KULTer.hu - Odaállni a probléma elé
61118
post-template-default,single,single-post,postid-61118,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Odaállni a probléma elé

Interjú Lapis József irodalomtörténésszel

lap2Kritikusként, szerkesztőként Lapis József többszörösen bizonyított már: a Debreceni Disputa, az Alföld és más lapok belső munkatársaként látványos munkát végzett, most pedig új kihívások várják a Prae prózarovatának szerkesztőjeként. 2014-ben két tanulmánykötete is megjelent a magyar költészetről, ezek koncepciójáról kérdeztük őt.

KULTer.hu: Van a két, 2014-ben megjelent könyvedben (Az elmúlás poétikája, illetve Líra 2.0: közelítések a kortárs magyar költészethez) néhány oldalnyi közös részhalmaz, amelyik elsősorban Weöres Sándor Rongyszőnyeg című ciklusához kapcsolódik. Ez azt jelzi számomra, hogy mindkét kötet gondolatmenetében megkerülhetetlen viszonyítási pont volt valamiért ez a versciklus. Miért?

Weöres Rongyszőnyeg ciklusa szerintem a magyar nyelvű költészet egyik „csúcskompozíciója”, ha használhatom ezt a kevéssé elegáns kifejezést. Túl azon, hogy egyes darabjai vélhetően a lírai szövegemlékezetünk leginkább eleven darabjai közé tartoznak (úgy, hogy nem klasszikus memoriterekről beszélünk), tematikai és hangulati sokszínűségét talán csak ritmikai és metrikai összetettsége múlja felül. Egyszerre szinte kiapadhatatlan magtár, afféle költészeti archívum (a tekhné magas minőségű példatára), és egyszerre játék, élmény, élvezet. A két világháború közötti halálköltészetet föltérképező értekezésemből paradox módon épp azért nem tudtam kihagyni, mert látszólag ez lóg ki legjobban a koncepcióból, tekintve, hogy a halál, tematikus szinten, e művekben van a legkevésbé érzékelhető módon jelen. Ám mondja azt nekem bárki, aki elolvassa ezeket a keserédes, egyszerre pillekönnyű és ólomsúlyú darabokat, hogy nincs benne az elmúlás, hogy nem az elmúlás rezeg bennük? Ha a kutatómunkám a halál nem tematikus, hanem poétikai alapú lírai jelenlétét célozza (márpedig ez volt a szándék), akkor ez a ciklus a koncepció nem hogy periferikus, de éppenséggel centrális elemévé válik. A kortárs lírát tanulmányozó JAK-füzetem egyik fejezete pedig a gyereklíra nyomába ered – ahhoz, hogy a kortárs gyerekköltészet zenei, játékos, ritmikus irányáról mondjunk valamit, Weöres Sándor poétikájáról kell beszélnünk – az e vonulathoz tartozó szerzők az ő köpönyegéből bújtak ki, s a Rongyszőnyeg etűdjei között megtaláljuk a gyerekverseket is (illetőleg azokat a műveket, melyek később gyerekversekként is kanonizálódtak). Avagy másképpen: a líra jelenlétélményéről, érzéki dimenziójáról – ami szerintem a költészeti formák esszenciális jellemzője – e ciklust olvasva lehetett hatékonyan szót ejteni.

2192056_5

KULTer.hu: Érezted-e úgy a kortárs költészettel kapcsolatos vizsgálódásaid során, hogy azok hatására átrendeződik benned az, ahogyan a húszas-harmincas évek verskonstellációit látod? És fordítva: volt-e olyasvalami a kortárs költészetben, amit Weöres, Dsida, Radnóti, József Attila lírája felől vettél észre, és különben elmentél volna mellette?

Ha nem is közvetlenül a könyvek által vizsgált szövegkorpuszok profitálnak legtöbbet a firtatott jelenségből, de a folyamat valóban kétirányú, és a versértésre tett hatás létező. A kortárs líraformációk és beszédmódok tapasztalható sokfélesége, ezek jelen távlatból történő „leírhatatlansága” arra sarkall, hogy a század első felének poétikai sokhangúságát kutassa az ember, illetve próbára tegye a korszakretorikai konstrukciók szakítószilárdságát, relevanciáját a különböző modern beszédmódokon. A klasszikus modern és a későmodern költők megszólalásainak közös nevezőjét meglátni a posztmodern korszakküszöbről számomra revelatív irodalomtörténeti belátás volt annak idején, ugyanakkor ezt követően egyre inkább a különbségek, az eltérések és a másságjegyek válnak izgalmassá – egy-egy vers kikülönülése esetében csakúgy, mint az egységben látott életművek sajátszerűségeinek észrevételekor. Engem már középiskolás diákként is lenyűgöztek az irodalomtörténet nagy alakzatai, a korstílusok, koreszmék – pompás volt Petrarcában föllelni a reneszánsz esszenciáját, Zrínyiben a barokkot, Jókaiban a romantikát. Ugyanakkor remek dolog odahagyni is mindezt, és meglelni egyfelől az elhajló (élet)műveket, másfelől a valamilyennek megértett műveket új szemszögből megpillantani. Mindehhez a kortárs szövegek olvasása folyamatosan hozzásegít. (Közbevetés: az idei KULTOK konferencia előadásai számomra elsősorban azt mutatták meg, hogy a nem evidensen adódó, mert a diszciplináris idegenség miatt nem otthonosan belakott távlatokba helyezkedés milyen nagyszerű gondolati impulzusokat képes adni, és felszabadító erejű tud lenni a más kép megalkotása az emberről és világáról, beleértve az irodalmat is. Aztán persze van, ami nem éri el a konstruktív igazság szintjét ezek közül, de hadd legyünk egy kicsit mindig nietzscheánusok.)

lap

Másfelől konkrét művek találkozásáról is érdemes beszélni. Borbély Szilárd újraírása már mindig is ott lesz a Bolgár kalauz olvasási tapasztalatában, Kovács András Ferenc költészete Weöresnél, Babitsnál, József Attilánál válik megkerülhetetlenné. A lírikus epilógját a J. A. szonettjének tapasztalata nélkül látni most már mesterséges leválasztásnak tűnik. Nem direkte transztextuális esetekben gondolkodva, az is gyakorta előfordul, hogy „történetileg máshol” jobban megértünk valamilyen poétikai jelenséget – én a kortárs líra személyességének átgondolásához kaptam muníciót részben az avantgárd költészettől, részben Füst Milántól. Ady Endre „hangjának” lokalizáláshoz a Térey-költészet (és recepciója, köztük például a te olvasatod) tud távlatot nyitni. A példák tovább sorolhatóak.

KULTer.hu: Van-e olyan széleskörűen elterjedt állítás a kortárs magyar költészettel kapcsolatban, amivel nem értesz egyet? Vitázik az új könyved vagy inkább konstatál?

Körüljár, de ahol szükséges, ott odaáll a probléma elé. Nagyon hagyományos értelemben vitázik, azaz különösebb él nélkül igyekszik érvelő módom jelen lenni egy diszkurzív térben. A gesztusjellegű vita mindenképp hiányzik belőle (mostanság egyébként is kezdünk vitának hívni bármit, ami hét konfrontatív hozzászólásnál többet tud a Facebookon), a „tutit” sem kívánja megmondani. Az első kérdésre pedig azt tudom válaszolni, hogy olyan konszenzuális állítás, amellyel markánsan nem értek egyet, nincsen – apróságok vannak, amelyekkel érdemes vitázni, számos konkrét eset. De az figyelhető meg, hogy a legtöbb állításnak már megvan az ellenállítása is, a kortárs költészet teljesítőképességének megítélésétől a slam poetry funkcióján és minőségén át a közéleti költészet szerepéig és jelentőségéig (a könyvben mindegyikről esik szó rövidebb vagy hosszabb mértékben). Rám, azt hiszem, inkább az árnyalatok keresése jellemző, mert kevéssé hiszek a végletek igazságértékében és termékenységében – egy-két különleges kivételtől eltekintve.

lapis_1

KULTer.hu: Látsz-e olyan sajátosságokat az utóbbi két-három év elsőköteteseinél, amelyek elszakadást, távolodást jelentenének a jelenlegi költői köznyelvtől?

Akkor hadd hangoljam magam nagyon szelíden vitára, azzal együtt, hogy a kérdést teljes mértékben relevánsnak és fogósnak gondolom. Azonban. Tőled sokszor hallottam már (leírva, de élőszóban is) a „költői köznyelv” kifejezést, szívesen dolgozol ezzel a fogalommal. Egy régebbi írásodban ezt írtad az Egészrész antológia kapcsán: „Tételezzük fel, hogy az éppen aktuális költői köznyelv az, amelyen egy kortárs versirodalomban némiképp tájékozott költő megszólal, ha különösebben nem figyel oda. (Hiszen azt is feltételezhetjük, hogy végül is igényli azt, hogy versei eltérjenek ettől a köznyelvtől: nem nagyon, de azért érzékelhetően.)” Mindenekelőtt: amiről itt szó van, az a szokottnál talán sokkal erőteljesebben absztrahált fogalom, elsősorban azért, mert egy olyan csoport elemeiből vonjuk el a köznyelv jellemzőit, amely csoportot eleve azért szelektálunk úgy, ahogyan, hogy egy közös nyelv rajzolódjon ki általuk. (A hivatkozott írásod bevezetőjében például tételezed azt, hogy az Egészrész az akkori költői köznyelv lenyomata, majd társítani tudod hozzá azt a „Kemény-vonalas” irányt, amelyből ez nagyjából le is vezethető. Miközben szakszerűen fölsorolod a többi jelenkori tendenciát is.) A kortárs versirodalomban történő tájékozottság épp a megszólalásmódok sokszerűségét jelentheti – tehát ha létezne is olyan, hogy valaki akkor ír valahogy, amikor különösebben nem figyel oda (ez versírás?), az vélhetően éppen a paletta egy szűk szeletére történő erősebb figyelemkoncentráció következménye lehet. Persze, ha egy időben egyszerre olvasnak többen Gál Ferencet, Borbély Szilárdot és Marno Jánost nagy figyelemmel, és mindegyikük írásmódjára számottevően hatnak is, akkor ez kelheti azt az illúziót, hogy megvan a közös „szókincs” alapja.

covers_315597

Nemrégiben olvastam egy tudósítást Gergely Borbála Bretter Körben történő bemutatkozásáról, amely alkalommal te is hozzászóltál a versekhez, a költői köznyelvhez a (klasszikus) szépség és az érzések visszafogottságát társítva (előbbi egyébként – „ne legyen túl szép” – egybecseng az Egészrész-kritikáddal is). Ha ezt a nagyon tág kategóriát veszem alapul, akkor egyik vagy másik szempont szerint nemcsak az első-, de a nulla-, másod-, harmadkötetesek körében is érzékelhető az elszakadás, Csobánka Zsuzsától Kerber Balázson, Korpa Tamáson és Varga László Edgáron át Láng Orsolyáig. Nagyon sok távolodó mozdulatot látok folyamatosan, csak abban nem vagyok biztos, hogy látom, mitől távolodnak. De egy korábbi kérdéshez is kötve a problémát: a kortárs líra összetartó szálainak kutatása közben az ember óhatatlanul is arra gondol, hogy egy másik korszakban a szecessziós versnyelv miként volt reprezentatív, mennyiben működhetett köznyelvként, s hogy vajon a mai költészet legjellemzőbb megszólalásmódjának poétikai leírásához megvan-e az a hatástörténeti távlat, amely alapján lehetséges hasonlóan elegáns, a költészeti folyamatok megértését segítő keretezést kidolgozni. Tóth Kinga kötete a köznyelven szólal meg? Szerintem nem, de nem azért, mert a „szépséget” reaktiválná, vagy visszacsempészné a primer emóciót. Áfra János költészete számára mintha nem volna teljesen idegen a „köznyelv”, ám újabb versei az érzések erőteljes és közvetlen felmutatásától sem ódzkodnak. Serestély Zalán nyelve pedig ismételten nem a köznyelv egy különleges dialektusának tűnik… Nehéz kérdések ezek, különösen azért, mert nem tagadom, hogy a folyóiratok és verseskötetek olvasgatása közben engem is átjár valamiféle „közös nyelv”-érzet – aztán beleütközöm olyan bizsergető teljesítményekbe, mint ez a Mezei Gábor-vers, és olyankor kicsit borul minden. Egyébként ha te megnevezhetnél egy (de akár két-három) húszas vagy harmincas szerzőt, akik prototipikusan hozzákapcsolhatóak volnának ehhez a köznyelvhez, és akik beszédmódja alapján az legjellemzőbben leírható lenne, kik volnának azok?

KULTer.hu: Elfogadom a kritikát, valószínűleg a „költői köznyelv” olyan jellegű, empirikusan (és részben a szerkesztői gyakorlathoz kötődően) levezethető leleményem volt az Egészrész-kritikában, amelyiknek teoretikusan magam is szeretek ellentmondani, hiszen jobban érdekel az egyidőben felmutatható jelentéses sokféleség. Ha a „különösebben nem figyel oda”, tudatosan ironikus félmondatot hozzáveszed, akkor rögtön érzékelhető is egy ilyen fogalomnak a hatóköre a jelen körülmények között. De azokat a nyomokat egyébként, amelyekről az Egészrész kapcsán beszéltem, továbbra is ott látom olyan szerzők köteteiben, mint mondjuk Szőcs Petra, Pallag Zoltán vagy Nagy Márta Júlia – akiknek a könyveiről ráadásul jó a véleményem. És ha már itt tartunk, akkor arra kérdeznék vissza ennek kapcsán, hogy tetten éred-e magadban az innováció elvárásának igényét, amikor egy-egy fiatal költőről írsz? Egyáltalán: mitől tud számodra figyelemre méltóvá válni egy-egy elsőkötet?

Az innovativitás, kezdeményezőkészség önmagában nem válhat értékké (vagy céllá), de ez a szempont bizony állandóan jelen van a kritikusi olvasásban (az enyémben is). Nem alaptalan elvárás az, hogy az adott nyelvművészeti produktum legyen tisztában a hagyománnyal, de ne pusztán ismétlő vagy regresszív módon viszonyuljon hozzá. Nyilván az utánérzés nem a legvonzóbb olvasói élmény – ha egy, pláne ha több vers után az jut eszembe, hogy ez egy gyengébben (de akár jobban) sikerült Szijj Ferenc-, Nemes Z. Márió– vagy Parti Nagy Lajos-vers, akkor ott bizony baj van, olyankor nem mindig értem, miért volt érdemes beszerkeszteni. De nem kell mindenkinek kötetet kiadni – addig, míg nincs egy valamennyire autonóm és masszív költői anyaga, sajátszerű és különleges világa, végképpen nem. A különböző folyóiratok kiváló médiumai egy-egy izolált versnek, nagyon szépen megtalálja a helyét, legitimitását az adott szöveg. Egy könyvben a legrosszabb élmény számomra egyébként az üresjárat. Sok szó esik arról is mostanság, hogy a verseskötetek is elkezdtek narratív jellegűvé válni felépítésüket, ívüket, időnként az egyes verskompozíciókat tekintve is. Én ennek kevéssé örülök, mert a lírában a narratív felépítmény kifejezetten kedvez az üresjáratoknak, megtűr olyan darabokat, amelyek csak átkötő funkcióval bírnak. Márpedig a vers legyen sokkal több, mint egy láncszem. Az általad említett három kötet egyébként szerintem azért is figyelemreméltó, mert a történetszerűséggel is elegánsan bánnak, versről versre megőrizve a lírai aurát, három, egymástól markánsan eltérő modalitásban.

1002365_646535935356443_2083465755_n

KULTer.hu: Van a Líra 2.0 kötetnek néhány értelmezési csomópontja: az internethez való viszony, a csoportos pályakezdések és antológiák kérdése, a gyermekirodalom, a közéleti költészet, a középnemzedék fokozatos mintává válása – mindegyik szempontot egyformán lényeginek látod? Van-e olyan jelenség, amelyet még ezekkel egyenrangú fontosságúnak érzékeltél az elmúlt években, csak esetleg kisebb tér jutott nekik valamiért a kötetben?

A felsorolt jelenségek mindegyikét fontosnak gondolom továbbra is, bár az antológiák kérdése vélhetően kisebb súllyal esik latba, mint az internethez fűződő viszony vagy a gyerekköltészet, illetőleg gyermekperspektíva egyre komolyabban jelen lévő vonatkoztatási pontja. A közéletiséget olyan, részben tematikai hálóként, részben költészeti hagyományként érthető, csoportképző jelenségnek tartom, mely nem specifikusan jellemző a mostani időkre, viszont minden korszakban tanulságokkal szolgálhat külön figyelemben is részesíteni az e csoporthoz sorolható szövegeket, s összevetni őket egymással.

Amelyek viszont az említettek mellett szintén nagyon fontos és aktuális problémakörök, ám a könyvben csak érintőlegesen esik róluk szó, azok a líra performativitásának és intermedialitásának kérdései – a költészet eseményszerűvé válásáról, teatralitásáról van szó egyfelől (a zenei koprodukciókra, slam estekre, költői-mozgásművészeti performanszokra egyaránt célozva), a társművészeti együttműködésekről és a vizuális költészeti produkciókról másfelől (a vizuális költeményektől kezdve a versvideókig). A kötetem szándékoltan a hagyományos, írott-olvasott kortárs líra feltérképezésére vállalkozott, ezért nem esik róluk szó részletesebben – ugyanakkor azt is elismerem, hogy a vonatkozó kompetenciák némelyikének is híján vagyok, ezért ezt meghagyom az avatottabb szakértőknek.

68431_357015747726839_664391712_n

KULTer.hu: Van-e szerinted a fiatal magyar költészetnek földrajza? Látsz-e olyan jellegű fiatal irodalmi műhelyeket a magyar egyetemi városokban mondjuk, amelyek a nemzedéki értelmezhetőség mellett markáns, ezen túlmutató profilt mutatnak?

Markáns, eredményesen profilírozható módon nem látok, ugyanakkor nem is látok rá eléggé. Debrecenben két létező fiatal egyetemi műhely is van – a LÉK nagyjából másfél évtizede indult, és a műhelybe olyan szerzők jártak rövidebb-hosszabb ideig, mint Farkas Arnold Levente, Áfra János, Mezei Gábor, a fiatalabbak közül Balogh Zetas Péter, Baranyi Gergely, Urbán Ákos de nemrég csatlakozott a kötetdebütáns Juhász Tibor is. Ezt a névsort csak azért jegyeztem föl, hogy lássuk, mennyire nem lehet poétikai, szemléleti szempontból nem hogy közös nevezőt, de közös halmazt sem igazán meghatározni. Ugyanez mondható el a másik fontos, generációkon átívelő helyi szervezetről, a DEIK-ről is. Tehát van két, a helyi irodalmi élet szempontjából alaptényezővé váló műhely, de nincs LÉK-vers és DEIK-vers szerintem (sem LÉK-próza és DEIK-próza). A kritikai diskurzusba viszont bekerült például a Telep-vers fogalma (többé-kevésbé körülírható módon), amely ugyanakkor azért volna nehezen „geografizálható”, mert bár alapvetően egy fővárosi társaság (baráti kör) hozta létre, és az egyik tag (ráadásul az egyetem közelében lévő) lakásában találkoztak rendszeresen, a nevet mégis egy blogról kapták, amely a globális faluban lokalizálható. Tudunk megnevezni szerzőket, akik neve mellé odakívánkozik egy településnév (Szeged, Hévíz, Marosvásárhely, Pozsony, Kolozsvár, Nyíregyháza stb.), de hogy leírható lenne pécsi, debreceni vagy miskolci iskola, azt nem hinném. Ennek egyébként az oka részben az lehet, hogy az elektronikus közösségi terek segítségével sokkal könnyebben lehet hozzáférni azokhoz a beszédmódokhoz, líranyelvekhez, szemléletformákhoz, melyek adott esetben épp nem a közelünkben, akár a saját műhelyünkben jelenlévő véleményformálók ízléséhez, minőségeszményéhez állnak közel. Beszéljünk akár a debreceni DEIK műhelyalkalmairól, akár a kolozsvári Bretter Kör élveboncolásairól, azt mondhatjuk el, hogy nagyon különböző ízlésű és érdeklődésű emberek mondják el kritikai észrevételüket, ami legyen bármilyen is, a szerző, ha nagyon akar, hazamenve akár már egy órán belül is hozzáférhet három másik kontrollvéleményhez, akár párhuzamosan üzenetet váltva egy budapesti, bécsi és egy ipolybalogi pályatárssal/szerkesztővel/olvasóval. A műhelyalkalmak, felolvasások nagyon fontosak a jelenlétélmény, a közösségteremtés, egymás támogatása, az irodalomszervezés, mentorálás szempontjából, de ha nem szociometriai hálót, hanem poétikai térképet kell készítenünk, akkor nem biztos, hogy a lokalitás és a közös műhelyben tartózkodás fogja leghatékonyabban leírni a hatásfolyamatot.

