KULTer.hu - Fordítótáj
61575
post-template-default,single,single-post,postid-61575,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Fordítótáj

Tiszatáj, 2015/04.

tiszataj 15_05 boritoA májusi Tiszatáj kulcsszava a fordítás. Nemcsak azért, mert a lap – hagyománya szerint – gyakran funkcionál a kortárs külföldi irodalom fórumaként is, hanem mert magyarul már olvasható klasszikusok, mint a Faust vagy a Satyricon újrafordításáról is közvetít.

Főleg lírai alkotásokban gazdag a folyóiratszám, a fordítások mellett fontos megemlíteni néhány magyar szerző versét is. A Tiszatáj elején Gergely Ágnes szövegei állnak, melyek afféle párverseknek tekinthetőek, legalábbis a keltezés erre az értelmezésre hív fel: míg a Látomás egy másodpercről a tavalyi év végét jelöli ki a megírás dátumaként, addig az Ábel üvölt alatt 2015. január 1. szerepel. Az első vers a gyász szituációját idézi meg: „Halott van a háznál.” A túlvilágra jutó megnevezetlen szubjektum halálát kántáló asszonyok éneke kíséri, fölmerül viszont a kétely, hogy eljuthat-e odáig a lélek, ezt erősítik a mozdulatlanságot sugalló képek.  A beszélő saját elmúlásával kapcsolatos bizonytalanságát észleljük, illetve a konkrétumok hiánya miatt egyfajta egyetemességet: „Mi lesz, ha nem jön közbe semmi? / A föld csupa várakozás. / Az ágak hétrét zsugorodnak. / Napkeltét álmodik a ház.” Nem nehéz mindezt akár bibliai kontextusokkal feltölteni (például a kereszthalál és a feltámadás közötti időszakra értve), annál is inkább, mert a másik műben nyílttá tett az utalás, Ábel jajkiáltására, így a bűn megjelenését követő auditív effektusra mutat rá a szöveg: „Amikor útnak indult az idő / a szellem s az élet előtt, / még nem hallhatta a világ, / hogy Ábel a kertben üvölt.” A vers későbbi szakaszainak megszólítottja maga a lírai én, újból a halál kerül középpontba, amely azonban némi reményt is tartalmaz, és innen indokolt az évkezdés bizakodása, hiszen ezt olvassuk: „s benned a csillagtalan ég / úgy marad fenn, hogy érzékeled, / van erőd a halálra még. // Van erőd az életre még, / a hold alatt a táj inog. / Szemed az éj nem oltja ki, / nem oltják ki a Káinok.”

Ignotus németül írt verseihez Lengyel András rövid áttekintést ad, melyből kiderül, hogy Ignotus nem a Nyugat főszerkesztőjeként tekintett önmagára, elsősorban költőnek vallotta magát, noha inkább újságírói életműve nevezhető termékenynek. Az emigrációba kényszerült Ignotus bécsi tartózkodása alatt négy német nyelvű verset közölt, amelyet most eredeti nyelven, illetve Szijj Ferenc fordításában is olvashatunk. A zeneiség és a szabályos formák hangsúlyos részei az Ignotus-poétikának (filológiai szempontokon túl ennek felmutatására is szolgálhat a kétnyelvű közlés), illetve az időskori szerelem vágya és reménytelensége együtt lengi be a sorokat: „Legyen tiéd a görcs, a vágy, legyen mind / A könny, mit hervadt arcomra szemem hint.” (Búcsu-vágy); „Közel vagy s hidegséget érzek, / Míg nézem túl a messzeséget. / Nem változott semmi, de furcsa, / Miért nem ismerünk magunkra.” (Halálos kór). A szerelmi tematika, illetve az emiatt érzett kínok Sokacz Anita verseiben is meghatározóak. A szövegekben többször találkozunk a ház, illetve az otthon trópussal, melyek a kiüresedettséget és a magányt jelölik: „Az eltévedés szétcsúszott csigolyái / teszik nehézzé az ébredést. Földből / növő tű a ház, azt hiszed otthon.” (Tűház); „Az elrontott otthon lecsupaszított / Hallgatása elkezdődött közöttünk.” (Hetedik).

tiszataj

Ignotus versei mellett egy másik német szöveg fordításával is szolgál a Tiszatáj: Márton László a Faust második részét ültette át magyarra (ahogy a kilencvenes években az első részt), ebből kapunk egy kis ízelítőt. Márton legfőbb szempontja az efféle klasszikusok újrafordításakor a revideálás, a kortárs olvasói attitűdhöz, illetve nyelvváltozathoz való igazítás. Emellett lassan egy évszázada nem volt magyar nyelven egyetlen személy neve alatt megjelent teljes fordítás, ami Márton meglátása szerint egységesebbé, így érthetőbbé tehetné a művet. Fontos, hogy a mostani fordítás elsősorban színpadi alkotásként tekint a Faustra, ami természetesen azt jelenti, hogy a szöveg gördülékenyebb lett, mint azt a közölt részlet elé helyezett megjegyzésben olvashatjuk: a legfőbb cél az, „hogy a szöveg világos és érthető legyen, és a színész a megszólalásait az adott szituációhoz köthesse. Ennek viszont messzemenő szintaktikai és stílusszintbeli következményei vannak.” A második rész vonatkozó szakaszát összevetve a Kálnoky-féle fordítással főleg az utolsó mondat állítása szembetűnő: más regiszteren szólalnak meg a szereplők, és ennek értékéről saját közegében, a Katona József Színházban megtekintett előadás után győződhetünk meg. Mindenesetre ez a rendkívül összetett, több intézményrendszeren átívelő kérdéskör kitűnően exponálja fordítás és értelmezés kiasztikusan összetartozó jellegét.

A prózai művek között is előtérbe kerül a fordítás. Vaszilij Kosztyerin írói álnév alatt az orosz irodalom és az ikonológia szegedi professzoraként ismert Valerij Lepahin publikálta rövid elbeszéléseit. Az íróval kapcsolatos adatokat Bagi Ibolya kommentárjából ismerhetjük meg, aki emellett főképp kultúrtörténeti adalékokat nyújt, mint írja, a Szovjetunióban „a politikai propaganda technikái között kiemelt szerepet kap a vizuális élményt kiváltó, ideológiai tartalmat közvetítő tárgyiasság.” A valóság és fikció határán lavírozó történetfüzér darabjai mind valamiképpen Lenin-szobrokhoz kapcsolódnak, illetve az ironikus, néhol inkább szarkasztikus hangnem is közös tulajdonságuk. A történetekben ugyanis lehull a lepel a plasztikákat övező misztikumról, például úgy, hogy az elmegyógyintézet udvarán festik sárgára és tartanak alatta gyűléseket a bennlakók. Ilyen és ehhez hasonló humoros, néhol már publicisztikába hajló szövegek segítségével a diktatúrát fojtogató és abszurd közegnek mutatják, amely persze nem ennyire könnyen kinevethető, a Lenin-mauzóleum kapcsán például a múzeum egyik munkatársa, Szenya a szarkofágot ért támadásokról tudósít, illetve arról, hogy mennyi tartalék Lenin áll a hatalom rendelkezésére, ha valami baj történne. A diktatúra hosszú távú berendezkedésének stratégiáira, valamint önreflexív módon a szöveg eredetiségével, illetve másolásjellegével, vagyis a fikciós kérdésekkel is szembesülhetünk ebben a jelenetben. A sok jó ötlet és a precíz kivitelezés viszont nem mindig jár együtt ugyanakkora esztétikai potenciállal, a didaxis a szövegek szerves része, bár ez az írások intenciójától nem idegen elem. Az utolsó elbeszélésben a mindvégig hivatkozott Majakovszkijt látjuk verset írni, a Beszélgetés Lenin elvtárssal címűt, és a lázas alkotás közben egyszer csak megjelenik a vers „lírai hőse”, és esztétikai vitákba bocsátkozik Majakovszkijjal. Főleg a politikai elvek túlzott hangoztatását emeli ki, valamint a Lenin-imádat ellen is kikel, méghozzá teoretikus szinten, hiszen őt, a lírai hőst fogják elővenni a későbbi korok, nem pedig Majakovszkijt, ami újabb szintre emeli a fiktív-valós körüli játékot.

Randall Jarrellről jegyzi meg Bacsa Gábor, hogy „az angol nyelvterületen sem elsősorban lírikusként […], sokkal inkább kíméletlenül problémaérzékeny és széles látókörű kritikusként tartják számon.” A kánon ezen állítását egyszerre erősíti meg és vonja kritika alá a Jarrellnek szentel blokk azzal, hogy verseket és esszéket is olvashatunk tőle. S bár a versek színvonala ínyenc ízlésnek is megfelel – különösen A Szfinx rejtélye Oidipusznak és az Aki más volt, mint más –, revelatív erővel az esszék hatottak. A költő homályossága például rámutat arra, hogy a jelenben (értsd: a huszadik század közepe) egyszerűen érthetetlenné vált a költészet, mert megváltoztak az olvasói szokások – pontosabban eltűnt az olvasó. A műveltség követelményének nivellálódásáról és korának emberéről lesújtóan fogalmaz Jarrell, malíciózus stílusú kultúrpesszimizmust vizionál; viszont éleslátóan rámutat arra, hogy a bonyolultság, az érthetőség, a befogadhatóság is mindig történelmileg és kulturálisan kondicionált. A művészetre mint áthagyományozható tudásra tekint, ahogy írja: „Krisztustól Freudig azt volt szokás gondolni, hogy az igazság ismerete szabaddá tesz bennünket, így pedig a művészet is nélkülözhetetlen, mert ennek az igazságnak nagy részét sok esetben csakis a műalkotásokból tudhatjuk meg.” E megismerési szituációban a műalkotást befogadni képes közönség létével kapcsolatban sokkal bizonytalanabb Jarrell.

csehy zoltan (1)

Ha csak a megjelent könyvek számára tekintünk, Csehy Zoltán pályafutásának rendkívül aktív időszaka volt a közelmúlt, többek között ezekről a művekről is képet kaphatunk a kritika rovatban. Kőrizs Imre a Satyricon-újrafordítást helyezi mérlegre, alapos, szoros olvasás során kérdőjelezi meg Csehy döntését, hogy a prózai szöveget hexameterekben magyarítja, mert így sokszor a forma alá rendeli a stílust és a követhetőséget. A metrikai gyorstalpalónak is tekinthető rövid recenzió után Kulcsár-Szabó Zoltán mutatja be, és bizonyos pontokon kiegészíti, néhol visszafogott vitapozícióba helyezi Csehy költészettörténeti monográfiáját, teszi mindezt nagyfokú alapossággal. Kulcsár-Szabó szerint a homoszexuális vagy queer fogalom magyar irodalomtörténeti teljesítőképességét vizsgáló Szodoma és környéke óriási munkának tekinthető, hiszen ritka manapság az, hogy „egyetlen szerző egy meghatározott szempontot érvényesítve lényegében a magyar irodalomtörténet minden korszakára kitekintő feldolgozásra vállalkozzon”.  A könyv erénye, hogy képes tárgyát reflektáltan kezelni, s kissé ellépni is tőle, amennyiben „a mitológiai motívumértelmezési gyakorlatok és a különböző műfordítói stratégiák elemzései” visszatérő módon részét képezik az áttekintésnek. A hatalmas korpuszt három korszakra bontja Csehy, amely eljárással kapcsolatban joggal jegyzi meg a recenzens, hogy „a magyar irodalomtörténetben forgalomban lévő periodizációs vagy más jellegű kategorizációs eszköztárak” megfelelőek a homoszexuális költészet tárgyalásához, és ezzel összefügg a monográfiával kapcsolatos egyetlen kritika is, az, hogy a „homoszexuális költészet »saját« történeti logikáját” nem fejti ki a könyv, és az értelmezések kissé mozaikosan követik egymást.

Míg az előbb említett két recenzió magas szakmai nívót képvisel, addig az utolsó, Csehy verseskötetéről írott rövid szövegen inkább a sietség és a felületesség nyomait vélem felfedezni, amely elbírt volna még némi szerkesztést. Kovács Flóra a vándorlás fogalmán (legyen az térbeli vagy művészetközi) keresztül értelmezi a Nincs hová visszamennem című kötetet, illetve test és nyelv „erősebb összeköttetéseit” feltáró pornografikus szexualitásról beszél. Nyelvek folytonos összeköttetéséről sokoldalúan tájékoztatott a májusi Tiszatáj, vándoroljunk akár német, orosz vagy latin névtáblákkal ellátott vidékeken, az otthonosságot a sajáttá tevés folytonos fordítási szituációjában tapasztalhatjuk meg.

Tiszatáj, 2015/04.

Bihary Gábor

szerző: Bihary Gábor
honlap e-mail
Bihary Gábor 1989-ben született Vásárosnaményban, jelenleg Mátészalkán él. A Debreceni Egyetem Bölcsészettudományi Karának magyar nyelv és irodalom szakos hallgatójaként végzett alap-, majd mesterképzésen. Az Alföld Stúdió kritikai műhely tagja. Újságíróként a KULTer.hu-n debütált.

KULTprogramok

<< 2017. Sze. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum