jonathan Franzennel.

Pódiumbeszélgetés Jonathan Franzennel a XXII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon, Budapest, Millenáris, 2015. április 25.

A fotókat Herczeg Ákos készítette.

Lapis-Lovas Anett Csilla

szerző: Lapis-Lovas Anett Csilla
honlap e-mail
Lapis-Lovas Anett Csilla 1987-ben született Sátoraljaújhelyben. A Debreceni Egyetemen 2012-ben végzett magyar nyelv és irodalom szakon, a Debreceni Református Hittudományi Egyetemen hittanár-nevelő szakon, jelenleg doktorandusz a Debreceni Egyetem Irodalomtudományok Doktori Iskolájában. Publikációi többek közt az Irodalomtörténeti Közlemények, az Alföld, a Zempléni Múzsa és a Szkholion hasábjain, valamint a KULTer.hu-n és a Magyarjátékszínen jelentek meg.