318289_409841269025880_460287760_n

KULTer.hu: A KULTer.hu-n olvasható összeállításodban (2014 kultkölteményei) nagyjából fele-fele arányban szerepelnek olyan szerzők, akik inkább köthetők még a „fiatal irodalom” kategóriájához, illetve akik már kétségtelenül beérkezett, széles körben ismert szerzők. A Líra 2.0 hangsúlyai a fiatal szerzők felé tolódtak el, nyilván kötetkohéziós okokból. Kik azok a szerzők, akiknek a műveiről „személyes kedvenc” kategóriában mindenképp írnál még egy másik, ugyanerről az időszakról szóló tanulmánykötetben?

A személyes kedvenceim közül többen belekerültek a kötetbe (például Borbély Szilárd és Térey János általam korszakosnak vélt művészete), de mivel valóban elsősorban a fiatalabb költészetről esik benne szó, így a középgenerációs és idősebb szerzők többsége szükségképp kimaradt (és sajnos néhányan a fiatalok közül is, például a kitűnő Szabó Marcell). Nagy kortárs költőnek tartom Kovács András Ferencet, de nehezen mernék róla komolyabban írni. Ő olyan számomra, akinek ünnep kézbe venni a könyveit – azt hiszem, hogy esetében teljesen értelmetlen önismétlésről, hangkitartásról beszélni. Van az a minőség és szépség, ami nem válik unalmassá. Sokat merengek Oravecz Imre öregség versein, ezek is nagy talányt jelentenek számomra poétikai szempontból, de épp a másik irányból, mint Kovács András Ferenc esetében – itt az egyszerűség az, ami megdermeszt. Akiket nem hagynék még ki, az Bertók László és Takács Zsuzsa, előbbi kompozícióinak eleganciája, utóbbi verseinek szakrális idegensége lenyűgöző. Jó volna mélyrehatóbban foglalkozni László Noémi és Lövétei Lázár László életművével. Akiknek pedig a szövegeit minden kezem ügyébe kerülő lapban elolvasom, vagy a megbízhatóság, vagy éppenséggel a meglepetés tényező miatt, az Markó Béla, Jász Attila, Bajtai András és Csobánka Zsuzsa. No és persze Lovasi András, kár, hogy vele csak egyszer találkoztam – a Hévíz hasábjain.

Balázs Imre József

szerző: Balázs Imre József
honlap e-mail
Balázs Imre József 1976-ban született Székelyudvarhelyen, irodalomtörténész, kritikus, költő, a kolozsvári Korunk főszerkesztő-helyettese. 20. századi és kortárs magyar irodalommal kapcsolatos tantárgyakat tanít a kolozsvári BBTE bölcsészkarán. Legutóbbi kötete: Jung a gépteremben (2014).

KULTprogramok

<< 2018. nov. >>
hkscpsv
29 30 31 1 2 3 4
5 6 7 8 9 10 11
12 13 14 15 16 17 18
19 20 21 22 23 24 25
26 27 28 29 30 1 2

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum