KULTer.hu - Szendi Nóra: Zárványok (regényrészlet)
61246
post-template-default,single,single-post,postid-61246,single-format-standard,ajax_updown_fade,page_not_loaded

Szendi Nóra: Zárványok (regényrészlet)

Csuri munkát kap

Az új életben újfajta telefonbeszélgetésekre volna szükség, például hiányzolbébis bájcsevejekre, jó, ezt speciel tegnap bukta, ugorjunk, beérné annyival is, hogy szevasz, Milán (szivornyázó becenevét sem ártana lassan begyűrni a kamaszkori repperposzterekkel együtt a lomtalanításra szánt kacatok közé), itt focizunk haverokkal, mondjuk focizni nem tud, visszatekerés a szevasz Milánig, folytatódjon úgy, hogy megyünk terembe, vagy tényleg, mit csinálnak a tiszta csávók, azon kívül, hogy söröznek, és dugásról, meccsekről meg kocsikról beszélgetnek, amiből a második két téma kapásból dögunalom, csak meghallja, már a motyón hintázik az esze.

Az újfajta telefonbeszélgetésekhez újfajta emberek kellenének, új szereplőgárda: ha beüt az életmódreform, első dolga törölni az összes dílerkontaktot (külön művészet újra összekuncsorogni őket kelletlen, bosszús vagy sértett ismerősöktől, akiket korábban maga koptatott le), ám ezúttal annyira nekihevült a tisztogatásnak, hogy minden, motyóforráshoz akár csak potenciálisan vezethető elérhetőséget lekaszált – ijesztően kevés szám akadt fenn a rostán, de még ijesztőbb, hogy a törölt számokhoz tartozó személyek egyáltalán nem törlődtek a valóságból, Csuri sem az övékéből, tetézi a bajt, hogy egy archív Csurit tárcsáznak az ismerős, mégis felidézhetetlen számok bozótosa mögül, csábítók és tartozásukért kopogtatók, dörömbölők, jaj, csak nehogy testet öltők, péppé verők, sánta kutyát sötét sarkon utolérők.

Jön a régi élet, és kéretlenül dugdossa orrod alá a számlát, mint az ukrán csempészbagóval sündörgő cigányasszonyok.

Ne gondoljon rá. Köszi, persze, mindjárt jobb. Vagy nem gondol, és akkor átpattan a gondolat másvalamire, amire szintén nem kéne gondolni. Így pattognak a gondolatok, tárgytól tárgyig, faltól falig, kényszeredetten diszkrét tojástánc egy zsúfolt porcelánboltban. Hever kipurcanva, vonatsínek az ágy deszkái, ő a vakvágány.

Mobilcsörgésre lódul neki a pulzus, ha lehetséges, még rémületesebb, mint az anyai merényletek, azoknak legalább ismeri a forgatókönyvét. A telefon hatástalanítandó bomba, Csuri oldalazva közelíti meg, ujjai közt les a kijelzőre.

Nem számok, értelmezhető betűk, felpislogó jelek az irracionalitásban. Kozák Tomóka. Félmegkönnyebbülés, a másik fele még betakarításra vár. Elég veszélytelen elem, pénzes, unatkozó hobbinarkós, időnként eljátssza a politoxikománt, de nem kell komolyan venni, gunnyaszt a légkondis szobájában, nyomja a Playstationt és rotyogtatja kilószám a gusztustalan spangliját. Azért mégsem árt az óvatosság, szeszélyesek ezek a burzsuj kis gecik (azok az öles nyelvcsapásokkal agyonsuvickolt pszeudobarátok tudniillik, akiket a távolság eltörpítő üveggolyója varázsol burzsuj kis gecikké), rákíván az úri gusztusuk valami nyalánkságra, Csuri pedig túl kézenfekvő, többnyire önként simul kéz alá, a világ végéig ellohol, mindenki drogkereső kutyája, akkor boldog, ha feladatot kap, égnek döfött orral, fáradhatatlanul, hévvel, stoppal, futva, bujkálva, liftezve, lépcsőzve űzi a nyomot, vezessen bár az arabokhoz a Keletibe, a bökős cigányokhoz a nyolcba, romkocsmába vagy E-klubba, belvárosi művészfészekbe vagy kültelki késdobálóba, sehová akár, mert ilyenkor nincs sehová, Csuri felfényesedett költő, fantáziából ráz ki mindent, partikaptárak körül cirkálva csap le a motyóval rakott potrohokra, fiktív számlákról pörgeti a lóvét, összetapasztgatott idősíkok összművészeti mesterdarabja formálódik bőszen gesztikuláló mancsai közt.

A mancsok elbizonytalanodnak a tétlenségben.

– Csákááány – dunnyogja álmosan a Tomigyerek. Alig szól bele, élből slukkszünetet tart, szív, sűrít, gyújt, kipufog, nem igaz, hogy egy kibaszott telefonhíváshoz is feltétlenül szükséges szmókolni. Vagy ez afféle nonverbális jel, utalgatás egy félbehagyott hétköznaphekkelés misemtermészetesebb folytatására, émelyítően bizalmaskodó kattoskacsingatás? Túl könnyelműen kapta fel a telefont.

– Te figyumááá, rád gondoltam, volna itt egy izé, elég sürgős…

Egy sürgős izé. Pont annyira sürgős, hogy Tomóka egy örökkévalóságig eregesse a füstöt. Retek rosszul hangzik, Csuri visszaszámol, ha elér a tízig és tízre a szemébe csöppen a homlokán gyűlő veríték, lebassza, lebassza és kitörli, azon lendülettel le is tiltja.

A cinya közepénél járhat, mammog, valamit a faterja bizniszeiről osztogat. Most dicsekszik a seggarc, komolyan ezért hívta fel? Mi a fasznak, fél napot ázott a medencéjükben szétketaminozva, vágja, mi a csízi, a faterságnak nem szükségszerű velejárója a lézerség, miért kell ezt folyton az orra alá dörgölni?

– Nyáron dinnyébe’ utazik, azt’ most van pár standunk itt a környéken, Bián meg a pátyi elágnál, de hallod, nem hiszed el, mennyi szopódás van vele.

Nem, tényleg nem hiszi, nem is akarja. Löttyedt fáradtság. Szinte csalódott, a kísértés visszaverése legalább némi sikerélménnyel ajándékozhatta volna meg.

Tomóka kérlelhetetlen vontatottsággal araszol előre, szóval az van, hogy az egyik árus beoffolt tegnap, mentők vitték el, májzsugor lehet, fater szerint olyan sárga volt, mint a húgy, persze, szar szett, meg minden, de tulajdonképpen fellélegzés, valószínűleg folyamatosan csapolta a kasszát, csak hát ilyen karitatív ez a fater (bökd már ki, te csökött agyú pöcs!), sajnálja a szegény, elesett embereket, nem volt szíve, de most végre itt az alkalom, Tomókának pedig rögtön Csuri jutott eszébe (hogy mi?), a Csurka egy megbízható gyerek (hogy milyen??), hátha elkélne némi apanázs a nyári arconpörgések fedezésére (a rossz Csurinál tart, és még így is…!).

A távolság üveggolyója szilánkokra reped, gyorsvonaton szakít be a váratlan fordulat. Hősünk a vágányra roskad, hála és szégyen tiporja keresztül, rebeg valamit a tekintetes dinnyebáróúr fiának, a remény bepipázott angyalának, aki, ha jobban utánagondol, mindig kegyes volt hozzá, soha egyetlen tartozást be nem hajtott rajta, önzetlenül öntözte a faterja ezeréves viszkijével, egy ilyen hálátlan dögöt, aki nem átall a segélyt nyújtó kézbe marni (még ha erről a segélyt nyújtó kéz mit se tud), legszívesebben átpréselné magát a hálózaton, hogy teljes életnagyságban borulhasson a lábai elé.

És hátravan még a mélyen tisztelt fater, Csuri nekifohászkodik, rákészül, sok lesz ennyi stressz egy napra, zavarában csókolommal köszön, utólag oda-vissza csévéli a röpke párbeszédet, kiátlagolandó a percenként elmakogott hülyeségek számát. Mindegy, a komoly munkatapasztalatok ütőkártyája kijátszva, nem is füllentett akkorát, a kispesti főttvirslis meló speciel szentigaz, a csepeli sültgesztenyés is majdnem, felvenni felvették, el is indult, útközben kapta telibe az amfetaminvasút.

Egyáltalán, most mit parázik, munkaadó és munkavállaló megnyugtatóan egyértelmű viszonya egy polgári világban, bármit is jelentsen ez. Valami szépet, mint egy szalaggal átkötött ajándékcsomag. Holnap kezdi bontogatni.

Szendi Nóra

szerző: Szendi Nóra
honlap e-mail
Szendi Nóra 1988-ban született Budapesten. Az ELTE BTK magyar szakán 19. századi magyar irodalommal foglalkozott, szerkesztő, író, kritikus, időnként rajzoló. Írásai többek közt az Apokrifban, a Palócföldben, az Alföldben és a Műút online-on jelentek meg, illusztrációi pedig az Apokrifban és a 2000-ben. A FISz-Apokrif könyvpályázatának egyik győztese, Zárványok című első regénye a 2015-ös Ünnepi Könyvhétre jelent meg.

KULTprogramok

<< 2018. aug. >>
hkscpsv
30 31 1 2 3 4 5
6 7 8 9 10 11 12
13 14 15 16 17 18 19
20 21 22 23 24 25 26
27 28 29 30 31 1 2

Események

In Internet Explorer versions up to 8, things inside the canvas are inaccessible!

Archívum