KULTer.hu - Neonfuturizmus 2.
61378
post-template-default,single,single-post,postid-61378,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Neonfuturizmus 2.

56. Velencei Biennále (Arsenale kiállításai)

IMG_20150508_114855Míg a vernisszázs idején a Giardini nyüzsgő korzóvá változik, ahol randevút ad, felvonul és korzózik a globális kultúra színe-virága, addig az Arsenale egymásba nyíló, homályba burkolózó csarnokai sokkal inkább alkalmasak arra, hogy a figyelem a művészetre irányuljon.

A Giardini a Biennále magja, százhúsz évvel ezelőtt vált a nyugati országok reprezentatív bemutatkozóhelyévé. Az Arsenale (az egykori hajógyár) kiállítóhelyként még nincs negyed évszázados sem, a központi kiállítás helyszíneként nyitották meg a kilencvenes években. Azóta a két külön tér alapfeladatai szépen mixelődnek: a Giardinibe is jut a főkurátori anyagból, viszont az Arsenale is befogad immár nemzeti kiállításokat is, sőt idén pont ugyanannyit, mint a park.

Enwezor értelmezésében ennek üzenetértéke is van: így halad a múlt, a nemzetállamok eltűnő világa a jövő felé; ezt az értelmezést erősítendő a Giardini esetében kifejezetten igyekezett a kis nemzeti reprezentációs szigetek mozaikját újraértelmezni azzal, hogy a köztes tereket is megtöltötte alkotásokkal, létrehozva így a Rendetlenség (vagy inkább Rendtelenség) Kertjét, ezzel is jelezve, hogy felesel a nacionális kultúrákra építő nyugati identitással (már csak azzal is, hogy a nyugat egyik nagy mitotoposzát, a Kertet is felforgatta), inkább hálóként és nem szigetvilágként érti, látja a kultúrák, közösségek halmazát. Ha a Biennále bejárását – hagyományos útvonalat követve – a Kertben kezdjük, innen megyünk át a sokkal zártabb hajógyárba, szépen kikerekedik a séta, mert a legutolsó állomás itt is egy kert, de erről még később.

yangjiang group

A beszámoló első részében volt arról szó, hogy a központi kiállítás Giardiniben megmutatott anyaga nem tudott nagy revelációkat produkálni – nincs ez másként az Arsenale esetében sem. Ez nem azt jelenti, hogy ne lennének láthatók külön-külön, önmagukban nagyon érdekes munkák, sőt, itt végre a tetszésindex párszor a magasba csapott, megszólaltak a szirénák, de a Világok Jövőiről itt sem tudtam meg többet.

Meglehet, ez egy sokkal epikusabb együttes, maga a tér, az egymásból nyíló hatalmas csarnokok végtelen sorozata sokkal alkalmasabb egy narratíva megszerkesztésére, ám az egyes fejezetek megint csak nem tudtak igazából újat mondani a kurátori nyilatkozatokban megfogalmazott kérdéssekkel kapcsolatban. Leginkább az a (közhelyes) gondolatom erősödött tovább, hogy – akárcsak a múlt újra meg újra megteremtése – a jövővel kapcsolatos víziók a jelenről szólnak, a jelen problémáit igyekeznek megérteni. A világ jövői persze, hogy a jelenben bontakoznak ki, épp a szemünk előtt. Ám jó lett volna rátalálni valami másra is a kultúrák ütközési pontjain, a technológiai civilizáció pusztító pörgésén, a pénz uralta planéta vergődésén, a tolerancia és a nem tolerancia maszlagként foszló szólamainak leleplezésén, a hagyományos életformák eltűnésén túl.

IMG_20150508_115345

Meglehet, a főkurátor előadásában nem volt semmi lélegzetelállító, viszont voltak olyan munkák, amelyek e kérdésekkel fojtogató erővel szembesítettek. Szerettem a beválogatott gigamegasztár, Steve McQueen videóját; két egymásnak fordított vásznon fut két film, az egyiken egy karibi temetői munkást követhetünk, amint egy síron dolgozik, a másikon pedig egy amatőr felvételnek ható képkockasor látható egy derűs karibi fiatalemberről. Amikor a temetőjelenetet megláttam, nagy hirtelen csak szájbiggyesztettem, hogy hát ennyit tud a nagymenő?! Eldurrant egy posztkoloniál közhelyet? Amikor viszont átmentem a másik szobába, és hozzánéztem a másik darabot, olyan kellemesen kellemetlen, kényelmetlen nyugtalanság ütött meg a két film összekapcsolódásából (a második film emlék[mű] arról/annak, aki az elsőn már a sírban fekszik? És persze ott a kettő között a hiátus, a „mi történt vele?” megválaszolatlanságának balladás feszültsége), hogy nem győztem bocsánatot kérni elhamarkodott hübriszemért. Így működik jól ez a posztkoloniál valami, nem közhelyes Nyugat – Nem Nyugat petard, de a nyugati ember eszközeivel, tekintetével (a második film számomra nagyon Pasolini tekintete volt, aki nagy kedvét lelte a nem premodern kultúrák ártatlan életörömében, de hát ez az én mániám) mutat meg valami Közöset.

A másik torokcsavaró videó egy belga művészé, Chantal Akermané, aki öt vásznat sorakoztat, melyeken ember nélküli kies tájak futnak, mintha egy kétségbeesetten rohanó ember tekintetébe állnánk, a hatást szorongató zajok, hangok teszik még erősebbé – a menekülő ember rettegésének, kiszolgáltatottságának, esélytelenségének ma globálisan általános és (szó szerint) rettenetesen aktuális szituációja manifesztálódik, és tágul a politikumtól egzisztenciális kondícióvá.

IMG_20150508_121831

Míg se szeri, se száma a nyíltan politizáló munkáknak, amelyek a globális pénzpiacra, a kizsákmányolt harmadik világra, a kapitalizmusra és annak kritikájára fókuszálnak (többször felbukkannak a kapitalizmus és globalizációkritika első nagy ideológusai, terroristái, mint az olasz Sanguinetti), vagy éppen a putyini Oroszországot igyekeznek kritikusan, látványosan, de általában közhelyeken és ismert tudásokon túl nem jutva megmutatni, kevés az ettől elemelkedni képes alkotás. De ilyenek a fentieken kívül mondjuk a német Georg Baselitz monumentális vásznai is, amelyek, meglehet, a torinói lepel sajátos újraértésével és a műcédulák mondataival az egyházról beszélnek, de úgy működnek, ahogy egy igazán jó alkotás, ami akkor is tud valamit mondani az emberről, a világról, ha nem olvasom el hozzá a kísérőtáblát, és nem helyezem konkrét értelmezési keretbe, hanem azt magam tudom megteremteni.

A központi kiállítás válogatásának folytatásaként sorjázó, s ekként abba szervesülő nemzeti pavilonok közül virtuális sétánk során az albánnál azért állok meg egy pillanatra, hogy elmondjam, közhelyesnek tűnő témákat (mint az albánoknak ma még nyilván nagyon fontos ügy: a diktatúra korával való szembenézés) is lehet, sőt nagyon érdemes, az emlékezés traumáját feloldó iróniával tárgyalni, nem muszáj mindig borzongani és keseregni, hanem lehet (keserűen) kacagni is egykori önmagunkon. A kis csendes-óceáni szigetország, Tuvalu idén másodjára szerepel a Biennálén, most az egyik legüdítőbb, legemlékezetesebb (és leginkább Biennále-kompatibilis) teret produkálta azzal, hogy nem akart nagyot mondani, illetve nagy szavakat használni, szájba rágni, kürtölni/harsogni a rettegést, hogy a globális felmelegedés következtében az emelkedő víz lassan elnyeli az országot, mindössze annyit tesz, hogy három óceánszínben játszó medencét megtölt vízzel úgy, hogy a feszített tükrök között sétálgatni is lehet. A többit meg a látogatókra bízza.

IMG_20150508_114959

A hajógyári mustrát két nagyágyú zárja, a komplexum utolsó csarnokaiban immár hagyományosan a házigazda, Olaszország és Kína mutogatják magukat. Idén az olasz anyag, ami a kulturális és nemzeti emlékezést igyekezett tematizálni, kifezezetten csalódást hozott: voltak ugyan önmagukban érdekes darabok, de a kurátori elképzelések kifejezetten gyávának bizonyultak, gondosan kerülték a mai olasz társadalomban a nemzeti identitáshoz, és annak részeként a múlthoz, a múltra emlékezéshez való igencsak súlyos problémákkal, traumákkal terhelt viszonyt, ehelyett ott volt Peter Greenaway látványos, de közhelyeket petárdázó videója a klasszikus olasz kultúráról, meg ott voltak a Nemzet Bölcsének, Umberto Ecónak a szellemes, de sok újat nem mondó szavai az emlékezés mibenlétéről (na jó, utóbbi gossip szempontból érdekes volt, mert a videón bejárhattuk a Mester személyes könyvtárlabirintusát).

Kína viszont, nos, Kína tisztességesen pontot tett az Enwezor által elmondott, hosszúra nyúlt mondatra. Ebből a perspektívából ugyanis a jövőre vonatkozó mondat nem kérdő, hanem kijelentő, a lehető leghatározottabb állítás, az is csak egy szó: Kína. A pianóban induló anyag először szorgosan kamerázgató kínaiakat mutat hétköznapi elfoglaltságok közepette, utána kinyílik a tér, közepén egy nagy medence, benne nyugati hangszerek fuldokolnak, felette pedig videók futnak derűsen, szorgosan dolgozó és közben népdalokat éneklő kínai munkáslányokról… Ehhez (kivált egy kelet-európainak) nem kell kommentár. Művészetnek borzalmas, kijelentésnek borzasztó. És ha nem lenne elég egyértelmű, a csarnok végében, mintegy a zárt tereken futó teljes kiállítás csattanós zárlataként, egy high-tech, rettenetesen látványos videómunka, amin kínai mitológiai motívumok elevenednek meg, akár egy Mátrixszal mixelt kung-fu film, amelyet Richard Wagner szelleme rendezett, a neve Lu Yang, nem csak keleti szereplőkkel, hanem a démonok és megvilágosodottak főszerepeiben afrikaiakkal, európaiakkal. Íme a poszt-posztkoloniál, vagy a riposzt koloniál, amikor a kínai kultúra szorítja markába a nyugatot. Csupa fiatal ember, akik értik, tudják, hogy működik a nyugat, lépten-nyomon New Yorkot, Londont, Berlint járják, ismerik, értik a Másikat. A konkvisztádorok már nem tűzzel-vassal hódítanak/térítenek, hanem high-tech-kel és kultúrával.

harry newell

Na, ezek után igazán muszáj sétálni egyet a már említett leghátsó parkban, a velencei és vele együtt a nyugati világ kellemes kora nyári dekadenciájában, a vadszőlővel benőtt romok és rozsdás tartályok között, a Szűzek kertjének eldugott kis földi paradicsomában, ahol a tavalyelőtti amerikai nemzeti pavilonos kiállító, Sarah Sze Utolsó kertjének leheletfinom gesztusai, akár egy klasszikus Arany János-versben, azt üzenik, hogy meglehet, épp dől össze az egész világ, de ha nem akarok kirohanni belőle, mégis muszáj vagyok valami biztatót motyogni magamnak, hátha mégis, hátha mégse. Meg hogy azért van valami, amiben egy-egy pillanatra felfüggesztődhetnek a borzalmak. Kell legalább egy virtuális Éden, ahová vissza lehet vonulni… Igaz, Vergilius, igaz, Radnóti Miklós?

Az 56. Velencei Biennále kiállításai Olaszországban, Velencében látogathatóak 2015. november 22-ig.

A fotókat Puskás István készítette.

Puskás István

szerző: Puskás István
honlap e-mail
Puskás István 1972-ben született, irodalomtörténész, műfordító, kulturális menedzser. A Római Magyar Akadémia igazgatója, A DE Olasz Tanszékének oktatója, fő kutatási területei a kora újkori és a modern olasz irodalom és kultúra, de kalandozik az ellenkultúrák története irányába is. A Kalligram Kiadó Pasolini-sorozatának szerkesztője, számos kulturális projekt, kulturális terek, kiállítások szervezője.

KULTprogramok

<< 2018. jún. >>
hkscpsv
28 29 30 31 1 2 3
4 5 6 7 8 9 10
11 12 13 14 15 16 17
18 19 20 21 22 23 24
25 26 27 28 29 30 1

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum